Oldalképek
PDF
[ocr errors]

Az első sor tíz jele fejezi ki az arabs számokat is 1-től 10-ig. Ennek az írásmódnak megtanulását nagyon megkönnyíti az a körűlmény, hogy a sorok az első gyöksorból vannak képezve, tehát eredetileg csak az első tíz jegyet, s azok egymásutánját, valamint az egyes sorok képezési módját kell betanulni, ezenkívül nagyon jól kell tudni az ellenőrző (II) táblán levő ötven jel sorrendjét. A kik a Braille-írást előrehaladott korban tanulják meg, azok számára ez nagy könnyebbséget jelent. Megvan azonban a Braille-írásnak is a maga hátránya, a mi azután épen mindenkori használatát és gyakorlati alkalmazását nagyon megnehezíti. Olyasmi esik meg ugyanis gyakran a vakkal, mint a mit én a rendes, nyomtatott betűk olvasásánál már jeleztem: tudniillik, hogy ha a sor alsó felét takarom el, az olvasás majdnem tökéletesen végbemehet, míg ha a felső felét takarjuk el a betűknek, csak a szárakat, lábakat látjuk, ez lehetetlenné teszi a betűk kitalálását. Hiszen a gyakorlott olvasó tekintete csak a betűk felső részén siklik végig – ez a felső fele jellemzi a nyomtatott betűket, ebben lényeges különbségeket is ismerünk föl, míg az alsó fele a sornak jóformán jellegtelen lábakból, szárakból áll, melyekből mire sem lehet következtetni. Így vagyok én sokszor a pontos írás olvasásánál is: újjam nem nagyon ismeri föl, illetve veszi figyelembe az alsó pontozatokat, csak a felső részre ügyel: így azután az i, ac, m betűk helyett is akárhányszor c-t tapintok. Ennek az is az oka, hogy a tapintó újj érzékeny felülete kisebb, mint a milyen magasak a rendesen használt pontos betűk. Azt kell hinnem, hogy e tekintetben mások is úgy vannak, mint én. Talán ez volt megteremtője az úgynevezett new-yorki pontoknak, melyekből csak két pontnyi magasságban alakítják a betűket, és inkább szélességöket választják három pontosaknak. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a Braille-táblázat csak ötven jelet ismer, míg a kis négyzet-cella 63 változatát engedné meg a hat pontnak. A helyesírás betartását rendszerré tette a Braille-jeles irásban Guille és Pignier, a kik az Institution élén állottak és Guadet, a ki úgyanott mint tanár működött. Ugyancsak Guadet szerkeszti a L'Instituteur des Aveugles czímű szaklapot, a mely a párisi és a külföldi iskolák között az összeköttetést föntartja. Azt kell hinnem, hogy tévedés volt ezeknek az uraknak részéről, hogy elhagyták Barbiernek phonetikus írásmódját. A XIX-ik század elején, Barbier és Braille működéséről mit sem tudva, Ausztriában egy nagyon kiváló ember, Klein szerkesztett olyan pontokból álló betűsorozatot, a melyet a vak tapintással, a látó ember pedig szemeivel képes volt fölismerni. Klein betűi azonban öt pont magassággal bírnak, a mi azok olvasását még sokkal lassúbbá teszi és az írásukat épen nagyon megnehezíti. Az a rendszer, melyet Verien pontokból és vonásokból állított össze, valamint a Mascaro-féle kitünő alphabetum -– egyrészt könnyű olvashatóságukkal, másrészt gyors kivitelökkel tünnek ki. Más országokban a Barbier-féle csíkokat kissé ívelten állítják elő, a minek az a következménye, hogy az árat egészen merőlegesen kell tartani a papirra, úgy hogy aztán szabályos pontok keletkeznek. Barbier ezeket a csíkokat azért alkalmazta, hogy a papir gyártása olcsóbb legyen: ez az ok azonban az idők folyamán megszünt. Én azt ajánlhatom a vakoknak, hogy ne használják a franczia lemezeket – a melyeken a szabályos pontok képezése sokkal nehezebben megy végbe.

[merged small][ocr errors]

TAINE ÉS A COMMUNE.*)

Taine érdekes levelezésének második kötete a Franczia- és Németország közti háború megüzenésénél végződött. Az akkor már ünnepelt író épen Szászországban gyűjtögetett adatokat egy új művéhez, mikor a kitörni készülő viszály első jeleivel találkozott. Lelke nemcsak érezni tudott mélyen, hanem belátott a jövőbe is. Ismerte Poroszország szigorú fegyelmét és hatalmas haderejét s régóta torkig volt a franczia kormány könnyelműségével vagy épen élhetetlenségével. A legrosszabbat sejtette s a bekövetkezett események nem hazudtolták meg sejtelmeit. A nagy nemzeti vereség, mely Tainet irtózatosan lesújtotta, értelmi fejlődésének irányát is megváltoztatta: – a philosophusból történetírót teremtett. Vannak életünkben mozzanatok, mikor a jövő alaktalan köd gyanánt gomolyog előttünk. Ily mozzanat előtt állt Taine is. Épen befejezte nagy művét az Értelemről, melyen közel húsz év óta dolgozott. E tárgy terve már akkor fölmerült lelkében, mikor még egyetemi hallgató volt s kidolgozását is egyetemi hallgató korában kezdte meg. Most attól tartott, hogy megismétli magát s e veszély valóban fenyegette is őt, mert az Értelemről szóló művének folytatásáúl egy új művet tervezett az Érzelmekről és az Akaratról. A közel jövőben, úgymond, ennek megírása lesz irodalmi tevékenységének tárgysorozatában az első szám. Tisztelői természetesen, mint a nagy írók tisztelői általában, folyton bíztatták, hogy készítse el újra azt, a mit egyszer már elkészített: – írjon ismét valami útirajzot, irodalomtörténetet vagy philosophiai tanulmányt. Ő azonban erre nézve igen határozottan s talán visszautasítóan is nyilatkozik ifjú barátjához

*) H. Taine: Sa Vie et sa Correspondance. Tome III. L'Historien (1870–1875). Paris, Hachette et Cie, 1905.

és állandó levelező társához, Sorel Albert történetíróhoz intézett levelében: « A Pyrenaei hegyekbe tett utazásomról írjak télen? Ez ugyan csábító ötlet, de többé nincs hozzá kedvem. Az ember sohasem szokta magát jó sikerrel megismételni. Legyen ön meggyőződve arról, hogy agyunkban csak bizonyos számú eszmék és formák vannak, s ha ezeken túladtunk, legokosabb másoknak engednünk át a tollat. Tagadhatatlanul voltak egyéni érzelmeim, mikor azokat a szép hegyi tájakat leírtam. Annak, a ki újra leírja őket, más egyéni érzelmeinek kell lennie. Ez az elv többi műveimre nézve is érvényes. Megírtam az angol irodalom történetét: másra vár tehát a föladat, hogy megírja a franczia, olasz vagy görög irodalmat. Ugyanaz az öntvény nem alkalmazható két izben. Ha egészségem és kedvem engedi, írni fogok az akaratról, hogy kiegészítsem azt, a mit az értelemről írtam. Tehetségem és vágyaim most ebbe az irányba vonnak. » A sors azonban más utakra vezette őt. A Sorel-féle levélből idézett részlet egymaga is irányba igazolja azt (eac pede Herculem elve alapján), hogy a rendszer szeretete mellett is, a mit oly sokan oly lelkiismeretlenül szoktak elvitatni a francziáktól, Taine igazi romantikus író: ragaszkodott a természethez s az élethez; a szemléletet többre becsülte az elmélkedésnél, a költői képeket a költészet szabályainál, az oszthatatlan egységként nyilatkozó egyéniséget az osztályozásnál, a részleteket az elvonásnál, s örömét lelte az irányváltoztatásban, de ezt mindig valamely erős meggyőződés szerint végezte. Enged az események folyásának s ezek: – a sedani vereség, a Commune, a Communet követő szigorú megtorlás – arra bírják őt, hogy kutassa okaikat s megállapítsa belőlök a jelenkori Francziaország alakulásának szellemét. S így, miként Goethe, Taine is elmondhatta volna, hogy műve minden tekintetben alkalmi mű. Megírása élete hátralevő részét teljesen betöltötte – több,

mint húsz évet – s a mű mégis befejezetlen maradt. – De nemcsak az alkalom sugallta azt, hanem a kötelességérzet s hazaszeretet is: – un dévouement patriotique.

Igen nehezen és döczögve indult meg, s kezdetben ő maga is philosophiai tanulmányainak megszakítását látta benne. Rette gett a forradalmaktól s ismerni óhajtotta azoknak okai és ellen

szereit, mint a hogy ismerni akarjuk egy nehezen gyógyuló seb orvosságát. 1871 februárjában így szól öreg barátjához, Marcelinhez intézett levelében: «Valószínű, hogy Párisba visszatérve, czikkeket fogok írni, még pedig politikai háttérrel, bár nem épen szívesen, sőt talán minden rátermettség nélkül is. De ma mindenkinek dolgoznia kell. Hiszen a szó oly erőtlen az intézmények szivósságával s a nemzeti jellem fogyatkozásaival szemben. Elvégre azonban megteszem, a mi tőlem telik, bár sajnos, kevés duzzadó reménynyel vagy fényes kilátással. Hiszen tudod, mint vélekedem hazánkról – már évek óta.» Am a politikai felvilágosítás munkája, gondolta magában Taine, mégis oly munka, melynek hasznát veheti a haza. A háború alatt ugyanis rendkívül fájt neki az, hogy semmi szolgálatára sem lehetett Francziaországnak. Több levelében panaszkodik, hogy hazájára nézve még olyankor is hasznavehetetlen, mikor az a legnagyobb veszélyben van: – inutile et en danger. Ezek mindenesetre oly szempontok, melyeket egy philosophus, s hozzá még igen okos philosophus, mindig komolyan vesz. A háború után tehát Taine tüstént hasznavehető akart lenni s habár még nem küzdte le a visszafojtott harag és meddő kétségbeesés állandó válságait: – l'état continu de désespoir sec et de colère muette – már is írni kezdett. A Commune alatt nem lakott Párisban, csak messziről: egy külvárosból volt tanuja annak. Napról napra találkozott a Commune megnyilatkozásaival az eget elsötétítő füstfelhők, recsegő petroleumlángok és ágyúzás vihara alakjában, a mint ezek Páris templomai és magas palotái fölött a láthatáron fel feltüntek. Mint más szemlélőt – például Renant Versaillesban – őt is undorral töltötte el ez a látvány. Kedvetlensége és elkeseredettsége sokszor kitör belőle, bármennyire igyekszik is azt visszafojtani. Ha kedvező és kellemes ítéletet akarunk hallani a Communeről, olyanokat kell meghallgatnunk, a kik el voltak zárva tőle, s a kikre e rövid rémuralom nem terjedt ki. Ezek tele vannak reménységgel, törhetetlen lelkesedéssel s az optimismusnak valóságos deliriumával. Taine nem volt ezen az állásponton. Érthetetlennek találja azt, hogy becsületes ember együttérezhessen az insurgensekkel.

« ElőzőTovább »