Lám, a tündér lenge tánczát S míg a táncz szelid ütemben Sziveinket mondhatatlan TÜNDÉR. Üdvözlégy, hold palotája! A te gazdád, s csupán benned KAR. A tündérnek szűzi testén TÜNDÉR. Az ég szelíd kékje vonz már KAR. Mint a tavaszi köd olyan, TÜNDÉR. Égi fenség égbe szálljon, KAR. Oh ne még mennybéli szép lány, Ne fejezd tánczod be még, Ily hamar ne lássa tűnni Ezt a bűbájt e vidék. Váltogatva hajt neki. *) E pár sort az ős japán mondából alkotott műbe a buddhis mus erőszakolta bele. Japánból Lejtsd a tánczod', lejtsd tovább még, A hogy földi halandónak, De ha mégis hold-hazádba Drága lényed föllebeg, Hallgasd meg, a mit az ajkunk Egi jóságos kezeddel Hints le áldást, hétszerest! ... . Ah, a válás percze itt van, Ukishima nádja közt zúg Szomorún a levegő. Aszidáke magas szirtje Elmarad alatta már, Örök havu Fujijáma Csúcsán is túl messze jár. Száll magasbra, mind magasbra, Kéklő égi légen át Eltünt, vége, mert elérte, BALOGH BENEDEK. Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905 18 JAVAL EMIL ÚJ KÖNYVE. Javal Emil, a Sorbonne szemészeti laboratoriumának igazgatója Párisban, néhány évvel ezelőtt, életének hatvankettedik évében mindkét szemének látását tökéletesen elvesztette. Megvakulásának története, melyet az európai hírű tanár sajátkezűleg írt meg az Annales d'Oculistique számára, magán viseli az emberi élet tragikumának nagyszerűségében megrázó bélyegét. Zöld hályog támadta meg egyik szemét, a legkiválóbb franczia és angol szemészek kezelték, több ízben operálták, mindhiába: a szemet végre is el kellett távolítani. Még nem fejeződött be a kóros folyamat ezen a szemen, mikor ugyanolyan tünetek között a másik szem is megbetegedett s rövid idő múlva ugyanarra a sorsra jutott. A testi fájdalmakat, melyeket a zöld hályog s annak több izben való műtevése okozott, a lelki izgalmakat, melyeket a mindinkább közeledő vakság ijesztő réme hozott magával, ez a nagylelkű, élemedett korú tudós bámulatos lelki erővel viselte el, de ebben mégsem áll páratlanul a megvakultak szomorú sorában. Javal Emil hatvankét éves korában bekövetkezett vakságának második évében már egy sajátkezűleg írt szép és értékes, főleg pedig megható könyvvel lepte meg a világot, melynek czíme Entre Aveugles.*) Ebben a könyvben olyan tudnivalókat gyűjtött össze, a melyek a megvakultaknak s azok családjának jó szolgálatot tehetnek; olyan tanácsokat ád a megvakuláshoz közeledőknek, valamint az ezeket kezelő szemorvosoknak, a milyeneket neki és az őt kezelő orvosoknak senkisem adott, «pedig írja ő de nagy hasznát vehettük volna ezeknek a tanácsoknak. » ért, *) Az Entre Eveugles cz. mű eredetiben már is több kiadást de nagyon elterjedt a német és az angol fordítása is. A mint szomorú sorsa beteljesedett s a világtalanok világa fogadta őt be, olyan tanácsadó, útmutató könyvecske után kutatott, melynek segélyével sorsát elviselhetőbbé tehette volna, — a melynek vezetése mellett megváltozott viszonyai között jobban, könnyebben eligazodhatott volna. Sajnos, a leggondosabb keresés mellett sem akadt semmi ilyesmire. «Így azután, írja Javal, bár, mint parvenű a vakok között, de előéletem segélyével mégis, mint szakember, én szántam rá magamat arra, hogy ilyen kis könyvet irjak». Igy írta meg Javal könyvét, az Entre Aveuglest, megírta sajátkezűleg, pompás, olvasható kézírással, olyannal, a minőt még jól látó hatvannégy éves embernél is okunk volna megbámulni. Ezt a kis technikai csodát ő saját szerkesztésű írótábláján viszi végbe, melyet térdeire fektet. Jókora, nagyobbacska rajztáblához hasonlít ez, melynek jobb alsó sarkában kipárnázott könyökfogót készíttetett. Ebbe helyezi bele könyökét s az irás alatt onnan ki sem mozdítja azt. A tábla baloldalán, közel a széléhez, sárga rézből készült fogas léczen egy kisebb tartó van elhelyezve, ebbe csipteti be a maga számára a papirost. Beigazítja tapintása segélyével, hogy a papir széle megszabott, ismert távolságban legyen a deszka széléhez. töltött tollával írni kezd: könyöke mint fix pont szerepel, kezefeje kissé ívelt vonalban rója a betűket egymás mellé. A mint megérzi, hogy a sor végére ért, a kis táblát a fogas léczen egy czentiméterrel, vagyis egy fokkal feljebb igazítja bal kezével, mikor is a következő sort megfelelő módon írja a fölötte levő alá. Munkájának bevezető részében épen azt hangsúlyozza, hogy a vakulónak nem szabad magát a sorsa miatt való kétségbeesésnek átengednie, el kell magát hasznosan foglalnia már az átmeneti időszakban is. És épen ez a fontos, mert ekkor módosul át a látó ember szervezete a vak ember szervezetévé, a mi pedig az átmeneti időben úgyszólván minden megrázkódtatás nélkül történik. Vegyük a járást. Az egészen vak ember, a ki hirtelen, átmenet nélkül vakult meg, olyan formán ügyetlenkedik, mint a fényes napvilágról sötét szobába kerülő ember: elveszti tájékozódó képességét, félénk, gyáva és legalább is ügyetlen lesz. Míg ha a látó ember szeme fokozatos, úgynevezett adaptálódás után kerül ilyen sötétségbe, sokkal jobban bír tájékozódni abban. Tehát épen az átmeneti időszakot kell a vakulónak és családjának arra fölhasználni, hogy a folytonos foglalkozás segé lyével egyrészt a kétségbeesés távoltartassék, másrészt a szervezet az új berendezéshez alkalmazkodhassék. Félrevonulás, tétlenkedés ebben az időben végzetes lehet az illetőnek egész későbbi sorsára, míg a már majdnem teljesen vak házi foglalkozása, előbbi munkakörének vagy valami ehhez hasonlónak további betöltése, séta (kísérővel, egyedül), nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a változott viszonyok ellenére a szervezet a rendes kerékvágásban maradjon. A megvakúlt ember betöltheti e előbbi hivatalát? Nem ritkaság, hogy a megvakulás a férfi-carrière-jét semmiképen sem befolyásolja. Ott van Thierry esete, a ki harmincz éves korában vakúlt meg s később is zavartalanul folytatta történelmi kutatásait: vakon mondta tollba Récits des temps merovingiens czímű értékes munkáját; Milton az Elveszett paradicsomot vak korában írta; Fawcett, angol postaminister, megvakúltan foglalta el és töltötte be hosszú időn keresztül ezt a valóban nagy fontosságú állást. Javal nem említi, de nálunk is van erre közismert példánk: Edvi Illés Károly, a ki ügyész korában vakúlt meg látóidegsorvadásban s a ki ez állapotában számos büntetőjogi tanulmányt, önálló munkát írt s a ki csodálatosan kifejlődött emlékezőtehetsége segélyével pótolja látószervének hiányát s mint egyike legkitünőbb büntetőjogászainknak, kiterjedt ügyvédi gyakorlatot folytat. Edvi Illés Károly megtanulta az írógép kezelését s munkáit, leveleit ennek segélyével írja. Riggenbach, a báseli egyetem theologiai facultásának tanára, 15 éves korában vakúlt meg. Egy levelében határozottan kimondja, hogy az ő meggyőződése szerint a látását vesztett ember, ha előbbi foglalkozását tovább űznie lehetetlenség, válaszszon új életpályát, olyant, mely kötelességekkel jár, olyant, mely folytonos munkálkodást követel tőle, mely nem tűri, hogy kényekedve szerint dolgozzék vagy tunyálkodjék. A vakot sem elégítheti ki írja Riggenbach » az olyan élet, melyet csak önző módon, önmagának él az illető; okvetlenül szüksége van neki is arra a tudatra, hogy ő is hasznos tagja a társadalomnak s hogy a maga részéről ő is hozzájárul valamivel az emberiség jóvoltához. Tévednénk tehát akkor, ha azzal beérnők, hogy a vakot csak szórakoztassuk, elfoglaljuk, mulattassuk ellenkezőleg, munkára kell őt szoktatnunk; rá kell bírnunk, hogy fejtse ki minden erélyét s ennek ellenében érje be kevesebb elismeréssel. |