Oldalképek
PDF

Azért, mert önben nincs meg az, a mi a többiekben. Önnek nincsenek erős és kitartó izmai. Azt hiszi ön, hogy itt csak vassíneket készítenek? Nem, itt vasizmokat is készítenek. – De hiszen én is vasizmokat akarok nyerni magamnak – mondotta Andrej. – Ehhez idő és anyag is kell. – No időm, az van elég – egy egész élet. – De anyaga nincs. Ólomból nem készítenek aczélt. Az ő karjaik gyermekkoruk óta szokva vannak a munkához, de ön eddig alkalmasint csak lapdázott és leveleket írt. Egyébiránt próbálja meg. És Andrej megpróbálta. Odaállították egy óriás kemencze mellé, a melyben hatalmas vastömegeket izzasztottak. Onnan fogókkal szedték ki és a padló vaslemezeire hányták. Nagy dübörgéssel hullottak le az izzó tömegek, a melyek tömérdek szikrát szórtak szanaszét, de ezektől a szikráktól nem félt senki, mert régen megszokta őket. Akkor azután ezeket a vasdarabokat rárakták a hengerelő állványokra, szép sorjában keresztül hajtották egy nyíláson, a melyből már hosszabban és keskenyebben kerültek elő, azután egy másikon, a mely hosszú rúdakká változtatta őket, végre egy harmadikon, a melyből rendkívül hosszan és keskenyen jöttek ki és a földre hullva szinte tekeregtek, mint egy-egy óriási tüzes kigyó. Mindezek után vízzel leöntve kihűtötték s ezzel készen voltak. Ez a munka így folyt reggeltől estig, azután más munkások jöttek és ugyanazt a munkát folytatták reggelig. Ebben a műhelyben soha, egy pillanatig sem szünetelt a munka. És Andrej is neki feküdt és együtt dolgozott a többiekkel. De alig egy félóra múlva már csurgott róla az izzadság és annyira fájt a háta, hogy képtelen volt kiegyenesedni. Nem tesz semmit, majd hozzászokom, – mondogatta magának és a műhelyvezetőnek. De a műhelyvezető csak mosolygott. – Mi úgyszólván pólyásgyermek korunk óta szokva vagyunk hozzá – mondotta – de olykor azért mi sem tudunk fölegyenesedni. – Tehát mit gondol, ... talán azt, hogy én semmire sem vagyok való?

– Már miért? Miért ne volna való? Önnek van feje. Indítsa meg hát a fejét. – Hogyan? – Hogyan, hát álljon ide, nézzen, nézzen és elmélkedjék. Volt már nálunk egy olyan, szintén a műveltebb emberek közűl való, a ki csak állt és nézett, nézett egy hónapig, kettőig, háromig, és egyszerre egy olyan ötlete támadt, a mely a gyárnak évenként négyszázer rubel hasznot hajtott. Én csak azt mondom önnek, az egyszerű munkásember végezze azt, a mire megtanították. De a kinek fejét megvilágította a tudomány, az észrevesz olyasmit is, a mit a magunkfajta ember teljes világéletében sem vesz észre. De Andrej nem adta meg magát olyan könnyen, próbálkozott tovább, megfeszítette izmait, míg egyízben két napig feküdt otthon az ágyban. Akkor azután megegyezett a műhelyvezetővel és pusztán a szemlélődő szerepére szorítkozván, örömmel tapasztalta és érezte, mint sajátítja el napról napra jobban a munka legaprólékosabb részleteit, és mint helyezkednek el a fejében mindezek a részletek, kezdte átérteni azt a munkát, mely attól fogva valami elevennek, egységesnek tünt föl előtte. Most már gyakran elbeszélgetett a műhelyvezetővel és nem egyszer olyan megjegyzéseket tett, a melyeken ez elcsodálkozott. Sok nem gyakorlati és keresztülvihetetlen dolog is ötlött eszébe, de voltak ügyes gondolatai is, a melyekre a műhelyvezető helyeslő bólintással felelt és megfelelően jelentést is tett rólok az igazgatónak. Egy hónap múlva Andrej úgy találta, hogy eléggé elsajátította ennek a műhelynek minden csinját-bínját, s kérte, hogy helyezzék át egy másikba. Így került azután a kazánkovácsműhelybe. Itt már alig szerepelt a tűz. Egy másik műhelyben készűlt óriás lemezekből itt hatalmas katlanokat kovácsoltak. Az emberek fölmásztak a katlanok tetejére s ott dolgoztak kalapácsaikkal. Mások benn ültek a katlanokban s ott kalapáltak; a gépek hegyes fúróikkal átlyukgatták a legvastagabb vas- avagy aczéllemezeket is. A műhelyben olyan tűrhetetlen zaj volt, hogy eleinte szeretett volna megszökni onnan és fejjel belefúrni magát a földbe.

De később hozzászoktak a fülei és itt is elkezdett szemlélődni. A munka technikájának általános vonásaival megismerkedve, Andrej figyelme ráterelődött arra, mennyi idő pocsékolódik el a katlanok összeszögeléséhez szükséges nagy szegek leverésére. S egyszerre, merész ötlete támadt. Úgy találta, hogy a kalapácsütések irányának egy alig észrevehető elhajlásával egy új erőt lehet nyerni, a mely gyorsítja a munkát, és mikor a munkások az ő kérésére azt megpróbálták, a munka csakugyan gyorsabban ment. Ő azonban semmivel sem tudta indokolni ötletét. Ösztönszerűleg megérezte a dolgát, s lehet, hogy érvek is voltak fejében, a melyeket azonban egyelőre nem tudott formába önteni. De mindegy, az ötlet kipattant és a műhelyvezető már jelentést is tett róla az igazgatónak. – Minden körülmények közt gondolkodó fő, és legkevésbbé sem sajnálom, hogy megfogadtam. Így tehát Andrejnak a gyárban léte nem múlt el nyomtalanul. Már beszéltek róla és a tisztes műhelyvezetők kételkedve csóválgatták fejöket. De a tisztes műhelyvezetők rendszerint kételkednek abban, a mire őket nem tanították, de Andrejt ez legkevésbbé sem hozta zavarba. Csak arra várt, hogy az igazgató a próbát elrendelje. – Ha az igazgatót sikerűl meggyőznie, – mondotta a legöregebb műhelyvezető, a ki látta ötletének eredményeit, – akkor jó dolga lesz. De Andrej maga sehogy sem tudott találkozni az igazgatóval, a ki rendkívül el volt foglalva. De ekkor egy különös dolog történt a gyárban. A munkások hozzá voltak szokva, hogy itt mindig méltányosan számoltak el velök – erre már volt gondja Antonovics Christiánnak. Bár a szabályokban volt egy pont, mely az igazgatóságnak jogot adott arra, hogy a szerszámok rongálása czímén büntetéseket szabhasson ki, eddig az igazgatóság soha sem élt ezzel a joggal. Ez volt az egyetlen pont, a melynek révén a büntetéspénzek a gyártulajdonosok javára szolgáltak. Már ez egymaga is óvatosságra intette Antonovics Christiánt. Antonovics Christián már régen szóba hozta ennek a pontnak eltörlését. – Ugyan ki fogja megállapítani a rongálás mértékét, –

mondotta – s vajon hol a határ a szándékos rongálás és a természetes elhasználás között? S ime egyik szombaton, a mikor a gyár Matvjejevics Iván kezén volt, minthogy Antonovics Christián a megrendelésekkel foglalkozott, néhány száz munkásnak fölszámították a szerszámok koptatását, és nagyon tekintélyes összegű büntetést szabtak ki reájok. A munkások közül senki sem tudta biztosan, hogy ez kinek rendelkezésére történt. De arról mindenki meg volt győződve, hogy a dolog az igazgató tudtán kivül történt. Antonovics Christiánban bíztak s mindenki tisztelte őt igazságossága miatt. » Halkan járt szájról szájra Matvjejevics Iván neve. Őt nem szerették. Ő még a régi iskolából való ember volt. Csak nem volt hatalma. De ha hozzá jutott volna, úgy tüstént elkezdődött volna a legkülönfélébb igazságtalanságok egész sorozata. Azt is beszélték, hogy már régóta áskálódik Antonovics Christián ellen, s ki akarja szorítani, hogy ő foglalja el a helyét. Ezeket a büntetéseket is az a vágy magyarázta meg, hogy érdemeket szerezzen a részvényesek előtt. Mikor felvilágosításért fordultak a műhelyvezetőkhöz, ezek olyan diplomatikusan feleltek, hogy semmit sem tudtak a válaszaikból kihámozni. Mindannyian féltették bőrüket. Andrej még nem ismerte a gyári alkalmazottak egymáshoz való viszonyának minden csinját-bínját, s mikor az igazgatóhoz ment, egyáltalában nem gondolt Matvjejevics Ivánra. Egyszerűen látta, hogy igazságtalanság történt és meg volt győződve róla, hogy az igazgató majd rendbe hozza a dolgot. Ehhez az emberhez egyszerűen azért volt bizalma, mert ő is egyszeriben megbizott benne és alkalmat adott neki arra, hogy rátermettségét megmutassa, meg azután Antonovics Christián egyszerű nyilt és lovagias jelleme is bizalmat keltett benne. Maga iránt épen oly szigorú volt, mint mások iránt, egy pillanatot sem vesztegetett el, mindennel foglalkozott, mindennek mélyére nézett és iparkodott mindenben a méltányosságot juttatni érvényre. Egyáltalában Andrejnek szorult helyzete mellett is állandó ujjongással volt tele a lelke. Érezte, hogy elméje felöleli a munka egész körét, hogy már nem idegen ebben az óriás gyárban és immár biztosan tudta, hogy nem fog fönn

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905. 15

akadni útjában, hanem tovább halad rajta. Csak egy dolog bántotta: az, hogy anyagi gondokkal kellett küzdenie. Nem volt semmije, fizetést nem kapott, s nem volt joga hozzá, hogy ezt akár szóba is hozza. Hiszen egyelőre csak magának és nem a gyárnak dolgozik. Antonovics Christiánnak azzal az engedelmével, hogy nála ebédeljen, csak egyetlen egyszer élt, szivességét többször igénybe venni illetlennek tartotta. A könyvelő mikor megtudta, hogy van a gyárban egy diákviselt ember, adott neki munkákat s tizenkét rubelt fizetett is neki. Ebből valahogyan eltengődött, bár ételre csak nagyon szűken futotta, mert zubbonyt és csizmát is kellett vennie. De mindez tisztán csak physikai szenvedést okozott neki, melynek egyáltalában semmi hatása sem volt hangulatára. Lelke fenekén bizott magában és a jövőjében. Az igazgató a vele való találkozás után lement az irodába, előkérte a múlt hétre vonatkozó könyveket és számadásokat, mely az ő felügyelete nélkül múlt el, hosszasan tanulmányozta őket, azután hivatta a könyvelőt s vagy két óra hosszat tárgyalt vele, most pedig négyszem közt van Matvjejevics Ivánnal. – Reám nézve nagyon kellemetlen, hogy kénytelen vagyok erről a tárgyról beszélni önnel, – mondta Antonovics Christian és szemei szokatlan határozottsággal és meggyőződéssel néztek bele Matvjejevics Iván apró szemeibe, melyek hasztalanul iparkodtak tekintetét elkerülni. – Mialatt ideiglenesen ön kezelte a gyárat, ön a büntetések ügyében olyan intézkedéseket tett, a melyekre semmiféle alapja sem volt. – Engedje megjegyeznem, – mondotta Matvjejevics Iván eléggé csipős tiszteletteljességgel, – hogy erre a munkásokra nézve kötelező szabályzat tizenhetedik pontjában találtam meg az alapot, a hol világosan ki van mondva ... – Legyen meggyőződve arról, hogy én is tudom, hogy ott mi van mondva, – vágott közbe az igazgató. – De viszont azt ön is tudja, hogy semmiféle anyagi intézkedés, a mi például a munkások megjutalmazására vagy más effélére vonatkozik, az én rendeletem nélkül nem történhetik. Én még igazgatója vagyok a gyárnak és felelek mindenért, a mi csak ott történik. – De hát akkor mirevalók a szabályok?

« ElőzőTovább »