Oldalképek
PDF
ePub

újjáfejlődéséről a háború után, hanem megjelöli, hogy ezt az eszményi tökéletességet 1875 június 12-én érte el. Ekkor, sem elébb, sem később? Ugyan miféle világrázó fordulat történt ezen a napon? Egy katonatiszti bizottság átadott egy memorandumot a hadügyminiszternek, észrevételeket a lefolyt évi hadgyakorlatokról. Ebben a munkálatban látja szerzőnk a búrok forradalmat jelentő harczi újításait tudományos thesisekbe öltöztetve.

Egyelméleti kis Napoleon ez, vagy annak nagyon közeli hozzátartozója, a kinek az lett tragikuma, hogy a vezérkarban nem jutott kellő érvényesüléshez s most minden exotikus, diadalban saját el nem ismert lángelméjének plagiumát pillantja meg. Ha e czikk nem most, hanem egy év múlva lát világot, épen oly joggal fűzte volna e reflexiókat a japáni fegyverek győzelméhez.

E személyes motivumot nem tekintve, nem kevéssé figyelemreméltó a franczia katona munkája. Nagy olvasottsággal vizsgálja a század hadi fejlődését; a németek sztratégiai irodalmát (a komoly munkákat s a phantastikus hadi regényeket) különös lelkiismeretességgel tanulmányozza.

Forrásairól higgadtan itélkezik; a hol mint láttuk, nem érdekelt fél: ott szavának kiváló súlya van. Munkájával hasznos foglalkoznunk, mert tárgyáról ritka, áttekinthető képet nyújt.

Pedig reánk fér, hogy a háború életbevágó problemait ne intézzük el évenként a hadi költségvetés ötletéből pártunk állása szerint egy-egy elkopott szólammal; ne érjük be tengerentúli háborúk borzalmainak kiszínezett leírásával, hanem igyekezzünk e rejtelmeknek mélyére is betekinteni.

Szerzőnk a jövendő háború fő ismertető jelét abban látja, hogy láthatatlan ellenség ellen kell harczolni. Az angolok tapasztalták ezt legutóbb. A puskalövés iránya nem vehető észre a harczban. A golyó, a mint közel ér, nem sivit, hanem pattog, mint az ostor s azt a benyomást kelti, hogy az ellenség egészen más irányban van, mint valójában. Pár száz méterrel távolabb nem is hallatszik az elsülés, kivált ha szél fú. Az eredmény aztán az, hogy a földerítésre küldött lovasság rögtön megakad, mihelyst érintkezik az ellenséggel. A lövések száma sem világosítja föl, mert néhány ember, ha

van elég töltése, könnyen keltheti a tüzelés gyorsaságával a nagy szám illusióját. De még ez nem elég: más a gyalogos katona helyzete, a ki rejtekhelyén látatlannak érzi magát a biztosság öntudatával s más a lovas emberé. Amaz hidegvérrel czéloz. Így a két ellenfél közt nem egyenlő a verseny. A lovas katona minden mozdulatát nyiltan teszi. Minthogy oldalfegyverét nem használhatja, kénytelen fordítani taktikáján. Ha azután nem igazodhatik el azon, a mit lát, karabélyára kell magát bíznia.

Legyünk ott gondolatban egy ilyen összecsapás kezdeténél. Midőn a puskalövést hallják s azt sem tudják, honnan jön vége a földerítésnek, védekezésre kell gondolni. Egy részök leszáll a lóról. Mégis egy ember négy közül lovon marad. A többi három lovat az elsőhöz kötik, melynek gazdája galoppban viheti azokat bármikor lovasukhoz. Rendesen vadászkatonák ezek, a kik bokortól bokorhoz lopóznak s közelednek lövés nélkül azon irány felé, a hol az ellenség valószínűleg tartózkodik. Oldalról biztosítják őket lovon maradt társaik. Ha amazok el tudnak érni egy pontot, a honnan messze terülő kilátás nyílik s a hol nem lőnek megint rájok lovaik egy jelre utánok vágtatnak s az előremozdulás sikerült. Meglehet, hogy az ellenségnek csak nehány járőre volt ott. De távolabb, midőn ugyanezt ismétlik, megint lövést hallanak. Ez alkalommal már, tekintve a kis távolságot, alig tudnak számot adni a tüzelés eredetéről. Tehát a csapat nem száll le a lóról, hanem igyekszik valamiképen megragadni az ellenség szárnyát s ha sikerül, támad.

Támadás a szárny ellen, combinálva egy fronttámadással rendesen meghajlítja az ellenség vonalát s a mint egyre közelebb érnek, sokkal veszedelmesebb helyzet bontakozik ki. Míg a kis földerítő csapat az ellenség megfordulását vizsgálja, egyszerre azon veszi észre magát, hogy tüzelnek rá. Most beavatkoznak az erősebb egységek is, esetleg az ágyúval, valahányszor csak kéznél van ez. Ezek az ellenségnek vagy a szárnyára vetik magokat, vagy ha szabad tér kinálkozik, benyomúlnak s az ellenség oldalát, a mely az arczvonalban le van kötve, hátulról támadják meg.

[ocr errors]

Ha a mint legtöbbször történik, a földerítő lovasságnak olyan ellenségre kell számítani, a mely akár menetel, akár áll, áthatolhatatlan lepellel van burkolva, akkor csak a

körvonalakat jelentheti, azt is csak a napnak abban a bizonyos órájában, de se a sereg összeállítását, se erejét nem határozhatja meg.

Nem is lehet többet kivánni tőle. Ha tudja, hogy az ellenség ezt vagy azt a pontot elfoglalva tartja, ez bizonyára elég értékes fölvilágosítás, a mit a lovasság nyujthat.

Ezt az eredményt lehet elérni a lovasság korlátoltabb számával is, föltéve, hogy a lovasok mozgékonyak, lovukra és lövőképességökre nincs panasz.

Lehet-e azt mondani, kérdi szerzőnk, hogy a franczia lovasság kelleténél nagyobb számú ? Épen ellenkezőleg. A lovasság arra van hivatva, hogy a jövőben sokkal nagyobb szerepet játszszék, mint a multban. Századunkban, a hol a gyorsaság fokozásának törvénye uralkodik, a lovasság eddig nem is gyanított jelentőségre tesz szert. Csak így válik lehetővé, hogy egy tábornok, kinek csapatai az egész arczvonalban igénybe vannak véve s a kit az a veszély fenyeget, hogy oldalt vagy hátul egy mozdulattal bekerítik, időről időre lovascsapatokat küldjön tüzérekkel és géppuskákkal a támadó elé s késleltesse annak menetét, ekként kiragadva kezéből a győzelmet.

Csak lovassággal lehet késedelem nélkül kihasználni az ellenség arczvonalában netán történt rést, hirtelen hátul támadván vagy bekerítvén az egyik szárnyat. Ez a vasútvonalak elleni vállalatnak is eszköze; ha mindjárt kis erődök vagy még olyan számos gyalogság védi is, a lovasság elvághatja a vasútat, melynek szerepe az egész háborúra döntő lehet.

Tagadhatatlan, hogy a lovasság most jelzett föladatainak betöltésében gyakran jöhet összeütközésbe az ellenfél lovasságával. Azonban épen ezért kell tisztázni azt az elvet, mely a mai taktikát megkülönbözteti a régitől: nem szabad engedni, hogy az egész hadseregek összeütközését lovas ütközetek előzzék meg. Mert az ellenkező taktika oda vezetne, hogy a lovasság mihamar elpusztulna tiszta veszteségképen, mert a mi földerítést nyujthat, azt megtenné néhány jól képzett járőr is.

Ha másrészt megfontoljuk, hogy a lovasságot minden fegyvernem közt a legnehezebb pótolni a háborúban, látható, mennyire fontos azt gazdaságosabban berendezni s nem tenni ki haszontalan pusztulásnak.

Ez okból elévült és elvetendő az az áldozat, melyet a lovasságra szerettek kiróni, hogy visszavonulás esetén az fedezze a hadsereg többi részét. A lovasságtól pedig sohasem kell azt kivánni, hogy magát áldozza föl, hanem hogy az ellenséget pusztítsa. Az 1870-diki háború megmutatta amannak a hivatásnak hiábavalóságát. Néhány gyalogos csapat tüzérek fedezetével különb hatást ér el, mint ezek a halálbarohanások.

Hadd jöjjön aztán egy több napi csata, mely az ellenségnél gyakran az ellenállási erőt aláássa, pánikot idéz elő s teljes fölbomlásra vezet: ekkor kerül sor megint a lovasság működésére. Hirtelen kardot ránthat a lovascsapat, melyet föláldozás helyett még harczképesebbé tettek. Miután a tüzvonal közelében lesben állva megfigyelhették a küzdelem váltakozó fordulatait, most küzdelemhez és érvényesüléshez juthatnak.

Így keletkezhetik az az eredmény, melyet Napoleon lángelmėje egy lélektani mozzanat figyelembevételével oly szabatosan tudott előidézni. Mert azokra a csapatokra nézve, a melyek órák hosszat küzdöttek, mindig megdöbbentő hatással lesz, midőn egyszerre megharsan hátuk mögött az ágyúdörej. Ezt az eredményt akarja minden erőfeszítéssel elérni a vezér s a jövendő lovassága tüzi fegyverzetével és könnyedségével lehetővé is teszi ezt.

A czikkiró azután ismét visszatér azokra a nehézségekre, a melyekkel a földerítő szolgálat jár. A franczia hadsereg szolgálati utasításai szerint a csatához szükséges földerítő szolgálatot részint maga a vezér, részint tisztek vagy járőrök, kémlő csapatok, léghajósok szerzik. De arról hallgat az utasítás, hogyan kell működniök e hírszerző szerveknek. Mindezekre számítani, egyes kivételes eseteket nem véve figyelembe, aligha lehet. Hát akkor hogyan lehet kifürkészni «az ellenséges had kiterjedését, annak gyöngéit, azon terepnek, mely a helyzet kulcsának tekinthető, a támadásra leginkább alkalmas oldalát, stb.?»

Csak egy megoldás van: a harcz. Napoleon mondta: «Közéje vágok s akkor aztán látok, a mit látni kell».

Az elv helyes, de alkalmazása nagyon nehéz.

A földerítéssel kapcsolatos a leplezés kérdése és ez a czikkíró fejtegetésének legérdekesebb része. Ez a lepel

gyengébb erejű csapatokból alakúl, mindenesetre képviselve van benne kellően mind a három fegyvernem, a mint a terep és egyéb körülmények kívánják. Ez a lepel aztán végighúzódik az egész úthálózaton az ellenséggel szemben és saját hadseregét egy igen tágas biztonsági övvel veszi körül, a melyen belül a hadvezetőség tetszése szerint tudja elhelyezni csapatait, változtathatja tervbe vett útirányát, egyszóval manőverezhet a nélkül, hogy arról az ellenfelének számot kellene adnia.

Ebből látjuk, hogy e lepel kettős föladatot teljesít: eltakarja a hadi készületet s önállóan fürkészi az ellenséget, a kivel alkalom adtán apró csatározásba is ereszkedhetik.

Ezen a ponton meg kell állanunk. Nevezetes különbség van ugyanis a régi és az új harczmodor közt. Ezelőtt a hadoszlopokhoz valósággal hozzá voltak kötve az elővédjeik (avant-gardes). Ha az támadott vagy megtámadták: szükségképen magával rántotta a fősereget. Nem így van és nem is lehet így ma. Azok a kisebb seregrészek, melyek az oszlopokat fedezik, függetlenek az őket követő haderőtől. A vezénylő tiszt a kapott utasítás szerint jár el, de a legtágabb kezdeménynyel.

Úgy látszik, mintha ez az erők elforgácsolását idézné elő. Igen, ha e csapatok tömören és mereven volnának alkotva, de láttuk, hogy fölhasználásuk ma okvetetlenül a legnagyobb könnyedséget kivánja. Nem az erők megoszlásának, hanem gazdaságos beosztásának elve ez.

«De hát nem olyan újság ez a strategiai és taktikai elfüggönyzés - kiált föl az író, mint a hogy a fejleményekből gondolnók!» S tételének igazolására nem talál alkalmasabb példát a mi szabadságharczunk egy dicső fejezeténél. Ide iktatjuk tanulmányának ezt a részét, mely tárgyilagos, tudományos hangján érdekes méltatása az 1849 iki hadműveleteknek.

A Duna medre itt, a hol e harczműveletek folynak, nyugatról egyenesen keletnek tart Komáromtól Váczig, mintegy 75 kilométer távolságban. Váczott a folyam derékszögben délnek fordul s onnan 35 kilométernyire érinti Pestet.

Az isaszegi vereség után (e község körülbelül 70 kilométernyire van Pesttől keletre) ide vonultak vissza az osztrákok s a Duna vonalát őrizték Váczig.

« ElőzőTovább »