hogy félt idegen emberekre bízni életét, hozzátartozói pedig nincsenek. Ime, mit jelentett ez az «ennyi az egész?»

S erre a kérdésre Marfusa még nem volt elkészülve, erről még nem gondolkozott. Csak ebben a pillanatban kezdett gondolkozni és érezte, hogy itt az ő életére vonatkozó fontos elhatározásokról is lehet szó; de egyelőre még semmi határozottat sem mondhatott. Epen azért biztos feleletet sem tudott adni. És így, a nélkül, hogy kötelező igéretet tett volna, inkább csak azért, hogy reményt nyujtson, Viktorovna Jevpraxiának így szólt:

Nem, nem minden, Viktorovna Jevpraxia, mert hiszen tudom, hogy egyedül nem lakhatok abban a házban. Nem minden, dehogy is minden. De erről még gondolkozni kell. Hát csak gondolkozzál Marfusa, mondotta Viktorovna Jevpraxia s egy hosszú pillantással nézett rá.

Pompásan megértették egymást: minden hangot, minden pillantást ... és Marfusa így azt is nagyon jól tudta, mit jelent ez a: «hát csak gondolkozzál» és az a hosszú pillantás. Annyit jelentett, hogy gondolkozzál rajta, hogy elhagyd Szareptovék házát és átköltözzél hozzám.

Es a mikor Marfusa azt mondotta : majd gondolkoViktorovna Jevpraxia tisztában volt vele, hogy épen ezen és nem máson fog gondolkozni.

zom,

Az egész dologról gondolkozni kell, Viktorovna Jevpraxia, mondotta Marfusa és fölkelt a padkáról. Mindent el lehet végezni, csak idő kell hozzá.

De lehet, hogy Viktorovna Jevpraxia úgy érezte, hogy ez a gondolat még nem vert elég mély gyökeret Marfusában, s hogy esetleg habozni és ingadozni fog. Ezt is meg kellene neki mondani. Szeszélyes öregasszony volt Viktorovna Jevpraxia, a mit egyébiránt ő maga sem tagadott. S olyan mértékben, a mint szürkült a haja, mindinkább romlott a természete is.

És csak természetes, hogy Marfusának támadhattak ilyesféle gondolatai: «Most lám, élek, kezem alatt van egy egész ház, megbíznak bennem, s akár egész életemet eltöltnetem itten. Ha meg átköltözöm Viktorovna Jevpraxiához, megharagszik valamiért és így szól majd hozzám: Ki innen, nincs többé szükségem reád».

Maga Viktorovna Jevpraxia nagyon jól tudta, hogy ezt

soha sem fogja mondani neki, mert hiszen Marfusa nélkül még saját házában sem mehet semmire. De Marfusa gondolkozhatott így, s épen azért Viktorovna Jevpraxia csak úgy könnyedén odavetette neki a következő gondolatot, a melynek nem kellett ugyan szükségképen Marfusára vonatkozni, de azért tulajdonképen egyenesen neki volt szánva.

Oh, oh, oh! Minden ember szolgál, szolgál, kiadja minden erejét, de öregségére azután szeretne gondtalanul és jól élni. Ha jó helye van, azt persze nem akarja elhagyni, de ha fölmentik őt a gondok alól, ha érzi, hogy van saját vagyona, a melyet el nem vehetnek tőle, úgy ez még a legkülönb helynél is sokkal jobb.

Marfusa résen volt. Természettől nem volt ugyan haszonleső, de kit ne csábítana az a gondolat, hogy öregségére megszabadítják a gondoktól, s adnak neki valamit, a mi egészen az övé s a mitől nem foszthatja meg őt senki. S annyi bizonyos, hogy Viktorovna Jevpraxia ezt nemcsak úgy a levegőbe mondta.

Marfusa hallgatott. De nem is volt mit mondania. Tisztába volt hozva közöttök minden. Viktorovna Jevpraxia tudta, hogy sorsa most már jó kezekben van, viszont Marfusa, bár egyelőre még nem jutott határozott és végleges elhatározáshoz, de a döntést már szinte előre látta. Es az, a mi három hónappal azelőtt még lehetetlen volt, most lehetővé vált. Sok minden megváltozott. Sőt az igazat bevallva, minden megváltozott és semmi sem maradt úgy, a mint volt.

Voltak gyerekek, és most vajon hol vannak?

És talán bizony tehetetlenek, mint voltak? Andrej elment, Mihailból felnőtt ember lett, a ki külföldön barangol apjával. Csak Katya van még hátra, de ő róla alább lesz szó.

De mi az, Katyusa nem jött el? Pedig megigérte, hogy mindennap meglátogat? kérdezte Viktorovna Jevpraxia, a ki egyébiránt magától is rájött, hogy alkalmasint Marfusa beszélte le a jövetelről, hogy így fesztelenebbül tárgyalhassanak.

Nem, otthon maradt. De holnaptól fogva mindennap el fog jönni.

Jól van, no.

Ezekkel a beszélgetésekkel nagyon sok idő telt el. Már

dél felé járt az idő. Kopogtak az ajtón. Nasztaszja sehogy sem tudta bevárni, míg hívják, s bejött, hogy rendbe hozza a hálószobát.

Azután Viktorovna Jevpraxia meghívta Marfusát, hogy reggelizzen vele, és Marfusa elfogadta. Reggeli után Marfusa visszament Czarszkojéba.

Marfusa erősen gondolkodóba esett. Az, hogy Viktorovna Jevpraxia saját házába akart költözni, az teljesen rendjén volt, s házat venni nem volt nehéz. De magamagáról kissé alaposabban kell gondolkoznia. Rég óta élt a Szareptovék házában. A mi csak ebben a házban történt, az mind az ő kezén ment keresztül. Az is igaz, hogy ebben a házban eltöltött eddigi élete egészen más körülmények közt folyt le: akkor még élt Vasziljevna Vjera, ott volt a nagymama, ott volt Andrej ... Akkoriban még alig hallatszott Mihajlovics Arkadij durva hangja. Semmiben sem ő intézkedett. De viszont akkor nem is játszott Marfusa olyan nagy szerepet, mint most; mert neki csak a neve cseléd, tulajdonképen pedig ő az asszony a háznál. Ő vásárolja az élelmiszereket, ő rendeli meg az ebédet, rendelkezik a cselédséggel, ő foglalkozik az Összes fölmerülő kérdésekkel: a huzatok váltása, a bútorok tisztogatása ... minden az ő kezében van.

S mindez teljesen kielégíthette volna öt, ha nem villogott volna ott minden fölött Mihajlovics Arkadij hideg szemeinek szigorú pillantása. Mindig úgy tetszett neki, hogy egyszerre csak majd így szól hozzá: «No most elmehetsz, nincs többé reád szükségem». S ez épenséggel nem volt kizárva. Marfusa a régi rendszer képviselője volt a házban. Mindig csak a múlt után sopánkodott. Mihajlovics Arkadij azon volt, hogy új mederbe tereljen mindent, s ehhez az lett volna az első lépés, hogy Marfusát eltávolítsa. Azt egyelőre nem lehetett tudni, hogy Mihajlovics Arkadij mivel tér vissza külföldről, lehet, hogy még új asszonyt is hoz a házhoz, a kinek aztán bizonyára meglesz a maga cselédsége. És Marfusát, ha gyöngédségből nem küldik is el, de mindenesetre háttérbe szorítják.

Ezzel szemben ott volt a gondtalan öregség ábrándja. Viktorovna Jevpraxia nagyon bőkezű, s ha egyszer kimondta, hogy megteszi, akkor meg is fogja tenni, még pedig teljes megelégedésére. A pénzt sohasem sajnálta, a kuporgatás nem

tartozott gyengéi közé, s épen ez volt a csábító. És Marfusa ingadozott, de úgy hogy sokkal inkább hajolt Viktorovna Jevpraxia felé.

Katya, a nagymama üdvözli,

mondotta Marfusa, mikor Czarszkojéba megérkezett kérdezte, hogy miért nem jött el, és azt kivánja, hogy mindennap látogassa meg őt.

-El is megyek hozzá, felelt Katya szomorúan. Elmegyek.

E napon rendkívül lehangolt volt, alkalmasint azért, mert az egész napot teljesen egyedül töltötte. Marfusa mindjárt első pillantásra megsajnálta őt, s mintegy vigasztalásul elhatározta, hogy beavatja őt a nagymama titkába.

De hallja csak, Katya, mit mondok én magának, mit mondok én magának! kiáltott föl. De előbb adja becsületszavát, hogy mikor a nagymamánál van, egy pillantással sem árulja el, hogy tud róla.

Katya becsületszavát adta s a következő pillanatban már értesült a nagymamának arról a szándékáról, hogy házat vesz és beleköltözik. Ez nem valami nagyon lepte meg, sőt ellenkezőleg, szinte természetesnek találta.

- S én úgy gondolom, Katya, hogy akkor maga is átköltözik a nagymamához, és együtt lakik vele, - tette hozzá Marfusa.

Katya egyszerre rettenetesen elsáppadt és valóságos rémület tükröződött szemeiben.

Én? Minek? Miért? kiáltott föl remegő hangon.

Miért ijedt meg olyan nagyon? No, ez furcsa! Megijedt a nagymamától! A nagymama nem harap. Eddig mindig szerette a nagymamát, és most egyszerre megijedt tőle. Én épenséggel nem ijedtem meg, felelt Katya a tettenért ember hangján de hát mirevaló volna az?

Csak úgy, semmire. Én nem mondom, hogy föltétlenül úgy lesz. Erőszakkal senkisem fogja rákényszeríteni. Én csak azt mondom, hogy lehetne.

Katya hozzá volt szokva, hogy a kivánságoknak általában eleget tegyen. S épen azért a «lehetne» is, ha azt a nagymama mondja ki, parancscsá lehetett rá nézve. Igy aztán egyszeriben elképzelte, hogy a nagymama rábirja őt, hogy vele lakjék, Mihail pedig itt marad apjával, s akkor csak

nagyon ritkán láthatják egymást. S ettől a gondolattól sáppadt el arcza és csillant föl szemében a rémület.

De Marfusa részletesen elmondott neki mindent. Kisült, hogy a nagymama egy árva szóval sem fejezte ki abbeli kivánságát, hogy Katya is hozzámenjen lakni. Erről nem is volt szó; magamagáról Marfusa nem is tett említést. Ez a kérdés még teljesen eldöntetlen volt. Minek beszélt volna hát róla? Tudja-e, Katya, mi jutott nekem eszembe? Nem volna.

jó, ha mi most beköltöznénk Pétevárra?

Katyának ebben a kérdésben nem volt véleménye, neki teljesen mindegy volt a dolog. Most sem Czarszkojéban, sem Pétervárott nem volt semmi, a mi vonzotta volna.

folytatta Marfusa, bár semmi Ott Péterváron

szükség sem volt a további rábeszélésre. Fedor meg a többiek magoknak főznek, itt meg mi ketten magunknak. Két házban élünk. Mennyi fölösleges kiadás származik ebből. De amúgy is alkalmas volna, ön kényelmesebben látogathatná a nagymamát, nekem meg szintén benn kell lennem a városban. Hiszen házat kell keresnem a nagymamának. Az is milyen jól összevág, hogy Mihajlovics Arkadij épen most egy hónapig nem lesz itthon. Lesz elég időm, és komolyan utána járhatok.

Így is határoztak. Mindjárt aznap elkezdtek készülődni. Segítségökre jött az időjárás is, mely alaposan elromlott. Az ősz szellője kisértett a levegőben. Beborult az éj és hideg őszi eső kezdett esni.

A készülődésök nem sokból állott. Minden úgy maradt a házban, a mint volt, csak fehérneműt kellett magokkal vinniök, s másnap csakugyan be is mentek.

Katyának egész augusztusban, mialatt egyedül voltak Marfusával Pétervárott, rettenetesen lassan múlt az idő.

Mindennap meglátogatta a nagymamát és rendesen pár órát töltött nála. Ez nem volt valami vidám foglalkozás. A nagymama, úgy mint azelőtt, most is, panaszkodott az egész világra, mely teljesen megfeledkezett róla.

A házvétel ügye egyelőre még nagyon határozatlan állapotban volt. Marfusa csaknem egész napokat töltött házon kívül. De fáradozásának semmi észrevehető eredménye nem volt.

Maga Viktorovna Jevpraxia is kissé még mindig habozott. A reá nézve legfontosabb kérdés az, vajon Marfusa haj

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

16