böző királyi paloták vagy kevés számú templomok és kolostorok díszei voltak; mindaz, a mi újabban járult hozzájok: több XVIII-ik századi franczia portrait s Goya művei, szintén királyi udvarok számára készült. A Pradót továbbá nem azzal a tudományos és művészeti czélzattal alapították, mely a modern képtárak alapításában irányadó volt. Túlnyomó részeért II. és IV. Fülöp felelősek; az ő tulajdonaik voltak mindazok a műkincsek, melyek három nagy művésztől: Tiziantól, Rubenstől és Velazqueztől származnak. Goya festményei, melyekkel mintegy kiegészülnek, szintén a spanyol udvarral való összeköttetés emlékei. Van néhány primitiv festmény is, különböző templomokból összegyűjtve; több kétes eredetű alkotás, Raffael nevével ellátva; van továbbá egy Mantegna, egy Giorgione s egy Watteau. De emlékül csak az előbbi három nagy művész nevét viszszük magunkkal a Pradóból, s ők azok, kiknek Ricketts is műve főbb fejezeteit szenteli.

Valóban szerencse, hogy Ricketts a Pradót akkor kereste föl legelőször, mikor az elég alkalmatlan épületet (mely először kolostor volt) egy modern képtár követelményei szerint már átalakították. Velazquez születésének háromszázados évfordulóján, 1899-ben, Összes képei egy felülről világított széles, köralakú teremben voltak összegyűjtve. Legújabban több szobát, melyek azelőtt padlásszobák voltak, áttörtek s így alkalmasakká tették őket Tizian és Rubens művei gyűjteményének befogadására, noha néhány a legszebbek közül, így V. Károly lovas képe is a hosszú alsó teremben maradt.

Ricketts bizonyára helyesen látja és helyesen itéli meg Velazquezt, de elismerésének legfelsőbb fokát mégis Tizian számára tartja fönn. Elégtételt akar neki adni Velazquezzel szemben, a kit annyiszor magasztaltak Tizian rovására. «Tizian neve úgymond a legnagyobbak egyike a művészettörténetben. Nagyságát nem némely sajátos tehetségeknek elszigetelt birtoka alkotja, mint számos nagy festőét, hanem több irányú tehetségek összege; szelleme állandóan kapcsolatos a világgal s mindenhez egyforma könnyűséggel közeledik, épen úgy, mint a levegő vagy a fény..

Tizian egyetemes tehetségének elismerését művészete egyes elemeinek részletes bonczolása követi oly alkotások alapján, mint a Szerelem kertje és a Bacchanal, bár mindegyik egy-egy dicső emlékű rom; mikor pedig II. Fülöp arczképéről szól, melyet előkelő stilben alkotottnak nevez: azt is bebizonyítja Ricketts, mily gonddal tanulmányozta Tiziant Európa egyéb képtáraiban.

Fölfogásáról és írói érdemeiről vagy fogyatkozásairól művének oly részeiből alkothatunk képet magunknak, melyekben Tiziant szinte szónoki hévvel dicsőíti:

Hiba volna Tiziantól többet követelnünk, mint a mennyit oly bőkezűen nyujtott. E világról való volt ő is, mint más, de jobban szerette e világot bárki másnál. Legyünk hálásak iránta azért, hogy oly biztos, hatalmas és gazdag festői áttekintésével ajándékozott meg bennünket mindannak, a mi a való életben finom, nemes, gyönyörködtető és élvezetes. Hány festő nem ismerte ezeknek titkát; az ő művei tehát elszigetelteknek látszanak épen oly kiválóságaik miatt, melyeket csak más művek hiányain keresztül lehet igazán értékelnünk.

Tizian művészete az arany középszeré s örök alkalmazkodásé : többnyire jó sorsról, megelégedésről s boldogságról szólnak festményei s ez már maga is szinte egyedül állókká teszi azokat a művészet történetében. Sentimentalis emberek és szűk látkörű kritikusok talán nem szeretik őt s talán épen azért, mert mindig nekünk, a nézőknek kedvez, de ezeknek álláspontja nem a művészeté, hanem kívül esik a művészeten. Tizian egy boldog és vidám életnek mintegy zálogáúl alkotta hatalmas vásznainak, az Assuntának és Bacchanalnak boldog és vidám világát; utóbb más irányt vett a lelki élete és ekkor alkotta Krisztus a kereszttel és Sírbatétel czímű festményeit.

Meg kell engednünk, hogy önmagának az életviszonyainak is hű képe a Tizian művészete s előkelő egyéniségét mindíg örömmel ismerjük fel alkotásainak előkelő tökéletességében. A festőnek főérdeme nem a rajz vagy szín kifogástalan kezelésében áll, hanem abban, hogy alkotásai hűen tükrözzék azt a világot, mely lelkében él. Magára a költői vagy képzőművészeti alkotásra nem szabad alkalmaznunk a legtöbb kritikusnak azt a technikai jellegű eljárását hogy külön-külön csak a részleteket nézik s azokat elemzik; a műalkotást mint egészet kell tekintenünk s nem egyes elemeire bontanunk, hanem épen egyes elemeinek összhangja szempontjából megitélnünk. A művész sikere nem egyes művészi fogások szerencsés szövetségében rejlik: ha visszaadta s megérttette velünk azt az érzelmi s eseményvilágot, mely lelkében él, önnönmagának intensitásával gazdagította a mi lelkünk intensitását s ennél többet valóban nem kivánhatunk.

Hogy mennyire ismeri Ricketts a festészetnek technikai részét is, azt leginkább abból a fejezetből láthatjuk, mely Rubensről szól. Irodalmi szempontból természetesen az érdekel bennünket, hogy mit mondanak nekünk a Rubens festményei; a festő előtt azonban ez igen mellékes, őt inkább az érdekli, hogy miképen s mily festői eszközökkel szólnak hozzánk :

A kritika elismerte, hogy Rubens a világ legtökéletesebb coloristáinak egyike. Ez kétségtelen. Ha Tiziant kissé iskolázott szemmel szemügyre veszszük, látni fogjuk, hogy az ő színbeli inventióját tökéletesen körülhatárolja a barnának, kéknek és a karminpirosnak művészi összhangja. Veronesének szövevényesebb színfokozata egyéb kellemes színek szerencsés alkalmazásában áll, melyeket bizonyára a színes tárgyakra eső fény játékától lesett el; ily szín-elrendezést a valóságban csak valamely eszményien világított élőképnél láthatunk s csak bámulattal adózhatunk Veronesének a színekre való csodás visszaemlékezéseért. De Rubensnek más a színvilága. Az ő színeinek összhangjában s alkalmazásában bizonyos rajongás és elragadtatás nyilatkozik. Nem rendelkezik a szép ruháknak azzal a kincsesházával, melyet Veronese a maga sablonos felhőivel szembe helyez S nem adatott meg neki a Veronese mindent átfogó tekintetének változatossága sem, de nagyobb erővel s több érzelemmel kezeli magokat a színeket s jobban tudja éreztetni azoknak egymásra való hatását s fényfelfogó vagy fényvisszaverő értéköket. Veronese színei nem oly dallamosak és emlékezetünkben sokkal nehezebben maradnak meg, mint a Rubenséi. E mellett a Rubens gyakorlatában állandóbb a meleg s hideg színeknek egymásra hatása.

A modern festők mindenesetre nagyon szeretik Rubensben a színek színértékét, átlátszóságukat vagy sűrűségöket s a mesternek színhatásokra való őszinte törekvését. E törekvést megtaláljuk Tizian előkelő művészetében is, de a Veronese solid, nyugodt s hivatalos jellegű festményein már nehezebben.

Igy tárgyalja Ricketts a Prado többi festőit is. Különösen értékesek a Giorgionéra vonatkozó tartalmas fejtegetései, de talán még ennél is szebben mutatja be Antonio Morót mint arczképfestőt s jellemzi a Velazquez előtti s utáni spanyol festészetet. Kissé túlszigorú azonban Murillo iránt, kinek festői hírneve épen nem hanyatlik oly nagy mértékben, mint ő gondolja: avagy ki tudná feledni a müncheni képtár Koldusgyerekeinek csodálatraméltó báját? Lenézi Giulio Romanót is és feledi, hogy habár Goya minden izében eredeti művész s a modern festői módszereknek ő volt mintegy a kezdője: több oly alkotás is őrzi nevét, melyek az undorítón kívül egyebet nem igen nyujtanak.

i. m.

I. Heinrich Heine und Napoleon I., von Paul Holzhausen. Mit 4 illustrativen Beigaben. Frankfurt a. M. Verlag von Moritz

Diesterweg, 1903. 292 n. 8-r. lap. Ára 5 márka.

II. Bonaparte, Byron und die Briten. Ein Kulturbild aus der Zeit des ersten Napoleon, von Paul Holzhausen. Frankfurt a. M. Verlag von Moritz Diesterweg, 1904. 340 n. 8-r. lap. Ára

6 márka.

Napoleon csillaga a mai irodalom egén egyre fényesebben ragyog. Az a tüneményes lángész, a ki 100 év előtt meghódította majdnem egész Európát, a ki korára letörölhetetlenül rányomta a maga bélyegét, egyre jobban foglalkoztatja a történetírókat, katonai szakírókat és psychologusokat. Francziaországról nem is szólva, a hol a leghivatottabb történetírók egymás után dolgozzák fel életének egyes mozzanatait, az angolok, németek és olaszok közt nemcsak a hadtörténeti irodalom ismerteti és tárgyalja legbehatóbban világhirű hadjáratait, hanem a kisebbnagyobb írók egész légiója is buzgólkodik, hogy működésének egy vagy más oldalát, egy vagy más vonatkozását tüzetesebben feltárja. Látják, hogy az olvasót minden érdekli, a mi Napoleonra vonatkozik, szerelmi viszonyai épen úgy, mint egyes nagyhírű emberekkel költőkkel, diplomatákkal, tábornokokkal --való érintkezései, sőt érdekli az is, hogy mit mondtak vagy írtak egyes nagyobb szellemek róla. Egyház, iskola, közigazgatás, irodalom állapota az ő uralma, befolyása alatt mind tárgyalás alá kerül. Igy lassanként mind teljesebbé, öszhangzatosabbá lesz az a kép, a melyet Napoleonról magunknak alkothatunk.

A Napoleon-irodalomnak értékes gyarapodását jelenti Holzhausen német írónak a czímben megjelölt két munkája. Egyik sem történeti munka a szó szoros értelmében; mindkettő inkább korkép, a hangulatok rajzolása, egy-egy nemzet érzésének és gondolkozásának visszatükrözése, Heinéval, illetőleg Byronnal a központban. Egyik sem ismerte közülök személyesen Napoleont Heine látta őt egyszer fiatal korában, midőn hadai élén Düsseldorfba bevonúlt (1811 nov. 3.) de mindkettő, nemzetével ellentétben, rajongott érette. Hogyan lehetnek hát akkor ők, Heine és Byron, nemzetök Napoleonról táplált véleményének typikus képviselői? Nem is azok! A dologban épen az az érde kes, hogy mindketten teljesen ellenkező légkörben nőttek fel, a

nagy korzról kicsinylő, becsmérlő kifejezéseknél alig hallottak egyebet, s mégis mindketten a Napoleon-cultus legelső rangú képviselői, a kik Napoleon nagyságának páratlan szép hangon adtak kifejezést. A két könyv azt beszéli el, hogyan, mily körülmények és behatások közt fejlődött ki ez a nemzeti közfölfogással ellentétes megitélés a két költőben; mik voltak azok a subjectiv (magokban a költőkben rejlő) s mik azok az objectiv (másoktól, nemzetök többi fiaitól Napoleonban meg nem látott. nagy tulajdonságok), indokok, a melyek őket nemzetök többségével ellentétbe állították. Miközben ezt szerzőnk előttünk részletesen elbeszéli, kifejti, arra is bő alkalmat talál, hogy az egész nemzet érzését, gondolkozását a nagy hódítóval szemben az egykorú irodalom - újságczikkek, könyvek, levelezések, röpiratok, gúnyversek, emlékiratok alapján feltüntesse, bemu tatva e gondolkodásnak az évekkel s nagyobbszerű eseményekkel együttjáró folytonos hullámzását, változását.

Az így előkészített alapon ismerteti aztán, hogy mint adtak Heine és Byron kifejezést az irodalom terén Napoleonnal szemben táplált fölfogásuknak. Mindketten világhírű költeményeket szenteltek Napoleonnak, Heine A két gránátost (1819) és Le Grand czímű művet (1826), Byron a Childe Harold III-ik énekét, a Don Juan IX. énekét és a Bronz-kort. Azonban nem kell hinnünk, hogy Napoleon iránt való lelkesedésök állandó és egyforma. Ezt már a két, egymással sok tekintetben rokon költő erős subjectivitása, nemcsak napról napra, hanem mondhatni óráról órára változó hangulata, szeszélye s minden külső behatás iránt való rendkivüli fogékonysága is kizárja. Holzhausen mindkettőjöknél bámulatos gonddal és figyelemmel utána jár a hangulatváltozás minden phasisának; keresi és kimutatja annak okát a költő egyéniségében, vagy a közhangulat változásában.

Nagy szellemekkel társalkodni, nagy szellemek érzés- és gondolatvilágát tanulmányozni, a lángész alkotó műhelyének titokzatos mélyébe egy-egy pillantást vetni, mindig élvezetes, tanulságos dolog. Kétszeresen az, ha a nagy szellem a korabeli szellemek legnagyobbikáról mond itéletet, ha azt láthatjuk, mint tükröződik vissza a költői lángész fényes lapján a hadvezéri és szervező lángész. Ily élvezetben részesíti Holzhausen, két művében, olvasóit. Növeli a két mű érdekességét a széles művelődéstörténeti háttér, a német és angol nép Napoleonról való vélekedésének, itéletének széles alapon eszközölt megvilágítása.