Oldalképek
PDF
ePub

A MAGA EMBERSÉGÉBŐL.

Nyolczadik közlemény.*)

III.

Til Antonovies Christián, a forróságtól eltikkadva ült a a gyár irodájában és valami fontos számadásokat sietett befejezni, a melyeket a nyár végén be kellett mutatnia az igazgatóságnak. Csak az imént is hosszasabban tárgyalt a fökönyvelővel, a ki egyebek közt olyan adatokat is terjesztett eléje, a melyek nagyon elkeserítették.

Ezen a tárgyaláson csak számokról volt szó, s neveket egyáltalában nem is emlegettek. De mikor a főkönyvelő, egy tiszteletet gerjesztő külsejű, ősz bajuszú és meglehetősen kopasz ember, eltávozott, Antonovics Christián nyilván azzal a szándékkal, hogy komolyan foglalkozzék velök, átfutotta a számadásokat, de mikor látta, hogy semmire sem megy velök, hátradőlt karosszékében, pár pillanatig némán és habozva ült ott, ezután kezével erélyes mozdulatot téve, megnyomta a csengetyü gombját, és egy távoli szobában, a hol a szolgák lebzseltek, megszólalt a csengő.

A következő pillanatban egy szürke zubbonyos fiú termett a szobában. Antonovics Christián összehúzott szemöldökkel, szigorú pillantással nézett végig rajta, mintha csak ez a fiú lett volna oka mindannak, a mi őt elkeserítette. Menj be tüstént Matvjejevics Ivánhoz, és mondd meg neki, nagyon kéretem, hogy fáradjon tüstént hozzám! parancsolta szigorúan, minden szót külön hangsúlyozva,

*) Az előbbi közleményeket lásd a Budapesti Szemle 1905. évi 337., 338., 339., 340., 341., 342. és 343. számában.

Matvjejevics Iván? mondotta a fiú, a kinek megvolt az a rossz szokása, hogy ismételten megkérdezett mindent. Mondtam már, hogy Matvjejevics Iván, ismételte Antonovics Christián még szigorúbban nézve rá.

-

A fiú ijedten pislogott és kiment. Antonovics Christián türelmetlenül dobolt újjaival az asztalon, azután fölkelt, odament az ablakhoz, a melyből leláthatott a gyár udvarára, a mely keresztül-kasul be volt hálózva keskeny vágányokkal. Ezeken apró kis mozdonyok zajtalanul sürögtek ide s tova, s nyitott kocsikon szállították a sok mázsás vasdarabokat az egyik műhelytől a másikhoz.

Komoran nézte a mozdonyokat, a kocsikat, és az udvart betöltő sürgést-forgást. Úgy tetszett neki, mintha mindennek része volna abban, a mi elégedetlenségét fölkeltette.

Időnként kinyujtotta nyakát és türelmetlenül nézett le az udvarra. Matvjejevics Iván még mindig késlekedett ; legalább Antonovics Christiánnak úgy tetszett, mert nagyon is türelmetlenül várt és szinte számlálta a másodperczeket. Végre halk kopogás hallatszott az ajtón.

Jőjön csak kérem, mondotta az igazgató.

S Matvjejevics Iván belépett szokatlanul önelégült arczczal s gondosan elleplezett ravaszsággal apró, okos szemeiben.

- Kérem, foglaljon helyet, mondotta az igazgató szaporán, nem is üdvözölve őt. Matvjejevics Iván már ebből is láthatta, hogy a küszöbön álló beszélgetés nem igérkezik valami kellemesnek.

Az igazgató is visszatért karosszékéhez és beleült. Matvjejevics Iván pedig egy az asztalhoz közelálló széken foglalt helyet.

Egy olyan körülményről akarok önnel beszélni, a melyet lehetetlen kivánatosnak tartanom, mondotta Antonovics Christián.

Vajon mi az, Antonovics Christián? - kérdezte Matvjejevics Iván, mintha fogalma sem volna a dologról, bár szemeiben hol fölvillant, hol kialudt egy szikra, mely vilá gosan arra mutatott, hogy nagyon is tisztában van mindennel.

Teljesen előkészülve jött ide. Nagyon jól tudta, hogy miről lesz szó. A munkások már több nap óta távolról sem dolgoztak olyan kedvvel, mint az előtt. Ezt az összes

alkalmazottak tudták, de mindenkinél jobban tudta maga Matvjejevics Iván, mert hiszen ő volt az oka az egésznek.

Csak az igazgató nem tudta, a ki ezekben a napokban egy nagyobb megrendeléssel volt elfoglalva, a melyet a gyár kapott. Egész napokon át tárgyalnia kellett, s kidolgoznia a föltételeket, s csak tegnap intézték el az utolsó formaságokat, és írták alá a megállapodásokat.

Ez a megrendelés volt az ő büszkesége. Már régóta dolgozott rajta, míg végre megkapta. A megrendelés rendkívül nyereséges volt, nagyban emelte a gyár tekintélyét, jó hírnevét és a jövőre is sokat igért.

A fődolog az volt, hogy általa igazolást nyert annak az új műhelynek fölállítása, melyhez Antonovics Christián a részvényesek legutóbbi gyűlésén annyira ragaszkodott, s a melyet sikerült is kierőszakolnia.

Ma reggel olyan pompás hangulatban ébredt föl, a minőben már rég nem volt. Mikor úgy negyed hét tájban kávéja mellett ült ebédlőjében, bejött egy szolga és jelentette, hogy egy Szareptov nevű gyári alkalmazott akar beszélni vele.

Szareptov?

mondotta Antonovics Christián, és Már rég nem láttam, bo

mosolyogva nézett a szolgára. csásd be.

És belépett Szareptov, a kit ugyan most senki sem ismert volna föl azok közül, a kik őt azelőtt ismerték. Vastag vitorlavászonból való sötétszürke zubbony volt rajta, arcza barna, kezei csaknem egészen feketék és telve hólyagokkal. Csak szemei voltak nyugodtak, és csillogtak úgy, mint azelőtt.

de

-Ah, Szareptov! Már több mint egy hete, hogy nem találkoztunk, mondotta az igazgató szivesen; hallottam előmeneteléről. Most úgy-e bár a kazánkovács műhelybe van beosztva?

Igen, ott vagyok. Már két hete, mondotta Andrej. Nekem a műhely főnöke beszélt önről. Önnek, ha nem csalódom, egy eredeti ötlete támadt. A pörölynek valami új fajta alkalmazására jött rá. No de ezt természetesen előbb ki kell próbálni.

Erre kérni is fogom önt, Antonovics Christián.

No persze, persze, mindenesetre ki fogjuk próbálni, mondotta az igazgató derülten. Nem akar egy pohár kávét?

--

Nem utasítom vissza, mert ma még nem ettem semmit ...

Úgy látszik, elég rosszul megy a sora? - kérdezte az igazgató.

Nagyon rosszul. De nem ez a legfontosabb. Majd csak jóra fordul.

Tetszik nekem ez az önbizalom, Szareptov. Ez az, a mi nekem legjobban tetszik önben.

- Hiszen más nincs, a kiben bizhatnám, -- szólt Andrej. Antonovics Christián ezalatt töltött neki kávét és tejszínt, és így szólt:

Nagyon sajnálom, Szareptov, de nekem nem áll módomban önnek fizetést ajánlani, mert hiszen még csak tanoncz és nem munkás, ilyen állásra pedig nálunk nincsen fedezet.

Nem is kivánom felelt Andrej valahogyan majd csak eltengődöm . . . A könyvelőtől kaptam egy kis otthoni munkát. Ma befejeztem, s talán kapok érte valamit. Egy ízben már kerestem nála ilyenformán.

De ha akarja, Szareptov, adok önnek kölcsön; tudom, hogy visszafizeti.

Igazgató úr, bármennyire restellem is, de nem utasíthatom vissza. Bizony elfogadnék öntől kölcsön tíz rubelt. Csak ennyit ?

Többre nincs szükségem. Szobámért fizetek négy rubelt, a többiből meg majd csak megélek vagy két hétig. No jól van. Fogja a tíz rubelt és igya meg kávéját. Antonovics Christian, én nem a magam dolgában jötmondotta Andrej, mikor leült az asztalhoz. Oh tehát valami dologban jött?

tem,

[ocr errors]

Igen. Még pedig olyan dologban, amelyre azt szokták mondani: «Nem a te dolgod.» De a mennyire én önt ismerem, azt hiszem, hogy ez nemcsak nem az ön rendeletére, hanem még csak nem is tudtával történt.

Nos, mi az?

Ime már négy napja, hogy a kazánkovács és a vashengerelő műhelybeli munkásokat sérelem érte.

[blocks in formation]

Ha netalán az a gondolata támadna, hogy ez az én részemről besúgás akar lenni, úgy kérem, legyen szives róla előbb meggyőződni. Ez már csak azért sem besúgás, mert én személyesen a dologban nem is vagyok érdekelve, s hogy nem tudom, de nincs is jogom kutatni, hogy az egészben ki a hibás. Arról van szó, hogy négy nappal ezelőtt, a mikor ezeknek, és alkalmasint más műhelyeknek munkásaival is elszámoltak, büntetést vontak le tölök, szinte furcsa még elgondolni is, hogy miért a szerszámok koptatásáért... Ugy-e, hogy furcsa dolog ez, Antonovics Christián? A munkások, a kik reggel hat órától este nyolczig dolgoznak szerszámaikkal, még felelősek azért, hogy ezek a szerszámok kopnak. Ezenkívül még azt is mondják, hogy erről mindeddig soha szó sem volt. Lehetséges...? Szareptov kérdezte az igaz

gató elámulva.

Én igazat mondok, Antonovics Christián. Beismerem, hogy nekem semmi közöm hozzá, de azért mégis elmondom. Már hogy ne volna köze hozzá? Ehhez mindenkinek van köze, s ha csakugyan igazat mond, akkor nagyon köszönöm, hogy szólt. Tüstént utána járok a dolognak. Megitta kávéját? Akkor váljunk el, nekem az irodába kell mennem, önnek meg a gyárba.

Andrej fölkelt, meghajtotta magát és kiment. Keresztülment az udvaron, valóságos tojástánczot járva az apró vonatok, a hatalmas műhelyek, az új sínrakások és holmi csodálatos formájú vas- és aczéljószágok közt. A műhelyekből kihallatszott a gépek zúgása és a pörölyök döngése.

Most már nem szédült a feje mindettől. Már hozzászokott, beletörődött s úgy érezte magát, mint akár otthon.

Az igaz, hogy az ő helyzete a gyárban bizonyos tekintetben kiváltságos volt. Antonovics Christiánnal való első találkozása után belépett a vashengerelő műhelybe, a fő műhelyvezető főnöksége alatt, a kinek Antonovics Christián gondjaira bízta.

Mit fog csinálni? - kérdezte tőle a műhelyvezető, a kit Antonovics Christián már előre értesített.

Ugyanazt, a mit a többiek, - felelt Andrej.

A műhelyvezető elmosolyodott és a fejét csóválta.
Az lehetetlen. Ön nem végezheti azt, a mit a többiek.
Miért?

« ElőzőTovább »