Mindenesetre érdekes Riggenbach levelének ez az utolsó mondata. Az a körülmény tudniillik, hogy az ügyes vakot szerénységre inti, arra enged következtetni, hogy közöttök buján tenyészik a hiúság és az önzés. Erre vonatkozólag Javal könyvének egyik fejezetében a következőket mondja: «Csak természetesnek mondható, hogy a vak, a kit sorsa megfosztott látásától, ettől a hatalmas önvédelmi fegyvertől, örökké azzal van elfoglalva, hogy ezt a hiányt hogyan pótolja a maga erejéből s embertársai segítségével. Világos tehát, hogy a vak többet gondol saját magára, mint embertársaira, a kik a küzdelemre jobban föl vannak fegyverkezve. Az a folytonos bámulás pedig, melylyel az emberek a vakot környezik, valahányszor ő idegen segítség nélkül valamit el tud végezni, állandóan táplálja s végül nagyra növeszti a vaknak hiúságát. De - kérdi alább Javal, vajon bún-e a hiúság? Nem mondhatjuk-e inkább, hogy a hiúság gyakran jó tettek rugója? Ha a vak hasznos munkára adja magát, ha azt érzi, hogy ő is másokért dolgozik, ha tudja, hogy családja föntartásához ő is hozzájárul, ő is, a kit sorsa ilyen gyámoltalanná tett és ha ő minderre büszke, mondhatjuk-e, hogy vétkezik? A moralista azt mondja: Fojtsd el magadban a büszkeséget én azt mondom, tedd azt érthetővé ! És valóban, Javal esetében világosan áll előttünk, hogy ő méltán és joggal büszke. Önerejéből, úgyszólván a sors újjmutatása következtében lett orvos, sőt szemorvos, mint ilyen, életét az élettani optikában való buvárkodásnak szentelte. Számos, fontos fölfedezés fűződik nevéhez: melyek közül legnevezetesebb a Helmholtz-féle ophthalmometernek olyan módon való megjavítása és egyszerűsítése, hogy, mint ő maga írja egy értekezésében, a szarúhártya görbületét készülékével (még annak kezdetleges alakjában is) már harmincz év előtt nehány hónap alatt egy társával sokkal több esetben tudták megállapítani, mint a Helmholtz készülékével a lelkes és önföláldozó buvárok egész serege ezt tehette évizedeken keresztül. - Hát még ma, mikor nincs nyilvános rendelő helyiség, és alig van gyakorlatot űző szemorvos, a ki ne használná naponta Javal-Schiötz tökéletes görbületmérőjét, mely világos képet ád az orvosnak (objectiv vizsgálás segélyével) arról, hogy van-e és ha van, mekkora az eltérés a szarúhártya két görbületi sugara között, vagyis más szóval, megállapítja az oly gyakori astigmásság jelenlétét és annak fokát. Maga Javal fiatal koráról a következőket mondja: Én közel ötven esztendőn keresztül kisértem figyelemmel egy egyén astigmás szemeit. Huszonkét éves koráig ez emberünk látása kitünő volt; bár szemei valamennyire messzelátóak voltak. Szabad szemmel 7-8 csillagot ismert föl a Pléiadeok csoportjából. Mint a bányászakadémia növendéke, átmeneti kifáradásokban szenvedett, melyek makacs, szünni nem akaró kötőhártya-gyuladásra vezettek. Párisnak akkor két leghíresebb szemorvosa kezelte őt bajában; a kezelés égető fájdalmakat okozott, végre is tanulmányai abbanhagyását tanácsolták neki. Ekkor egy új szemorvos jött Párisba, a ki mint Donders tanítványa élettani astigmásságot kórismézett szemein, megvigasztalta őt, de üveget nem rendelt neki. Ebben. az időben szerkesztett betegünk egy optometert és ezzel mérte meg szemeinek fénytörési hibáját. Alig hogy használatba vette az astigmásságot javító hengeres üvegét, a kötőhártyagyuladás múlni kezdett és később teljesen meg is szünt. A helyett, hogy gazdálkodásra adta volna magát, mint azt neki tanácsolták, orvos lett s nem kimélve éjet-napot, rengeteg munkát végezett a szemészeti laboratoriumban. Ez utóbbi körülmény, valamint az, hogy a hengeres üvegek teljesen átalakították élete folyását, sőt, hogy azokkal mások látásának javításában is nevezetes sikerei voltak, talán megbocsáthatóvá teszi, hogy oly nagy lelkesedéssel beszél azokról, s ha hasznukat talán túlbecsüli». S a mi most következik, az jellemző Javalra nézve az a mód, a hogyan e leírás után saját megvakulását, mint történeti tényt, az elbeszélés további folyamán egyszerűen bejelenti: E sorok irása óta a szóban forgó egyén hatvanegy éves korában mindkét szemére megvakúlt.» Ilyen előélet után érte őt utol az örök éjtszaka: és pedig meglehetősen előkészületlenül. Mégis számba vette előismereteit s eltökélte, hogy szaktudományát, a szemészetet és az optikát, tovább műveli s e mellett szerencsétlenségében társain, a vakokon, de különösen a megvakúltakon, lehetőség szerint segít, a sorsukat megkönnyíti. És erős elhatározása tetté vált: a Sorbonneban levő laboratorium jelenlegi igazgatója, Javal utóda és jeles tanítványa, Tscherning, ma sem tesz semmit az ősz mester megkérdezése nélkül s erre Tscherning épen olyan büszke, mint a milyen önérzettel említi ezt föl Javal. Sőt, mint gyakorló szemorvos is működik egyszer-egyszer. Ha régi betegeim közül, mint ő írja valaki engem óhajt consultálni, elhivatom egyidejűleg volt segédemet, a ki mellettem működött tizenkét éven át, s a ki, mint jó észlelő, leirja nékem a beteg állapotát; így azután az az illusióm van, mintha még mint szemorvos is hasznára lehetnék az emberiségnek. Másként áll a dolog a szaktudomány elméleti részével. Nincs az a bonyolult kérdés, a melynek újszerű phasisát Javal figyelemmel ne kisérné. Levelezése az egész világ szakembereivel állandó összeköttetésben tartja, polyhistorikus agyveleje a legkülönbözőbb kérdésekre készen áll a felelettel, a tanácscsal, sőt a kezdeményezés merészségével. Lehetetlennek látszó utazásokra vállalkozik: mint mondja, egyedül is elmenne bárhová, de családja nem ereszti az öreg urat egyedül. A mult év őszén Párisból Luzernbe ment a nemzetközi szemész-congressusra ott a legagilisabb és leghasználhatóbb congressistának, fáradhatlan szónoknak bizonyúlt s az nemzetközi társaságnak három nyelven tartott ékesszóló előadást: angolúl, francziáúl és németül. A congressus tagjai megilletődéssel és szeretettel karolták föl a megvakúlt szemésztanárt s megindúlva búcsúztak tőle: az új találkozásig öt év múlva Lissabonban. Vajon megérjük-e s viszontlátjuk-e legalább mi őt! Ám egész életmódjával is például szolgálhat Javal Emil arra nézve, hogy a vak ember miképen tegye életét a maga és környezete számára elviselhetővé. Függetlenségét lehetőség szerint megtartotta, de családja egy tagját sem köti le annyira maga mellé, hogy az számára nélkülözhetetlen volna. Bizonyos beosztás mellett, tervszerűleg elkészített programmal független ő családjától s a családtagok ő tőle. Kisérőjével sétál: vezetővel trycicle-tandemen naponta egy-két órát friss levegőn tölt; társaságban ebédel, meghivásokat fogad el, saját asztalánál szivesen látja barátait. Levelezését maga végezi el: a választ fölolvastatja magának. Legjobban szereti, ha németül irnak neki franczia helyesírással (ound und; suce süss stb), mert olyan fölolvasót tart, a ki csak francziául ért; így aztán a levél titka (!) sértetlen marad. A kapott levelet maga jelzi meg domború jelekkel, melyeket tapintásával olvas azután el, maga rakja el nagy borítékokba, melyekben bizonyos rendszer szerint levelezése, az egy kérdésre vonatkozó iratok csoportosítva vannak. Könyvtára irományai fölött a kizárólagos intézkedési jogot megtartotta magának. Állandó időben fölolvasó jár hozzá, a ki rendszeresen fölolvassa néki a szaklapok közleményeit. Jelenleg egy nagyobb tanulmányhoz gyűjti az anyagot, mely az irás és az olvasás élettanát tárgyalja. Szellemének épsége, kedélyének megnyerő volta, társaságban való ügyessége osztatlan bámulat tárgya s ha keressük, hogy mindennek mi lehet az oka, mi lehet oka annak, hogy ez a súlyos csapás, mely őt érte, sem testileg sem lelkileg meg nem viselte, nem mondhatunk mást, mint a mit erre nézve ő mond könyvének záró szavaiban: «A megvakulásnak súlyos csapását a jómódú emberek közül azok viselik el legnehezebben s azok érzik magokat legszerencsétlenebbeknek, a kiket előző életökben csak saját énjök és ennek jóvolta, szórakoztatása kötött le. Ám másrészről az osztó igazság újját láthatjuk abban, hogy azok, a kiknek előző életét az az eszme vezérelte, hogy tehetségökhöz képest a közjót szolgálják, ezek önmagokban találhatják bajukra a vigasztalást; nincs egy sem közöttök, bármilyen legyen is társadalmi állása és bármily szerények legyenek is szellemi képességei, a kit ne tenne boldoggá és megelégedetté az a tudat, hogy mindennek ellenére mások javán munkálkodhatik. A tudomány embereinek helyzete ebben is kiváltságosnak mondható: az előző életökben szerzett ismeretek egész halmaza áll rendelkezésökre, a mit haszonnal vehetnek elő. A mint csak egyetlenegy, bár még oly kicsiny, kővel járulnak hozzá a haladás és a civilisatio folyton emelkedő palotájának fölépítéséhez, érzik, hogy élni meg nem szüntek; s bármekkora sebből vérezzenek is, érzik, hogy benne vannak a küzdelemben, a melyből annál nagyobb hévvel veszik ki részöket, mentől jobban tudják, hogy az ő fegyverzetök a másokénál sokkal, de sokkal hiányosabb. És mennyivel szerencsésebbeknek érzik magokat, ha még vakon is valóban hasznára voltak másoknak s ennek tudatában elmondhatják az Irás szavait: szivem örömét lelte a munkában s én ezért többet nem is kaphatok.» Az alábbiakban mutatvány gyanánt közlünk Entre aveugles czímű művéből, mely az őszszel magyar fordításban is megjelen a Franklin-Társulat kiadásában, egy fejezetet, a tizenhatodikat, melynek czíme: A dombos (Braille) jelek olvasása és írása. A vakokat nevelő és tanító intézetek alapkövét a dombos irás tanítása teszi. Ezt Braille-irásnak is nevezhetjük. Sőt, ha felnőtt korban vakúl is meg valaki, a legjobb tanács, a melylyel a szakkörök ellátják, épen abban áll, hogy csak fogjon azonnal hozzá a Braille írás és olvasás megtanulásához; fontos és életbevágó dolog is ez, de nézetem szerint túlságos reményeket fűznek hozzá azok, a kik a tanácsot adják, olyan reményeket, melyek azután nem teljesednek. A Braille-jeles munkák olvasása a magányos órák unalmát van hivatva elűzni. Ha álmatlanság gyötri a vakot, ilyen Braillejeles könyv megbecsülhetetlen szolgálatot tesz az ágyban. Én kis csiptetővel szoktam megjelelni azt a helyet, a hol az olvasást félbenhagytam; ez a kis csiptető összehajtott drótból van, beilleszthető a lap megfelelő sorához; úgyszólvan minden papirkereskedésben kapható. Egyébként a vakok, a kik a «kefelevonatokat, javítani szokták, ezt a helyet a lap szélére nyomott dombos jellel (egy kiugró ponttal) jelelik meg. Ha valaki vak ismerőse kedvéért tanulja meg a Braille-jelek olvasását, jól teszi, ha jobbról balra gyakorolja azt be, mert így azonos lesz tudása azzal a móddal, a hogy a Braille-jeleket írni szokták. A Braille-jelek olvasása, mely a született vakoknak drága kincse, csak szükséges rossz a későbben megvakúltak számára: és pedig azért, mert végtelen hosszú időbe kerül, mert borzasztó lassúsággal mehet az csak végbe. Csakugyan kevesen tudnak a vakok közül annyira gyorsan fölolvasni ilyen Braillejeles könyvből, hogy azt, különös kinos érzés nélkül, meg lehetne hallgatni. Tanúlt és művelt barátaim (a vakok közül), a kikkel levelezésben állok, egyhangúlag bevallják, hogy épen ez a végtelen lassúság és hosszadalmasság az oka annak, hogy csak a legritkább esetben használják a Braille-jeleket és pedig inkább írás czéljából, de olvasásra alig vagy épen soha. Természetesen kivételek ez alól a született vakok. Hogy ne legyek nagyon hosszadalmas ennek bizonyítgatásában, beérem azzal, hogy Riggenbach hozzám írt levelének következő részletét közlöm : |