Oldalképek
PDF
ePub

hát ki vagyok én? Azt lehet mondani, egy teljesen jelentéktelen személyiség. Mi jelentősége lehet annak, tudok-e én valamit vagy nem? Ha nekem elmondanak valamit, az épen annyi, mintha oda állnának egy fa elé, és oda súgnának neki valami titkot. Csakhogy én hasznos is tudok ám lenni... Fölfogásom is eleven, meg aztán ide s tova szaladgálni. az nekem annyi, mint a semmi. Ezért szeretném, ha itthon maradna.

Katya tulajdonképen nem valami nagyon vágyódott Viktorovna Jevpraxiához. Részben szokásból, részben kötelességből szerette őt. Van ilyen fajta szeretet is. Az ember olykor évekig szeret, és megtesz mindent, a mit az ember olyankor tenni szokott, a mikor valakit szeret, és egyszerre kisül, hogy nincs értelme az egész szeretetnek, sem alapja nincs, sem szükség nincsen rá, sőt az illetőre magára nézve is fölösleges. Ekkor azután tüstént világossá lesz, hogy nem is volt az igazi szeretet, hanem csak olyan kötelességszerű fajta.

Annak előtte Viktorovna Jevpraxia legalább nemeslelkü volt. Jólétében, elégedettségében mindig jóhangulatban volt, szerette a gyerekeket kényeztetni s el-eltréfált velök. De mert örökké zsörtölődik, mindig kárpál valakit (legtöbbször Mihajlovics Arkadijt) örökké leszól valakit, mindig csak panaszkodik.

Épen ezért Katya nem erősködött és belenyugodott abba, hogy Marfusa egyedül menjen be Pétervárra ; s Marfusa másnap csakugyan korán fölkerekedett s az első vonattal elutazott.

Nyolcz órakor már Pétervárott, s alig félóra mulva a Vaszilevszkij szigeten volt.

Viktorovna Jevpraxia annyira megörült neki, hogy el sem tudta leplezni örömét, s minthogy még az ágyban volt, hangosan fölkaczagott.

No te ugyan korán jöttél, Marfusa. Félkilenczre be tudtál jönni Czarszkojéból ... ezen nevetett olyan jót!

De Viktorovna Jevpraxia csak tévútra akarta vezetni öt, s azért mondta, hogy ez volt oka kaczagásának. Valójában ez ideges és elfojthatatlan kaczagás volt azért, hogy Marfusa eljött, mert ennek a látogatásnak megörült, ez a látogatás megszabadította őt sok mindentől, a mi napok óta ránehezedett lelkére.

Ez az öröm kaczagása volt, mely abból a tudatból szárma

zott, hogy végre jött valaki, a kinek legtitkosabb gondolatait is elmondhatja, a kiben teljesen megbízhatik.

Igen, Viktorovna Jevpraxiának is voltak titkos gondolatai. Nem hiába ült órák hosszat mélységes magányban. Nem hiába volt tele aggodalommal.

Ha csak valakinek is sejtelme lett volna arról, mennyire torkig volt már mindezekkel a vénasszonyokkal, a kik minden ok nélkül már száz lépésről bajlongtak előtte, az özvegy papnéval és a collegiumi assessor özvegyével, a kik minden pillanatban pletykáltak egymásra, mindent elmondottak neki, és mindenre nézve kikérték véleményét, sőt még az ártatlan missel is, a ki pontban tizenkét órakor mindennap megjelent nála, megitta sürü tejszines kávéját s folyton azon sopánkodott, hogy nem gyönyörű, ködös hazájában, hanem itt az idegenben kell meghalnia.

Marfusa segített Viktorovna Jevpraxiának öltözködni, a mivel különösen nagy örömet szerzett neki. Ezt rendesen Nasztaszja szokta végezni, úgy a hogy tudta, de persze hol volt ö Marfusától, a ki töviről-hegyire ismerte ennek az öreg testnek minden pontját, ismerte mind a fájós helyeket rajta, a melyekhez csak óvatosan volt szabad nyúlni, ismerte minden legapróbb szokását!

Nasztaszja erre a reggelre kimenőt kapott. Még a kávét is Marfusa főzte, szóval egészben véve kezelte Viktorovna Jevpraxia kis háztartását.

- No ez derék, hogy ma eljöttél, mondotta Viktorovna Jevpraxia, pompásan megfőzött kávéja mellett ülve. Nagyon okosan tetted, nagyon okosan.

Rosszulléte már elmult, Viktorovna Jevpraxia ? kérdezte Marfusa, a ki Katyától értesült a nagymama gyöngélkedéséről.

Eh, már a rosszullétet is megelégeltem, vigye el a manó! De magyarázd meg nekem a következőt. Marfusa. Van a világon egy öreg asszony, öreg, de még sem annyira, hogy már romnak lehessen tekinteni őt. És tegyük föl, hogy rokonai és hozzátartozói elüzték öt magoktól. Tegyük föl, hogy így van. De ne hogy azt hidd ám, hogy magamról beszélek. Csak úgy általánosságban. Van a világon egy ilyen asszony. Ám jó. Vagyona is van, vagy háromszázezer rubel --elég szép vagyon! Tegyük föl már most, hogy ez az öreg

asszony, mondjuk hogy gonoszságból, vagy balgaságból, fogta magát és beköltözött egy ilyes-féle menedékházba, mint ez ... Már most mi a te véleményed : ott maradhat-e, vagy ott kell-e maradnia egész életében?

Marfusa elmosolyodott, de csak úgy magában, félre, úgy hogy Viktorovna Jevpraxia semmiképen sem vehette észre. Az álarcz már nagyon is átlátszó, s a czélzás nagyon is világos volt.

Marfusa nagyon jól ismerte ezt a különös jellemet és tudott is bánni vele. Ha elárulná magát, akkor Viktorovna Jevpraxia tüstént megharagudnék és játszná a sértődöttet. Sigy Marfusának azon elbeszélés szellemében kellett válaszolnia, a melyet Viktorovna Jevpraxia előadott, megőrizvén a szereplő alak ismeretlenségét.

Ugyan már miért kellene neki, már tudniilik ennek az öregasszonynak egész életét a menedékházban töltenie, mikor, mint ön mondja, olyan tekintélyes vagyona van!

No persze ... Magam is úgy gondolom. A menedékházban jótékonyságot gyakorol, olyan formában, mint... mondjuk én. Két személyre szóló alapítványt tett le, és így ez az özvegy persze már örök időkre a menedékházé marad. De vajon neki magának is ott kell-e maradnia ?

Nem, Viktoroyna Jevpraxia, semmiképen sem, felelt Marfusa, mind jobban és jobban közeledvén az igazsághoz.

Ő nagyon jól tudta, hogyan kell Viktorovna Jevpraxiával beszélni. Annak, hogy vele szemben sikere lehessen, hogy hathasson reá, sőt meggyőzhesse őt, legelső föltétele az volt, hogy eleinte mindenben igazat adjon neki. Már ezzel is teljesen meg lehetett öt fogni. Később aztán, ha valamiben ellenkezni akart vele, ezt óvatosan, diplomatikusan, szeliden és finomon kellett tennie.

Marfusa maga volt az oka annak, hogy Viktorovna Jevpraxia a menedékházba költözött, ő ajánlotta neki, ő rendezett el mindent, s akkor jól ütött is ki a dolog. Viktorovna Jevpraxia meg volt elégedve s még meg is köszönte neki. De miért ülne azért örökké ebben a menedékházban? Ez megjárja olyan embernek, a kinek semmije sincs. De mikor van háromszázezer rubelja, miért ne változtatna sorsán? Miért engedne diadalmaskodni egy szeszélyt, egy badar ötletet?

Azután meg akkoriban

akkoriban valamennyien szétzöllöttek. Viktorovna Jevpraxiát meg el kellett helyezni valahol, hogy mielőbb megszabaduljon attól a gyűlöletes fogadói élettől. De most már minden lecsilapodott. Azóta sok minden megváltozott. Viktorovna Jevpraxia is jobban megfontolt egyetmást, és Marfusa is gondolataiban már nem egyszer foglalkozott a sorsával.

Miután Marfusa most már teljesen tisztában volt vele, hogy miről van szó, és látta, hogy már Viktorovna Jevpraxiának is terhére kezdett lenni a kenetteljes beszéd, és szívesen átment volna erről a rendes társalgásra, Marfusa rászánta magát, hogy ő teszi meg az első lépést.

Én is azt mondom, Viktorovna Jevpraxia, mondotta Marfusa, — hogy jótékonyságot gyakorolni nagyon szép dolog, minden embernél szép dolog. Csakhogy viszont minden embernek magának is úgy kell élnie, a mint kedve tartja.

Nagyon természetesen, - hagyta jóvá Viktorovna Jevpraxia, feszülten figyelve mind arra, a mit Marfusa mondott, teljesen meg lévén győződve arról, hogy Marfusa már megértette az ő fő gondolatát, s hogy maga is el fog mondani mindent. Marfusa így folytatta :

S ha például valaki teljes életében úri módban élt, ugyan miért élne épen vénségére másként, mikor Isten módot adott neki hozzá, hogy úgy éljen, a mint a kedve tartja.

No persze ... Lehetnek olyanok, a kik szeretnék őt a vizes árokba lökni, hogy ott pusztúljon el, szólt Viktorovna Jevpraxia, nem állván meg, hogy a távollévőket ne apostrophálja.

– De hiszen az ember nem másokért, hanem magáért él. Másokra, Viktorovna Jevpraxia, rá sem kell hederíteni.

Hogy is ne... Még talán majd rájok is hederítek.

Mások, — folytatta Marfusa, szükségét látván annak, hogy a gondolatmenetéhez alkalmazkodjék --- mások, lehet, hogy külföldön hűselnek, s az ember még talán tekintettel legyen reájok, a kedvökben járjon?

Viktorovna Jevpraxia kedvére már ennél többet nem mondhatott Marfusa. S ezzel épen fején találta a szeget. E szavak után kinyílt, sőt mondhatni teljesen kitárult

Viktorovna Jevpraxia szive, s most már aztán nem érte be szakgatott és befejezetlen mondásokkal. Kezdett tisztázódni a dolog.

- Annak semmi szükségét sem érzem, hogy külföldre menjek, mondotta. – Azt pedig, hogy kedvem szerint akarok élni, azt hiszem, senki sem veheti rossz néven tőlem.

Senki, senki nem veheti rossz néven, Viktorovna Jevpraxia, és régi szokása szerint odaült öreg úrnője lábaihoz egy padkára, a mit mindenkor meg szokott volt cselekedni, a mikor beszélgetésök bizalmasra fordult.

Most halk, nem egyszer suttogásba átmenő hangon beszélt, úgy, a hogy titkokról szoktak beszélni, a melyeket senkinek sem szabad meghallania.

Nem, bármit beszél is, bármennyire jól gondját viselik és tisztelik is itten, meg jóltevőjöknek nevezik, azért még sincsen otthon, a maga házában, mégsem a maga asszonya, hanem teljes ellátáson lévő, bárba a maga költségén is. És én már réges-régen gondolom magamban : «Ideje, rég ideje már, hogy a mi Viktorovna Jevpraxiánk a maga lakásába költözzék. Rég ideje. Most már elég lehet neki ebből.» Bizony elég is,

ismételte Viktorovna Jevpraxia, örülvén, hogy Marfusa ilyen jól megértette és úgy kimondott mindent helyette.

- De hát hogyan is végezzük a dolgot? kérdezte Viktorovna Jevpraxia.

Hogyan végezzük? Van önnek egy bűséges szolgálója, a kit Marfusának hívnak, parancsolja hát meg neki: «Marfusa, kérlek, menj és keress nekem egy kis házat, egy egész picziny házacskát, olyat, a melyben mint a magam asszonya élhessek. Menj, alkudd ki az árát, mi egymás. Én meg majd egyszerűen kifizetem, elrendezem benne a háztartásomat és úrnövé leszek újra.»

- Ennyi az egész?

Viktorovna Jevpraxia úgy tette föl ezt a kérdést, hogy Marfusának gondolkozóba kellett esnie rajta. «Ennyi az egész?» -- Hiszen ilyen házról akkor is volt szó. De volt valami, a mi megbiusította ezt a tervet. Házat venni nem nehéz. S ez lett volna kétségkívül a legjobb megoldás. Csak az volt a baj, hogy Viktorovna Jevpraxiának nem volt kivel laknia,

« ElőzőTovább »