Oldalképek
PDF
[merged small][ocr errors][merged small]

Til Antonovics Christián, a forróságtól eltikkadva ült a a gyár irodájában és valami fontos számadásokat sietett befejezni, a melyeket a nyár végén be kellett mutatnia az igazgatóságnak. Csak az imént is hosszasabban tárgyalt a főkönyvelővel, a ki egyebek közt olyan adatokat is terjesztett eléje, a melyek nagyon elkeserítették. Ezen a tárgyaláson csak számokról volt szó, s neveket egyáltalában nem is emlegettek. De mikor a főkönyvelő, egy tiszteletet gerjesztő külsejű, ősz bajuszú és meglehetősen kopasz ember, eltávozott, Antonovics Christián nyilván azzal a szándékkal, hogy komolyan foglalkozzék velök, átfutotta a számadásokat, de mikor látta, hogy semmire sem megy velök, hátradőlt karosszékében, pár pillanatig némán és habozva ült ott, ezután kezével erélyes mozdulatot téve, megnyomta a csengetyü gombját, és egy távoli szobában, a hol a szolgák lebzseltek, megszólalt a csengő. A következő pillanatban egy szürke zubbonyos fiú termett a szobában. Antonovics Christián összehúzott szemöldökkel, szigorú pillantással nézett végig rajta, mintha csak ez a fiú lett volna oka mindannak, a mi őt elkeserítette. – Menj be tüstént Matvjejevics Ivánhoz, és mondd meg neki, nagyon kéretem, hogy fáradjon tüstént hozzám! – parancsolta szigorúan, minden szót külön hangsúlyozva,

*) Az előbbi közleményeket lásd a Budapesti Szemle 1905. évi 337., 338., 339., 340., 341., 342. és 343. számában.

– Matvjejevics Iván? – mondotta a fiú, a kinek megvolt az a rossz szokása, hogy ismételten megkérdezett mindent. Mondtam már, hogy Matvjejevics Iván, – ismételte Antonovics Christián még szigorúbban nézve rá. A fiú ijedten pislogott és kiment. Antonovics Christián türelmetlenül dobolt újjaival az asztalon, azután fölkelt, odament az ablakhoz, a melyből leláthatott a gyár udvarára, a mely keresztül-kasul be volt hálózva keskeny vágányokkal. Ezeken apró kis mozdonyok zajtalanul sürögtek ide s tova, s nyitott kocsikon szállították a sok mázsás vasdarabokat az egyik műhelytől a másikhoz. Komoran nézte a mozdonyokat, a kocsikat, és az udvart betöltő sürgést-forgást. Úgy tetszett neki, mintha mindennek része volna abban, a mi elégedetlenségét fölkeltette. Időnként kinyujtotta nyakát és türelmetlenül nézett le az udvarra. Matvjejevics Iván még mindig késlekedett ; legalább Antonovics Christiánnak úgy tetszett, mert nagyon is türelmetlenül várt és szinte számlálta a másodperczeket. Végre halk kopogás hallatszott az ajtón. – Jőjön csak kérem, – mondotta az igazgató. S Matvjejevics Iván belépett szokatlanul önelégült arczczal s gondosan elleplezett ravaszsággal apró, okos szemeiben. – Kérem, foglaljon helyet, – mondotta az igazgató szaporán, nem is üdvözölve őt. Matvjejevics Iván már ebből is láthatta, hogy a küszöbön álló beszélgetés nem igérkezik valami kellemesnek. Az igazgató is visszatért karosszékéhez és beleült. Matvjejevics Iván pedig egy az asztalhoz közelálló széken foglalt helyet. – Egy olyan körülményről akarok önnel beszélni, a melyet lehetetlen kivánatosnak tartanom, – mondotta Antonovics Christián. – Vajon mi az, Antonovics Christián? – kérdezte Matvjejevics Iván, mintha fogalma sem volna a dologról, bár szemeiben hol fölvillant, hol kialudt egy szikra, mely világosan arra mutatott, hogy nagyon is tisztában van mindennel. Teljesen előkészülve jött ide. Nagyon jól tudta, hogy miről lesz szó. A munkások már több nap óta távolról sem dolgoztak olyan kedvvel, mint az előtt. Ezt az összes

alkalmazottak tudták, de mindenkinél jobban tudta maga Matvjejevics Iván, mert hiszen ő volt az oka az egésznek. Csak az igazgató nem tudta, a ki ezekben a napokban egy nagyobb megrendeléssel volt elfoglalva, a melyet a gyár kapott. Egész napokon át tárgyalnia kellett, s kidolgoznia a föltételeket, s csak tegnap intézték el az utolsó formaságokat, és írták alá a megállapodásokat. Ez a megrendelés volt az ő büszkesége. Már régóta dolgozott rajta, míg végre megkapta. A megrendelés rendkívül nyereséges volt, nagyban emelte a gyár tekintélyét, jó hírnevét és a jövőre is sokat igért. A fődolog az volt, hogy általa igazolást nyert annak az új műhelynek fölállítása, melyhez Antonovics Christián a részvényesek legutóbbi gyűlésén annyira ragaszkodott, s a melyet sikerült is kierőszakolnia. Ma reggel olyan pompás hangulatban ébredt föl, a minőben már rég nem volt. Mikor úgy negyed hét tájban kávéja mellett ült ebédlőjében, bejött egy szolga és jelentette, hogy egy Szareptov nevű gyári alkalmazott akar beszélni vele.

– Szareptov? – mondotta Antonovics Christián, és mosolyogva nézett a szolgára. – Már rég nem láttam, bocsásd be.

És belépett Szareptov, a kit ugyan most senki sem ismert volna föl azok közül, a kik őt azelőtt ismerték. Vastag vitorlavászonból való sötétszürke zubbony volt rajta, arcza barna, kezei csaknem egészen feketék és telve hólyagokkal. Csak szemei voltak nyugodtak, és csillogtak úgy, mint azelőtt. – Ah, Szareptov! Már több mint egy hete, hogy nem találkoztunk, – mondotta az igazgató szivesen; – de hallottam előmeneteléről. Most úgy-e bár a kazánkovács műhelybe van beosztva? – Igen, ott vagyok. Már két hete, – mondotta Andrej. – Nekem a műhely főnöke beszélt önről. Önnek, ha nem csalódom, egy eredeti ötlete támadt. A pörölynek valami új fajta alkalmazására jött rá. No de ezt természetesen előbb ki kell próbálni. – Erre kérni is fogom önt, Antonovics Christián. – No persze, persze, mindenesetre ki fogjuk próbálni, – mondotta az igazgató derülten. – Nem akar egy pohár kávét? – Nem utasítom vissza, mert ma még nem ettem semmit ... – Úgy látszik, elég rosszul megy a sora? – kérdezte az igazgató. – Nagyon rosszul. De nem ez a legfontosabb. Majd csak jóra fordul. – Tetszik nekem ez az önbizalom, Szareptov. Ez az, a mi nekem legjobban tetszik önben. – Hiszen más nincs, a kiben bizhatnám, – szólt Andrej. Antonovics Christián ezalatt töltött neki kávét és tejszínt, és így szólt: – Nagyon sajnálom, Szareptov, de nekem nem áll módomban önnek fizetést ajánlani, mert hiszen még csak tanoncz és nem munkás, ilyen állásra pedig nálunk nincsen fedezet. – Nem is kivánom – felelt Andrej – valahogyan majd csak eltengődöm . . . A könyvelőtől kaptam egy kis otthoni munkát. Ma befejeztem, s talán kapok érte valamit. Egy ízben már kerestem nála ilyenformán. – De ha akarja, Szareptov, adok önnek kölcsön; tudom, hogy visszafizeti. – Igazgató úr, bármennyire restellem is, de nem utasíthatom vissza. Bizony elfogadnék öntől kölcsön tíz rubelt. – Csak ennyit? – Többre nincs szükségem. Szobámért fizetek négy rubelt, a többiből meg majd csak megélek vagy két hétig. – No jól van. Fogja a tíz rubelt és igya meg kávéját. – Antonovics Christian, én nem a magam dolgában jöttem, – mondotta Andrej, mikor leült az asztalhoz. – Oh tehát valami dologban jött? – Igen. Még pedig olyan dologban, amelyre azt szokták mondani: «Nem a te dolgod.» De a mennyire én önt ismerem, azt hiszem, hogy ez nemcsak nem az ön rendeletére, hanem még csak nem is tudtával történt. – Nos, mi az? – Ime már négy napja, hogy a kazánkovács és a vashengerelő műhelybeli munkásokat sérelem érte. – Sérelem ? – Igen, Antonovics Christián. – S miben áll az a sérelem ?

– Ha netalán az a gondolata támadna, hogy ez az én részemről besúgás akar lenni, úgy kérem, legyen szives róla előbb meggyőződni. Ez már csak azért sem besúgás, mert én személyesen a dologban nem is vagyok érdekelve, s hogy nem tudom, de nincs is jogom kutatni, hogy az egészben ki a hibás. Arról van szó, hogy négy nappal ezelőtt, a mikor ezeknek, és alkalmasint más műhelyeknek munkásaival is elszámoltak, büntetést vontak le tőlök, szinte furcsa még elgondolni is, hogy miért – a szerszámok koptatásáért . . . Ugy-e, hogy furcsa dolog ez, Antonovics Christián? A munkások, a kik reggel hat órától este nyolczig dolgoznak szerszámaikkal, még felelősek azért, hogy ezek a szerszámok kopnak. Ezenkívül még azt is mondják, hogy erről mindeddig soha szó sem volt. – Lehetséges . . . ? Szareptov . . . – kérdezte az igazgató elámulva. – Én igazat mondok, Antonovics Christián. Beismerem, hogy nekem semmi közöm hozzá, de azért mégis elmondom. – Már hogy ne volna köze hozzá? Ehhez mindenkinek van köze, s ha csakugyan igazat mond, akkor nagyon köszönöm, hogy szólt. Tüstént utána járok a dolognak. Megitta kávéját? Akkor váljunk el, nekem az irodába kell mennem, önnek meg a gyárba. Andrej fölkelt, meghajtotta magát és kiment. Keresztülment az udvaron, valóságos tojástánczot járva az apró vonatok, a hatalmas műhelyek, az új sínrakások és holmi csodálatos formájú vas- és aczéljószágok közt. A műhelyekből kihallatszott a gépek zúgása és a pörölyök döngése. Most már nem szédült a feje mindettől. Már hozzászokott, beletörődött s úgy érezte magát, mint akár otthon. Az igaz, hogy az ő helyzete a gyárban bizonyos tekintetben kiváltságos volt. Antonovics Christiánnal való első találkozása után belépett a vashengerelő műhelybe, a fő műhelyvezető főnöksége alatt, a kinek Antonovics Christián gondjaira bízta. – Mit fog csinálni? – kérdezte tőle a műhelyvezető, a kit Antonovics Christián már előre értesített. – Ugyanazt, a mit a többiek, – felelt Andrej. A műhelyvezető elmosolyodott és a fejét csóválta. – Az lehetetlen. Ön nem végezheti azt, a mit a többiek. –– Miért?

« ElőzőTovább »