magyar útlevelek consuli kiszolgáltatása az osztrákénál hatszor drágább) tagadhatatlanul viszásságokat látunk. Ide sorolom czimerünknek ki nem tételét, azt az alaphibát, hogy Galaczot kivéve a magyar kivándorlók nem irattak össze. Ezek a bajok mélyre, külügyi képviselőink egyoldalú kiképzéséig nyúlnak vissza, a melyre most nem terjeszkedhetünk ki. Hogy kis arányú működésünk, ellenére annak, hogy három év óta állami költségvetésünk is vesz fel segélyző összeget, erre mit mondjak bizonyítékul egyebet, mint azt, hogy a németek, a mint a Handbuch des Deutschtums im Auslande (1904) kimutatja, mintegy 1300 német iskolát szerveztek külső telepeiken (természetesen a svájczi, ausztriai és magyarországi németek iskoláit nem számítva); a birodalmi költségvetés 300,000 márkára emelte az erre szánt tételt s most újabb emelés és egy «Centralstelle» szervezése van szóban, annyira, hogy már a kitelepült német polgárok középiskoláinak rendezésére került a sor, mint Bulgáriában (Ruszcsuk) 8 egyebütt látjuk, még pedig az önkéntesi szolgálat jogát is össze kivánják e rendszerrel kapcsolni. (A franczia költségvetés 800,000 frankot ad a levantei franczia iskoláknak.)

De excentrikus a mi magyar-pártolásunk azért, mert mindíg a legtávolabbiak érdekeltek bennünket legjobban. Amerikában először a kaliforniai magyar szőlő-ültetések és a tót bányászok munkaszüntetése ragadta meg itthon a képzelődést, azután jutottunk el azokhoz a kivándorlókhoz, kiket a magyar egyházak tarthatnak szárnyaik alatt. Romániában a galaczi leánykereskedés már a hatvanas években felköltötte az itthon levők aggódását, sőt a Besszarabián elpusztult magyar falukba már 1844-ben elindult Jerney János; azonban a székelység egyik kitünő harczosának őszinte csodálkozását keltettem föl azzal, mikor (1902) azt mutattam be, hogy a gyimesi szorostól nehány puskalövésnyire ősi magyar falvak rejtőzködnek és fogyogatnak». Amerika és Románia messze kerülője után kanyarodik csak vissza érdeklődésünk közelebbi gyarmatos telepeink felé. Ausztriában megtaláltuk a bukovinai csángókat, de már közelebb nem jöttünk, mert kérdem ugyan ki tartja számon, hogy magyar honos több, mint egynegyed millió lakik Ausztriában, még pedig Alsó-Ausztriában magában 182,571 magyart számíthatunk 1900-ban (Thirring adata), tehát nagy tömegben élnek

együtt?) Vajon jutott-e már eszünkbe az, hogy legalább fölvegyük az ő helyzetöket s megállapítsuk azokat a jogi tételeket, melyek alapján védelmökről gondoskodhatunk? Úgy hallgatunk rólok, mintha csak a föld alá tüntek volna el s egészen megfeledkeztünk gondozásukról azért, mert épen itt vannak szemünk előtt.

Ennek a mi excentrikus magyar-pártolásunknak egyenes folytatása az, hogy végre megérkezünk saját területünkre, saját államunkban kirajzott saját telepeinkre a szlavoniai magyarsághoz. Mivelhogy még azt sem mondhatjuk, hogy fajunknak ez a része túl van határainkon, azért mindig újra meg újra föl kell fedeznünk saját vérünket, mert oly hamar kirázzuk megint emlékezetünkből. Egy-egy magyar utazás Szlavoniába nagyobb különösség, mintha valaki fényképfölvételekért rándul ki tőlünk a Sárga-Tengerre.

Ha bátortalan s öntudatlan eljárásunk helyett tudatos politikával karoltuk volna föl a kirajzó-magyarságot, akkor kivándorlásukat nyomról nyomra követte volna szervezésök. Akkor bizonyosan a legkönnyebben elérhető vándortelepeket láttuk volna meg legelébb s azoknak éreztük volna át fontosságát. És mindez okokért legeslegelőször a szlavoniai magyarság felé fordult volna tekintetünk is, de hiszem hogy éltető erőnk is. Hogy miért? Könnyű megfelelni erre, s nincsen benne semmi titok. Azért, mert (ezt láttuk a III. fejezetben) - épen Szlavoniában megy most végbe egy oly nép-alakulás, melynek erjedő folyamatában nekünk is ki kell vennünk részünket, akár akarjuk, akár nem. Azért, mert történelmi kapcsok, ma is élő maradékaink s a kitelepülésnek kitünő alkalmai magoktól kínálkoztak nekünk, fajunknak. Csak mi vakok nem vettük észre.

Úgy gondolom, hogy olvasóm szíves volt észrevenni azt az igyekezetemet (kivált az előző fejezet során), melylyel a szlavoniai kérdések tárgyalásánál minden vonatkozást elkerültem, mely a Horvát-Szlavon társországok politikai helyzetét és viszonyait érintette volna. Tettem nemcsak azért, mert nem tartom a horvát kiegyezési kérdéseket egy kivándorlási munkába valónak, hanem azért is, mert a szlavoniai hatóságok részéről kutatásunk iránt a legszivesebb kész

*) L. dolgozatunk bevezetését.

séget, egyéb működésökben (miket egy turista észrevehet), különösen pedig iskoláik építésében, irígylésreméltó buzgólkodást láttam. Közjogi, pénzügyi különbözéseink tárgyalása csakugyan nem volna idevaló, kivált akkor, a midőn a legjobb szándok is esetleg épen azt a kérdést keverné a bonyodalmakba, a melyet most szivünkön viselünk a szlavoniai magyarság ügyét. Maradjunk meg tehát e telepen mi is és azok is, kik hivatva lesznek rendezni ezt. Legföllebb annyit engedek meg magamnak, hogy mikor azokra az ősi falvainkra gondolunk, melyeket ott felejténk, akkor eszembe jut a szlavon-kérdés egy régi harczosának, Pesty Frigyesnek az a följegyzése, hogy «Bragnitzasziget déli csúcsánál csendes tenger idején a kő-sarcophágok egész sorát lehet látni a víz alatt.» 1) Igy látjuk mi is most, túl a Dráván régi maradvány-telepeinknek romjait alatt.

a víz

Nevezetes egyébként az, hogy Pesty Frigyes régi okmányainkból s törvényeinkből bebizonyította, hogy a mai «Szlavoniá»-ra e név csak átcsúszott, itt voltaképen valóságos magyar megyékről van szó. Alig hiszem, hogy ezt az igazságot kétségbe lehetne vonni. De hogy mily kevéssé jutottak eszünkbe a Szlavoniában lévő magyarok még akkor is, a mikor Szlavoniának magyar voltát vitatták, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Pesty könyvében egyetlen egyszer sem emlékszik meg sem a maradvány-telepekről, sem a később beszármazott embereinkről. Az ő álláspontja az, hogy legerősebb nyomát hagyta a magyar nemzetiség a topographiai és földrajzi elnevezésekben.») És mindössze is arról emlékezik meg, hogy 3) «Beksics Gusztáv is gyönyörű érvekkel fejtegeti a Pesti Hirlap-ban annak szükségét, hogy a magyarok a Dráván túl nagy birtokokat szereznének és igy Horvátországot társadalmilag foglaljuk vissza, mert a földbirtok magyarok kezében még leginkább alkotja az összekötő kapcsot Magyarország és az úgynevezett Horvátország között.» (S ezt helyesli is.) Lehet, hogy téve

1) Pesty Frigyes: Száz politikai és történeti levél Horvátországból (1885) 407. lapon.

2) Pesty: id. m. 371. 1.
3) Ugyanott 223. lapon.

dek, de mégis azt hiszem, hogy minden pergamentnél többet érnek azok az élő települések, melyeket a magyarság ott magának alkotott s melyek jóval többek, mint eleven okmányok: mert nem bizonyítékokat szolgáltatnak, hanem kötelességeinkre figyelmeztetnek bennünket.

Kötelességeinkre. Mert a nemzetközi jog alapján minden állam szervezi kitelepülő honosait, míg állampolgárai maradnak s nemzetiségöket egyházak, iskolák és egyletek védik akkor is, mikor már az állampolgári kötelék lehullott rólok. Ehhez a munkához csatlakozott a magyar állam, a midőn ha kis arányokban is, ha bátortalanul is, s bár némi excentritással mégis megkezdte jogainak, melyek kötelességet jelentenek, gyakorlását. Most elérkezünk haza felé oda, hogy a Dráván túl (1900-iki népszámlálás) 90,180 magyart, s még 47,421 magyarul beszélőt (összesen 137,601 fej) találunk. Nem külföldre bujdostak: ezért a nemzetközi jogokat nem gyakorolhatjuk. Tehát itthon vannak. De Horvát-Szlavonországok autonomok: tehát iskoláik, egyházaik gondozása nem az anyaállam joga. És igy maradunk abban az állapotban, melyet a III. fejezet bemutatott s mely egyet jelent kötelességeinknek elmulasztásával fajunkkal szemben, államunk területén. Mondjuk meg, minden homályosság nélkül, hogy mit jelent a mai rendezetlenség. Jelenti azt, hogy az Amerikába költözött magyarok, vagy a Romániát járó székelyek szervezésére több és világosabb jogunk van, mint a Dráván átrajzott itthoni telepeseinkkel szemközt. Jelenti azt, hogy a szlavoniai magyar nemzetiségi helyzetéhez hasonló bonyodalmat az egész kivándorlási irodalomban csak egyetlen egyet találunk, tudniillik a Chi-minek képtelen zavarait, értetvén ezek alatt azok a khinaiak, a kik külföldön idegen állampolgárokká lesznek, mint ilyenek térnek vissza a Mennyei birodalomba és valahányszor hatósági eljárás elé kerülnek, mindannyiszor összeütközik rajtok a consuli jog és a kinai hagyomány.*) Jelenti a mai állapot igenis azt, hogy vagy sikerül valamely községben egy magyar iskolának megalakulnia s akkor az izgatottság és a gyanu lappangó mérge férkőzik horvát barátaink közé. Vagy nem tesz a ma

*) H. Gottwaldt: Die überseeische Auswanderung der Chinesen und ihre Einwirkung auf die weisse und gelbe Rasse (1903) 60. lapon.

gyarság semmit s eljutunk ahhoz, hogy (mint Nikinczén, Maradékon láttuk) a mi fajunk, a magyar állam területén kénytelen hitfelekezetét otthagyni azért, hogy nemzeti

ségét megtarthassa.

Lehetetlenség tovább vonszolni ezt a dilemmát. Érezték is ezt mindkét oldalon s azért történtek kisérletezések, fölszólalások, indítványok. Sajnos, épen magyar részről mutatkozott a nagyobb tájékozatlanság. A magyar képviselőháznak 1903 július 13-án tartott ülésén egy magyarországi képviselő azt mondta, hogy Horvát-Szlavonországban nincs egyetlen magyar ajkú népiskola sem, sőt az ott lakozóknak nincs is megengedve, hogy ilyen népiskolát állítsanak föl. A következő ülésen Popovics Vászin István képviselő letette a Ház asztalára czáfolatul a horvát-szlavon-dalmát országos kormány hivatalos közlönyének 1903 június 30-iki számát, mely szerint 1400 népiskola közül a társországokban 24 magyar ajkú elemi iskola volt, e huszonnégyből hat községi, hét felekezeti, hat vasúti és öt pusztai népiskola. 1904 november 8-án a zágrábi tartománygyűlésen épen megfordított támadás történt. Vrbanics képviselő kifakadt az ellen, hogy a báni kormányzatnak s különösen a verőczei főispánnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon a magyar iskolák fölállításával, mert azok törvénytelenek. Hozzátette, hogy 1901 óta 23-ról 39-re nőtt a magyar iskolák száma Gróf Pejacsevich bán azt felelte a támadásra, hogy néhány magyar lakos azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy saját költségökön magyar iskolákat állíthassanak. (Ennyi az egész.) Egyébként megjegyzi, hogy míg Magyarországon 111 olyan iskola működött, melynek tisztán szerb-horvát volt a tannyelve s még 273 iskolájok, hol azonban a magyart és németet is fölvették tantárgyul, tehát az anyaországban 1627 horvátra jutott egy nemzetiségi iskola: addig Horvát-Szlavonországokban csak 24 magyar iskola állott, tehát 3757 magyarra jutott csak egy magyar iskola. Ez volt a bán védelme. A magam részéről csak azzal pótlom az adatokat, hogy egyleti s (reformatus) egyházi segélylyel így nyiltak meg 1904 őszén a kresztelováczi, paliszállási (hatvan tanulóval), koreniczai iskolák (1. III. fejezet): de bejelentem azt is. hogy a hivatalos statistika iskolái közül Antinováczon, Maradékon nem találtam meg a külön magyar tanítót.