Kissé kényelmetlenül és feszélyezve érezte magát. Látta, hogy még hozzá kell majd szoknia új helyzetéhez.

Sa mint a vonat tovarobogott s mindjobban eltávolodott Pétervártól és mindattól, a mivel eddigi élete szoros kapcsolatban volt, gondolatai is mindinkább szaporodtak s mind határozottabb jelleget öltöttek.

Különös dolog, hogy az az ember, a ki ott ül vele szemben s nyugodt, örömteljes arczczal (nyilván olyan jó hatással volt rá az utazás) újságot olvas, szivarzik, időnként kitekint az ablakon és valami futó megjegyzést tesz; különös, hogy ez az ember az ő atyja. Nincsen egyetlen közös vonásuk sem. S mikor Mihailnak eszébe jutott, hogy beszédbe eredjen vele, úgy érezte, hogy nem tudja, miről, nem tudja, mi az, a mi mindkettőjöket érdekelhetné ?

Katyára sokat gondolt, de ezek a gondolatai valahogyan szétfoszlottak. Viszonyuk legutolsó episodjánál sem időzött sokáig. Az igaz, hogy olyan formában foszlottak szét, mint a regényekben, mikor szerelemről van szó... De neki még csak esze ágába sem jutott, hogy ez szerelem, regény, vagy más efféle.

Micsoda regény és micsoda szerelem is lehetne közte és Katya közt? Mindig szerették egymást, az igaz. Mindig iparkodtak egymás kedvében járni. De ha annyira jutott a dolog. hogy fölpezsdült a vérök, hogy tüzben égtek szemeik, ennek csak az volt oka, hogy mind a ketten fölcseperedtek és mindig egymás közelében éltek.

Megfordult fejében az a gondolat, hogy ez a viszony majd valamikor kifejlődik s valami mélyebb nő ki belőle. No, akkor azután egészen másképen fog állani a dolog ! Akkor majd nöül veszi Katyát. Mi van ebben csodálatos? Ez egészen egyszerű dolognak látszik előtte, s nem keltett lelkében semmiféle tiltakozást. De most, mikor Katyára gondolt, egészen nyugodt volt a szive. Az igaz, hogy valami édes érzés járta át, mikor visszaemlékezett Katya közelségére, izzó orczáinak érintésére, keblének gyors pihegésére, öleléseire. De ennek semmi mélyebb jelentősége sem volt.

Vajon Mihajlovics Arkadij is ilyen kényelmetlenül érezte-e magát, azt nem tudta. Atyja nagyon nyugodtan viselkedett, pompásan aludt, éjjelenként többször kiszállt az állomásokon.

enni s őt is kinálta étellel, itallal. S mindezt olyan kedvvel tette, a minőt Mihail otthon még soha sem tapasztalt nála.

Én roppantul szeretek utazni, mondotta Mihailnak, és szemei csakugyan megelégedéstől csillogtak. — Uton szabadok vagyunk. Az ember eltépi mindazokat a kötelékeket, a melyeket maga körül önkéntelenül vagy önként összegabalyít azon a helyen, a hol állandóan lakik. Ha engem nem kötne hivatalom, mindig utaznám. Mondd meg példáúl, mi köt engem ebben a pillanatban s kihez mi közöm van? Senkihez és semmi. Bármi történik is otthon, legyen az jó vagy rossz, mindenesetre én nélkülem történik s igy csak hadd történjék.

S ezek a mondások szinte észrevétlenül visszatükrözödtek Mihail kedélyhangulatán is. Neki is kezdett tetszeni az utazás. Otthon tele volt életök félreértésekkel, surlódásokkal, ujjhúzásokkal. Majd Andrej lépett föl kis szerepében, majd a nagymama hozakodott elő panaszaival, majd meg Katya foglalta őt le gyöngédségeivel. Mindenre figyelni és felelni kellett, mindenben részt kellett venni. Itt pedig, még atyja is, a ki rendszerint rá szokott nehezedni nehéz jellemével, jólelkű volt s egészen jól meg lehetett vele férni, mert nem nyomta őt erős akaratával. Nem úgy bánt vele, mint oly lénynyel, a kit le kell igázni. Teljesen meghagyta neki cselekvési szabadságát.

Mihailnak legalább úgy tetszett. Mikor pedig átlépték a határt, mikor vége lett mindennek, a mi orosz, mikor köröskörül felhangzott a német nyelv, a mely ugyan nem volt ismeretlen Mihail előtt, de azért mégis újnak tetszett előtte, akkor úgy érezte, hogy tetőtől talpig új benyomások világába került. Az a régi világ pedig, mindazzal, a mi benne volt, valósággal elmerült előtte. Mintha csak elvált volna a multtól, s még örömét is lelte ebben. Egész lényével átértette, hogy a világ valami óriási, az élet nagyszabású és változatos, s hogy ő az ő aprólékosságokkal telt kisszerű életével szánalmas és nevetséges.

Mindeddig még semmi különös sem történt, egyetlen olyan jelenséget sem látott, a mely bármi tekintetben csak kissé lényegesebben is eltért volna a szokottaktól, és mégis mindenben valami újszerűséget, valami határozatlanságot és

megfoghatatlanságot érzett, a mi azonban a levegőötől kezdve az emberekig mindent áthatott.

De Berlin a maga zajos, vidám, örömteljes, de egyúttal nyugodt, választékos és tisztességes mozgalmasságával nagyon megkapta őt. Mihajlovics Arkadij csak nézte az ő csöndes, hallgatag és melancholiára hajló fiát s elcsodálkozott azon a nagy változáson, a melyen keresztülment. Egyszerre fölélénkült, mozdulatai gyorsakká, szélesekké, sőt hirtelenekké lettek. Hangosan beszélt és kaczagott, minden perczben élénken és mély megindulással adott kifejezést benyomásainak. Mihajlovics Arkadij azt gondolta magában:

«No lám, itt volt hát a hiba. Én folyton aggódtam vánnyadtsága miatt s ime kisül, hogy csak elsavanyodott a folytonos női társaságban. Mégis ember lesz belőle. Eddig esak szunnyadt benne a férfi. »

De Berlin benyomásai üresek voltak. Az egész valamivel élénkebb, valamivel nagyobbszabású volt, mint az, a mihez addig szokva volt, de nem akadt ezekben a benyomásokban semmi tartalom.

Megállj csak, - mondotta neki Mihajlovics Arkadij, majd ha Münchenbe érünk, ott a művészet csodáit fogod látni, Drezdában pedig egyenesen az égben leszünk. Mihajlovics Arkadij egyáltalában nagyon sokat beszélt vele művészetről. Ő maga is nagy tisztelője volt a művészetnek. De mint mindenben, úgy ebben is tartózkodó volt s fölfogását és nézeteit soha sem árulta el úgy, hogy azt mások is észrevegyék. Egyáltalában nem tűrhette azt, a mi hirtelen, nagyhangú és pathetikus s azt tartotta, hogy az igazi érzés mindig nyugodtan és illedelmesen nyilvánul.

És Drezdában Mihail csakugyan olyasmit látott, a mire nem számított. Lehet, hogy ezt csak a suggestio tette. Lehet, hogy hypnotisálta az, a mit atyja útközben mesélt neki róla. Minden valószínűség szerint így is volt. Mert hát épenséggel nem volt elkészülve olyan, rá nézve teljesen új benyomások befogadására, mint a Sixtusi Madonna. Pétervárott is látott már kiállításokat, a melyek azonban nem zavarták meg nyugalmát és hidegen hagytak. A képekben inkább az érdekelte, a mit megfestettek, a kidolgozás iránt valami nagyon soha sem érdeklődött.

Most pedig egyszerre elragadta őt a szinek frissesége, a

rajz tisztasága és a tonusok láza. Lelkében már megszólaltak s oda lassan és észrevétlenül behatoltak Mihajlovics Arkadij szavai.

Münchenben Mihail hűséges követőjévé lett atyja művészi felfogásának. Mindent úgy fogott föl, mint az atyja. Mihajlovics Arkadij, a nélkül, hogy külső eszközök segitségéhez folyamodott volna, puszta jelenlétével alárendelte magának Mihail lelkét.

Az egyes városokban nem sok időt töltöttek és gyakran változtatták helyöket. Münchenből a hegyekbe mentek, megnézték Dalmácziát s voltak Raguzában az oleanderek és cyprusok között. A művészet kincsei, azután a természet képei a lágyság bélyegét ütötték Mihail lelkére s bizonyos tekintetben összefoglalták benne a benyomások összeségét. És mikor Mihajlovics Arkadij szabadsága vége felé járt, egy izben valami hegyi séta alkalmával Mihail teljesen váratlanul egy olyan themára vonatkozó nyilatkozatokat hallott tőle, a melyre ő nem is igen gondolt.

Milyen nagyszabású élet, mondotta Mihajlovics Arkadij s milyen nagy hibát követnek el azok, a kik inkább ülnek otthon a zúgban és beérik kis kertjök három nyírfájával. Nemde, ezt látod magadról? Mikor szélesebb keretekbe jutsz bele, magad is mintha kiszélesednél, s mindenre, de különösen az emberekre nézve azonnal megváltoznak szempontjaid.

-Az emberekre nézve? - kérdezte Mihail, a ki még nem értette meg, hogy apja miről beszél.

No igen, különösen az emberekre nézve. Képzeld csak el most magadnak például a nagymamát, Viktorovna Jevpraxiát az ő örökös ármánykodásaival, s állandó vágyakozásával azután, hogy csipdessen, boszút álljon és érvényre juttassa magát: .. Nem találod-e most mindezt olyan kicsinyesnek, olyan jelentéktelennek és szánalmasnak?

Bizony úgy van, felelt Mihail szinte a lelkéből.

És nem világos-e, hogy ezen a nagyszabású és tágas világon, a hol annyi kines van szétszórva, a hol a természet és művészet oly bőkezüen elhintették adományaikat, mindenki számára van hely, és ha akar, kiki élhet úgy, a mint akar. Soha sem tűrtem azokat az apró érzéseket, akár jók, akár rosszak voltak, a melyek mint nagy érzések akarnak

szerepelni. Közöttök nőnek föl az apró emberek, nézetekre és érzésekre nézve törpék, olyanok, mint a nagymama, vagy mint a zártlelkű Katya, a kikből kiki csinálhat azt, a mit akar.

Hát Katya is ilyen? - kérdezte Mihail, a kiben. gyönge vágy támadt az iránt, hogy Katyát megvédelmezze. Olyan-e? kérdezte Mihajlovics Arkadij gúnyosan. Szerintem semmilyen. Szerény mezei virág, a kit a legelső jött-ment össze fog taposni.

Czélzatosan mondta-e ezt Mihajlovics Arkadij, vagy pedig csakugyan ez volt nézete, annyi bizonyos, hogy szavai erős benyomást tettek Mihailra. Az ő szivében törékeny volt minden, s az utazás csak előkészítette lelkében a talajt mindenféle apró katastrophára.

És Katya csakugyan olyan érdektelennek, annyira becsületesnek látszott Mihail előtt, hogy unalmas volt még csak reá gondolnia is. Azt pedig, hogy olyan közel férkőztek egymáshoz, a melegházi nevelés, a női befolyás és a szűk látkör eredményének tartotta.

Egyszerre eltűnt belőle az a gyöngédség, a melyet még érzett iránta. Ettől a naptól kezdve egyetlen levelet sem irt neki többé.

De mindennél jobban meglepte Mihailt az a fölfogás, a melynek Mihajlovics Arkadij Andrejre vonatkozólag kifejezést adott. Ő maga hozta öt szóba. Az igaz, hogy véletlen volt az egész. Egyszer egy séta közben találkoztak egy fiatal emberrel, a ki nagyon hasonlított Andrejhez.

Epen ilyenek a szemei, mondotta Mihajlovics Arkadij, határozottak, erélyesek. Ez az, a mit én becsülök benne.

Mi az, a mit becsül benne? kérdezte Mihail.

Az erélyt, az önállóságra való képességet és a meghunyászkodásra való képtelenséget... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szeretem azt a fiatal embert. A legcsekélyebb gyöngédséget sem táplálom iránta, de hát igazságosnak kell lenni. Vannak jellemében tiszteletreméltó sajátságok. Úgy bizony, Mihail barátom, (egész úton most először hívta öt barátjának) az életben az ember nagyon sokszor találkozik ellenségeinél is szép tulajdonságokkal, melyek iránt mindenkor a kellő tisztelettel kell viseltetnie.