Arra, hogy az ember okosan, számítással és méltányosan támaszkodjék rájok. - De hiszen a részvényesek gyűlésén nyiltan kimondották, hogy egyetlen egy más gyárban sem bánnak a munkásokkal annyi jóindulattal, mint a mienkben. Igen, de ugyanekkor a válaszszal sem maradtak adósak, a mely szerint egyetlen gyárban sem oly szorgalmasak és pontosak a munkások kötelességeik teljesítésében, mint a mienkben. De hiszen a szabályszerű büntetések lényegesen megkönnyítenék azokat a kiadásokat, a melyekre annak az új műhelynek fölépítéséhez szükség van, a melyhez ön is olyan szívósan ragaszkodik, -- mondotta Matvjejevis Iván epésen és egyúttal fölmentené a vezetőséget attól a kényszerűségtől, hogy jövő esztendőre az osztalékot leszállitsa, a mit a részvényes urak annyira nem szeretnek. Antonovics Christián gúnyosan elmosolyodott. Ön tehát ilyen eszközökkel akarja elérni az osztalék emelkedését? mondotta. Megbántani a munkásokat s ezzel rávinni őket arra, hogy hanyagok legyenek a munkában! Leszállítani a munka jóságát, s lehet, hogy ennek következtében nem tudni idejében megfelelni a rendeléseknek, vagy rosszul felelni meg, és mindezt csak azért, hogy az évi közgyülésen eldicsekedhessünk az osztalékkal... Már miért szállítanók le a munka jóságát? - kérdezte Matvjejevics Iván. — Vannak rá eszközeink, hogy munkásainkat a munkában való lelkiismeretességre kényszeríthessük. Tehát megint csak büntetések és levonások? De hogy van az, hogy ön át nem látja, hogy a munka minősége egyenesen a munkások több vagy kevesebb kedvétől, s attól a hangulattól függ, a melylyel a munkát végzik. Ön ezt soha sem fogja megérteni, Matvjejevics Iván. Soha se fogja át látni, hogy a munkás elvégre sem puszta gép, hanem eleven ember, a ki figyelmet és gondot kiván szükségletei iránt, s hogy azt az osztalékot, a melyről ön beszél, nem mi ketten, hanem ő, a munkás eszközli. Abban semmi esetre sem látok veszedelmet, ha az ember olykor kurtábbra fogja a munkásokat és érezteti velök, hogy nálok okosabbak és hatalmasabbak is vannak a világon. Hát ők talán kételkednek ebben? Talán fordultak elő már nálunk az engedetlenségnek vagy a nyakasságnak esetei? Nekem semmi ilyesről nincs tudomásom. S őszintén ki kell mondanom, Matvjejevics Iván, hogy kénytelen vagyok az ön rendelkezését megmásítani, és a munkásoknak a levont büntetéseket visszaszolgáltatni. -Ezzel csak megingatja bennök az irántunk való tiszteletet... Talán csak az ön iránt valót. . . . Ezt egyébiránt ön már megingatta, épen ezzel a rendelkezésével. Én kénytelen vagyok igazságot szolgáltatni. A mint tetszik. Ön az igazgató, és joga van hozzá. Igen, én vagyok az igazgató. S nem ártott volna, ha ez akkor is eszébe jutott, a mikor ezt a szabálytalan intézkedést tette. De figyelmeztetnem kell önt arra, mondotta Matvjejevics Iván - hogy panaszt teszek a vezetőségnél. Ez nekem tökéletesen mindegy; ez nem akadályozhat meg abban, hogy méltányosan ne járjak el. Matvjejevics Iván fölkelt, kihúzta, majd meghajtotta magát. Az igazgató rideg köszönéssel felelt neki. Mikor Matvjejevics Iván kiment, az igazgató megvetéssel nézett utána. «A régi iskola, a régi irány embere, gondolta magában Antonovics Christián. De milyen iskola, milyen irány ez? Ez az iskola, ez az irány abban áll, hogy az ember ne az ügy érdekében, hanem pusztán csak a maga haszna érdekében dolgozzék. Kicsavarni a munkásokból néhány ezer rubelt, azután fölajánlani osztalék gyanánt a részvényes uraknak, s ezzel a maga részére hódítani őket. Arról persze senkinek sem lesz tudomása, hogy a munkások ennek következtében roszabbul fognak dolgozni, lelkiismeretlenebbül fognak az ügy érdeke iránt viselkedni, mely csak veszíteni fog e miatt, úgy hogy ugyanazok a részvényesek elvégre is csak kárt szenvednek. Mikor a részvények elkezdenek esni, akkor álmélkodva fogják vállukat vonogatni, és a bűnöst ke. resni. . . A régi iskola, a régi irány! De én az új irány embere vagyok s csakis az ügy érdekében akarok dolgozni,... kizárólag az ügy érdekében. . .» A Matvjejevics Ivánnal folytatott beszélgetés után az igazgató behivatta a titkárt s utasította, hogy tüstént az összes műhelyekben függeszszen ki egy értesítést, a mely szerint a mult szobaton félreértésből levont büntetés összegek az igazgató rendeletéből jövő szombaton a munkásoknak vissza fognak téríttetni. - És a szabályok értelmében, - tette hozzá az igazgató ezt az értesítést Matvjejevics Ivánnak, az én helyettesemnek kell aláirnia. Ezután elmélyedt a sürgős számadások átvizsgálásába. Egy kék-piros czeruzát tartott kezében, hol az egyik, hol a másik színnel megjegyzéseket írt a margóra. Egyszerre fölemelte fejét. A folyosóról meglehetősen erélyes léptek zaja, majd az ajtón erős kopogás hallatszott. Lehet, mondotta Antonovics Christián. Matvjejevics Iván lépett be egy irattal kezében. Az igazgató tágra nyitott szemekkel és várakozással nézett rá. - Antonovics Christián, ez lehetetlen, Matvjejevics Iván ez valóságos megcsufolás. kiáltott föl kérdezte az igazgató határozottan és - Ön czélzatosan azt kivánja, hogy az én intézkedésemet megváltoztató rendeletét én irjam alá. Milyen szinben fogok én akkor a munkások előtt föltünni? -Sokkal jobb színben jelenik meg előttök, a mikor egy elkövetett igazságtalanságot jóvá tesz, mint mikor az igazságtalanságot elkövette, mondotta az igazgató komoly nyugalommal. Eh, ez lehet egy igen finom megkülönböztetés, de azért én mégis arra kérem, mentsen föl engem ez alól, kiáltott föl Matvjejevics Iván. Nem tehetem. Nagyon, de nagyon kérem, mondotta Matvjejevics Iván és apró szemei haragosan villogtak. Nem tehetem. Szabályaink értelmében minden a munkásokat érdeklő hirdetést vagy értesítést az igazgató helyettesének kell aláírnia. Én nem akarok ennek az esetnek különös jelentőséget kölcsönözni s azért nem térhetek el a szabálytól. Alá kell írnia az értesítést. De ha én... ha én . . . ezt megtagadom. ... Abban az esetben, Matvjejevics Iván, be kell adnai a lemondását, mondotta Antonovics Christián semmivel sem emeltebb hangon. Helyes, én akkor az utóbbit választom, föl dühösen a helyettes igazgató. - A mint jónak látja. Antonovics Christián közelebb húzta székét az asztalhoz és újra belemélyedt a számadásokba. Matvjejevics Iván haragosan meglobogtatta a kezében volt irást és kiment. Alig tíz percz mulva újra megjelent az igazgató szobájában a titkár és bejelentette, hogy az értesítés, melyet Matvjejevics Iván aláírt, ki van függesztve az összes műhelyekben. Matvjejevics Iván meggondolta a dolgot. Ravasz ember volt és jól megszokta fontolni minden szavát és cselekedetét, de olykor nem bírta magát tartóztatni, kijött sodrából s ilyenkor nem volt ura a szavainak. Abból, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt állásától megváljék, csak kára lett volna. Aztán meg korán is lett volna az ilyen döntő elhatározás. Majd a közgyűlés előtt bizalmasan beszél több részvényessel. Akkor azután lemondását is bátran beadhatja, mert nem fogják elfogadni. Megbékült és alárendelte magát az igazgató akaratának. Antonovics Christián sok keserűségen ment keresztül ezen a napon, mely rá nézve olyan kellemesen kezdődött. Viszont nagy elégtételben volt része, mikor az irodai munka után úgy öt óra tájban lement és ellátogatott néhány műhelybe. A mint egy-egy műhelyben megjelent, örömteljes moraj futott végig a munkásokon, a kik utat nyitottak neki, hajlongtak előtte, mosolygó arczczal néztek rá, és mindenképen jelét adták iránta való tiszteletöknek, és igazságos intézkedése miatt érzett hálájoknak. Szilárd állásfoglalásának ily megbecsülését látván, Antonovics Christián elfeledett minden keserűséget és megint kellemes hangulat vett erőt rajta. Mikor a kazánkovács-műhelyben megpillantotta Andrejt, a ki ott ült egy hatalmas kazán tetejében és figyelmesen tanulmányozta a munkások kalapácsütéseit, mosolyogva köszöntötte őt. Ön most, Szareptov, a föltaláló dicsőségének a tetőpontján van, — mondotta neki tréfásan. Egyelőre csak a kazán tetőpontján, igazgató úr, felelt Andrej szintén tréfásan. Az igazgató derülten elmosolyodott s utána az összes jelenlévő munkások is. IV. A Szareptovék külföldre utazását követő napon Katya, igérete ellenére sem kereste föl Viktorovna Jevpraxiát. De közölte Marfusával a nagymamának azt az üzenetét, hogy keresse föl őt pár szóra. Marfusa. No ez már megint valami változást jelent, szólt Miféle változást ? Ha Marfusát kivánja, ez annyit tesz, hogy már megint kieszelt valamit Viktorovna Jevpraxia. De hogy is ne eszelne? Ott ül egymagában, mint az elátkozott és nem tud hova lenni az idejével. Ilyenkor aztán mindenféle gondolatai támadnak... Katya. Tehát holnap elmegyünk hozzá, Marfusa, ajánlotta Nem bánom akár holnap ... De Katya, ön jobb lesz, ha itthon marad. Miért? Csak! Én csak annyit mondok: jobb lesz, ha marad. Nem értem. Én megigértem a nagymamának, hogy mindennap meglátogatom. Látogassa is meg mindennap, csak holnap maradjon itthon. Tüstént megmagyarázom ezt önnek, Katya. A nagymama nagyon büszke asszony. Rettenetesen nem szereti, hogy bárki is észrevegye hibáit. Isten tudja mit el nem szenved, csak hogy az emberek azt ne higyék róla, hogy valamit nem úgy cselekedett, a mint kellett volna. Ha ön is eljön, akkor ön előtt makacskodni fog, s a világért sem szól egy szót sem, pedig hogy van valami mondani valója, az bizonyos, és nekem meg is mondja. nem ? Már miért mondaná meg önnek Marfusa, nekem meg Hogy is magyarázzam én ezt meg önnek? Lám. |
