Oldalképek
PDF

Orsayből, nővére házából ezeket írja: « Ma egy tanárral s egy öreg festővel társalogtam. Mindketten elég kedvezően vagy legalább is elég enyhén itéltek az insurgensekről. Ez engem mindig zavarba hoz. De legrettenetesebb a dologban az, hogy még olyan emberek is, mint a Revue des Deu.c Mondes Reclusje szintén a fölkelők közt vannak. » Bár Taine a tudománynak és kényelemnek embere volt s látszólag közönyösen nézte az események fejlődését, szíve legmélyéig áthatotta őt az a meggyőződés, hogy mily törékeny és megbízhatatlan a civilisatio: az emberi haladásnak e szépen szőtt szövete". Mily könnyen veszszük mindnyájan s mily könnyelműen vesztegetjük el azt! És Chatenayből, düledező házából egyre szorongóbban figyelte a Páris körül gomolygó por- és füstfelhőket. Így figyelhette Ausonius a Róma felé tartó barbár seregek útját. A poroszok elvonulása s a párisiak lázadása Fancziaország északi és középső részében egyaránt a legnagyobb zavart idézték elő. Taine, mikor visszavonult chatenay-i villájába, hol a nyarat tölteni szokta: a szegény, de csinos és kedves falut romok közt találta. Virágtalan, gyümölcstelen kertek közt üres kutyaólakként tűntek föl a villák – ignobles, des chenils vides; – a kézművesek bezárták műhelyeiket; a falu lakói elhurczolkodtak más, biztosabb vidékekre; a levegőt kimondhatatlan bűz töltötte meg a lakásokban és kertekben fölhalmozott különféle undokságoktól (Taine apósának, Denouille építésznek kertjéből kocsi-számra hordták ki a piszkot és törmeléket) s a félig-meddig eltemetett holttestektől, melyeket valami gödörben csak egymásra hánytak s vékony földréteggel borítottak be. A posta késve ért Chatenaybe; még a postalovakat is fölemésztette a hadsereg. Se mészáros, se nőcseléd, se napszámos nem volt kapható a faluban és Orsaytől Párisig vagy Páristól Orsay ig a gyalog küldöncznek – másfélét nem lehetett kapni – 48 órai útra volt szüksége, mert a szanaszét czirkáló katonaság folyton föltartóztatta őt. Ilyen állapotok uralkodtak Páris körül, mikor Taine, nem csekély nehézségek közt, oda hagyta a franczia főváros szomszédságát Oxfordért, hol 1871 késő tavaszán fölolvasásokat tartott. Oxfordban föltalálta a rég élvezett és rég óhajtott békét. Mennyi rend, összhang, tisztaság és virágzó tenyészet a Páris melletti pokol után ! A táj köröskörül zöld és friss: Mesopotámia a folyók közt; Isiz közelében vadvirágoktól tarka mezők; a dombon Headington s a templom Iffleyben. Taine (a kiben semmiféle szenvedély sem élt mélyebben, mint a természet szeretete) e gyönyörű táj egyetlen részletét sem mulasztotta volna el élvezni. S mert lelke mélyén titokban egyre égett a honfibánat s a honvágy, csakhamar észre vette az érem másik oldalát is (vagy mint ő mondja: a vázán levő repedést:) – Oxford füstös, ködös éghajlatát, a londoni munkásmozgalmakat, melyek első tekintetre épen olyan félelmetesek voltak, mint a petroleumhordókat robbantó communardok őrjöngései. Feltünt neki a mezei munkások végtelen szegénysége is. « A parasztok itt még sokkal szegényebbek – írja – mint Francziaországban, s mindenesetre durvábbak is ... A szegények elkeseredése a gazdagok ellen igen mély és ádáz.» Angliában épen úgy, mint Francziaországban, Taine tovább vesződött annak a problemának megoldásával mely már egész elméjét betöltötte: hogy mi az okai minden forradalomnak? Feleségének, kivel összes terveit közölni szokta, ezt írja: « Gondolatban napról napra jobban kialakul a vázlata jövendő könyvemnek a jelenkori Francziaországról. » A mily finom elméjű, komoly és önzetlen volt, már előre érezte, hogy fölfogása elszigeteli őt a közfölfogástól. «Legközelebbi művem különös lesz: nagyon forradalomellenes és nagyon anti-clericalis; mindkét oldalról rám fognak támadni, de én tartom a hátamat. » Valóban, látszatra egy könyv sem volt népszerűtlenebb, mint ez a mű, melynek oly hamar oly nagy hatása volt Francziaországban egy egész nemzedék nevelésére. S habár e hatás néha veszélyes alakot öltött is, különösen Barrèsnél és követőinél, kik azt a tévedés határáig túlozták, bizonyos, hogy mikor a dolgok visszanyerték régi színvonalukat s a lármásabb elemek szétmentek, a hazafiak pedig megszűntek szónokolni s a nationalismus sem volt többé tetszetős jelszó, melyre alkalom adtán hivatkozni lehet, hanem kötelesség: – akkor újra előtérbe került a decentralisatiónak mint politikai elvnek s a tudománynak mint szellemi fegyelemnek szükségessége. 4

[ocr errors]

jobban fejlődik a democratia, annál inkább lesz clericalis az előkelő s a középosztály. A radicalismus és clericalismus oly két polus, melyekben az ellenkező természetű villamos erők épen ellentétöknél fogva halmozódnak föl: ám ez kitöréshez, puskaropogáshoz vezet. » S így Taine már előre megjósolta azt az anti-clericalismust, mely nem oly vad, mint Diderot vagy az encyclopaedisták anticlericalismusa, s a melyet egy kevésbbé sötét katholikus reactio ellensúlyoz, mint Itáliában vagy Spanyolországban. Ki mondja, hogy Taine nem volt jó próféta ? A könyv megjelent, kötet kötet után került ki a sajtó alól, a legnagyobb föltünést vagy megbotránkozást keltve. Mert ha az első kegyetlenül leszólta is az Ancien Régimet, a második épen oly kiméletlen volt a forradalom iránt, míg a harmadik – Napoleonról szóló – kötet megjelenése után Matild herczegnő, mint tudjuk, névjegyét hagyta öreg barátjánál, a szerzőnél, a névjegy szélén a következő megjegyzéssel: P. P. C. Taine e műben a forradalom okaira nézve ugyanazokhoz a tanulságokhoz jut, mint nagy elődje: Tocqueville. Könyvét ennélfogva commentárnak tekinthetjük Tocqueville könyvéhez. Tocqueville állításait mintegy ellenpróbának veti alá annyiban, a mennyiben ő nemcsak a levéltárakat kutatja föl, hanem az egykorú művészeti s irodalmi termékeket és levelezéseket is. Nemcsak történetet írt tehát, hanem egyúttal lélektani tanulmányt is. Történetíró és philosophus Thukydides és Tacitus óta ritkán egyesültek egymással oly szépen, mint a Jelenkori Francziaország alakulásában.

BERKovICS MIKLós.

ÉRTESÍTŐ.

Marczali Henrik: A nemzetiség történetbölcseleti szempontból. Budapest, 1905. (116 lap).

E kötettel előnyös módon nyílik meg egy sorozat, melynek INépszerű Főiskola Könyvtára a czíme. E vállalat azokat az előadásokat fogja tartalmazni, a melyeket szakavatott férfiak a Népszerű Főiskolán (University Extension) tartanak.

Marczali e művében azzal a tárgygyal foglalkozik, a mely egy évszázad óta a legactualisabbak egyike : a nemzetiség problemájával. Marczali – azt lehet mondani – e művében a nemzetiség történetét nyujtja, de csak bizonyos szempontokból nézve. Különösen azt vizsgálja, hogyan fejlődött a nemzetiség azon nagy világtörténeti hatalmakkal, azon óriás internationalis erőkkel szemben, melyek egyik vagy másik tekintetben ellentétben vannak a nemzetiség fogalmával. Ilyen világtörténeti hatalmak mindenekelőtt a világbirodalmak, minő a Nagy Sándoré és a római birodalom. A nemzetiség elvét tagadják eredetileg a világvallások is, a minő a keresztyénség, a buddhismus, az izlam. Támadólag lép föl a nemzetiség fogalmával szemben a világműveltség némely jelensége, mint például a renaissance és a XVIII. század felvilágosodása, mert hisz ezek közös műveltséget akarnak teremteni és elnyomják a nemzeti műveltséget. Végül oly világhatalomnak hatását tanulmányozza Marczali, a mely mindezeknél hatalmasabban látszik a nemzetiségi elvet megtámadni. Ez a világhatalom, a nemzetiség elvének legnagyobb ellensége: a socialismus. Marczali kimutatja e világtörténeti jelenségek mindegyikénél, hogyan hatott a nemzetiségek fejlődésére, mennyiben gátolta és mennyiben segítette. Az érdekes eredmény az, hogy e nagy világtörténeti erők (minők a világbirodalom, a világvallás, a világműveltség, sőt még a socialismus is) hatásuk összeségében végül előmozdították a nemzetiségi eszmét, melyet gátolni látszanak.

Marczali tárgyalása, könyvének természete szerint nem rendszeres, és épenséggel nem kimerítő, de igen tanulságos, vonzó és élénk. Minden lapon mutatkozik a szerző nagy tárgyismerete, ritka széles történeti látköre és a jelenségeket combináló elméssége. Különösen érdekes Marczali előadása ott, a hol a magyar történet jelenségeit gazdag ismerettel az általános történet világításában mutatja be (Utolsó fejezet). Egészben véve könyve valóban szolgál annak a czélnak, a melyet maga elé kitűzött : hogy a művelt közönségnek vonzó módon a nemzetiség történeti fejlődését vázolja.

Van Marczali érdekesen fölfejtett nézetei közt egy történeti elmélet, a melyet ő nagy biztossággal ad elő, amely ellen azonban állást kell foglalnunk.

A magyar egy török törzs, a mely ugor nemzeteket vetett maga alá, azoknak a nyelvét átvette, de viszont saját politikai és katonai szervezetét azokra is kiterjesztette. A magyarság ez eredetében, a melynél egyebet tudományosan kimutatni és bizonyítani nem lehet, semmi különös nincs.

Meglehet, hogy Marczalinak igaza van, midőn azt állítja, hogy «más elméletet a magyarok eredetéről tudományosan kimutatni és bebizonyítani nem lehet, de megjegyzendő, hogy ezt az általa védett elméletet sem lehet bebizonyitani.

De nézzük tovább, miért nincs semmi különös a magyarság e (kettős) eredetében?

Mert – írja Marczali – minden modern nemzet kivétel nélkül hasonló eredetű. Vagyis minden modern nemzet úgy jött létre, hogy két külön nép, egy uralkodó és egy alávetett, egyesült és mindíg kivétel nélkül az az eset, hogy az uralkodó nép, mint kisebb számú, tanulja meg az alávetettek nyelvét. (94 lap.)

Marczalinak ez az állítása, melyet ő szinte világtörténeti törvényként formuláz, nem állja ki a beható vizsgálatot. A világtörténetben elég sok eset van, hogy a legyőzött nép tanulta el a győző nyelvét (és nem megfordítva, mint Marczali állítja). A rómaiak legyőzték a gallokat és a legyőzött gall nép eltanulta a győzők nyelvét: a latint. Ugyanez történt Spanyolországban: a legyőzöttek eltanulták a latin nyelvet. Az árja (indogermán) népek vándorlásuk és terjeszkedésök alkalmával sok helyütt legyőzték az őslakókat és nem tanulták el nyelvöket. A szumer

« ElőzőTovább »