Ferdinand Brunetière: Histoire de la littérature française classique 1515-1830. Tome premier: de Marot à Montaigne 15151595. Première partie: Le mouvement de la Renaissance. Paris Librairie Ch. Delagrave.

Ezelőtt hét évvel jelent meg a Manuel de l'histoire de la littérature française, mely két, párhuzamosan haladó részben fut át a franczia irodalom történetén, egyikben az eszmék s korszakok általános fejlődését vázolva folyamatosan, a másikban pedig az egyes, jelentékenyebb írókat ismertetve rövid, jegyzetszerű előadásban. E második rész mintegy vázlatát, tervét nyujtotta egy később kidolgozandó terjedelmesebb munkának, a classikus franczia irodalom történetének. A czímben írt kötettel kezdi Brunetière a Manuel előszavában tett igéretét beváltani. Az egész mű öt részből fog állani: 1. De Marot à Montaigne (1515-1595), 2. La crise de la préciosité (1595-1660); 3. L'âge classique (1660-1695); 4. La Querelle des Anciens et des Modernes (1695-1750); 5. De Rousseau à Victor Hugo (1750-1830). Maga az első rész megint föloszlik háromra: Le mouvement de la Renaissance, la Pléiade és la détermination de l'Idéal classique. Ezek elsejét nyújtja a 230 lapra terjedő kötet, melyet ismertetünk.

Maga a korszakok megállapítása lényegesen különbözik attól, melyet a Manuelben találunk. De ennek okát majd csak akkor láthatjuk tisztán, ha az egész mű elkészül. Különben, főleg az írók jellemzésében, nagyjából a Manuelben adott vázlatot követi, kényelmes, bő előadásban, s természetesen végtelenül gazdagabb tartalommal.

A renaissanceból indul ki s az első 82 lapon elébb az olasz, aztán az általános európai, s végül a francziaországi renaissance jellemző vonásait keresi. Szükség ezeket így elkülöníteni egymástól, mert az eleinte kizárólag olasz mozgalom európaivá szélesedve egészen mássá alakult.

Az olasz renaissance jellemzésében figyelembe veszi az olasz irodalomtörténetírók idevágó tanulmányait, kik a renaissanceban, az antikhoz való visszatérésben, az italiai élet és művészet folytonosságának helyreállítását látják. Brunetière inkább a barbár uralom alól való fölszabadulást látja benne, a mi lehetővé tette bizonyos nemzetiségi eredetiség kifejlődését. Jellemző vonásokat állapít meg elébb az így fölújhodott költészet s aztán a

tudományosság terén. A költészetben Dante, Petrarca és Boccacio közös vonásai: ők az irodalmi olasz nyelv megteremtői; ők az első modernek írói egyéniségek a középkori egyformasággal szemben; de mind a hárman latinok, a mint ők magok is latin műveikben látták legfőbb dicsőségüket. Tudományos téren : görög kéziratok gyűjtése, rendezése (Aurispa); latin nyelvi tanulmányok, a philologia első alkalmazása az exegesisre (Valla), minden keresztyén szellem hiánya, epikureismus vagy skepticismus (Valla, Pontanus), mert a keresztyén középkor átugrásával nem térhettek vissza az ó-korhoz a nélkül, hogy pogányokká ne legyenek. Eredménye pedig az antikhoz való visszatérésnek : bizonyos művészi érzék kifejlődése; elhanyagolása a lényegnek, a tartalomnak (indifférence au contenu) a formával, a rhetorikai díszszel szemben. Minthogy pedig az a közöny majdnem a művészi tárgyilagossággal azonos, az ábrázolás erős realismusát idézi elő. Példa rá Ariosto, kiben, míg a tartalommal (tárgygyal) csak játszik, az olasz kritikusok nem győzik eléggé bámulni a kivitel báját, s realistikus képeit. De elkövetkezik a neoplatonismus, s a vele járó hamis idealismus, mely meg akarja finomítani az érzékinek, realistikusnak indult művészetet; egyetemességet hirdet az egyéniség, a különneműség helyett. Elveszti a művészet az élettel való kapcsolatát, eredeti jellege meghamisodik s itt végződik az olasz, és itt kezdődik az európai renais

sance.

Itt már nem találjuk föl a megfigyelésnek azt a realismusát. A mit ott individualismusnak mondtunk, annak helyére itt a humanismus jön. E szó értelmét Brunetière így fejti ki: mindennek általános emberi mértékre szabása, az emberhez viszonyított fölfogása; érzete az ember azonosságának az idők változásai alatt, sőt úgyszólva a térbeli távolságokon át is. Átalakúl a chomó universalis» fogalma. «Homo universalis» az olaszok. nál még olyan ezermester-félét jelent: itt már az egyéni bélyegeitől megfosztott embert jelenti. Ez átalakításnak (olaszból európaivá) legfőbb munkása Erasmus Rotterdamus. Az Adagiorum Collectaneában (1500) összegyűjti az antik bölcsesség tételeit, a közmondásokat: letörli alkalmi bélyegöket, azt tartva meg s fejtve ki belőlök, a mi ma is, a mi minden időkben érvényes. Kifejti ezek kapcsán a maga fölfogását is némely társadalmi kérdésekről s e fejtegetéseiben föltünően a gyakorlati hasznosságra tekint. Colloquiumaiban bizonyos az egyházitól függet

len, laikus morál kezd kialakulni: nála a humanismus «humanitarius fölfogássá tágúl. Az olasz renaissanceszal szemben jellemző még rá a művészi érzék hiánya (kifakadásai a Cicero utánzók ellen). Míg azonban ő és társai egyfelől (mint humanisták) az emberekkel való közösséget keresik, másrészt épen válaszfalat építenek a laikusok és a latinúl-görögül tudó, író, gondolkodó humanisták, az értelem hivatalosai, szellemi aristocra ták közt. S ez az itt meginduló ellentét napról-napra élesedni fog. Ezekkel szemben nem tűnteti ki egész határozottan, hogy miben áll a franczia renaissance eredetisége. Mert a mit a Collège de France szervezésével kapcsolatban I. Ferenczről mond: hogy tudniillik az irodalomban rejlő szellemi hatalmat az állam szolgálatába igyekezett szegődtetni s nem hizelgő költőket s tudósokat akart udvarában tartani, hanem az irodalmat a műveltség előbbreviteléért óhajtotta fejleszteni: mindez nem láttatja világosan a franczia renaissance «új, eredeti, igazán franczia jellegét. Megemlékezik röviden Lemaireről, kit nem tart Ronsard «előhirnökének», s Guill. Budéről, kinek jelentőségét abban látja, hogy a philologiát ő hirdeti először az általános műveltség alapjának, mint a melynek politikus, orvos, theologus, egyaránt hasznát veszi. Ő alapította meg Francziaországban a classikus irányú nevelést. Méltatja a nagy számmal meginduló fordítások (Boccacio, Homér, Vergil, Ovid.) jelentőségét, s az Amadis-regényét, kivált a nyelv-fejlesztés szempontjából. De az ekként megindult mozgalomnak főleg társadalmi jelentőségét emeli ki. Az udvarban, a tudósok körében «az irodalmat ettől kezdve eszköznek tekintik a szellemi érintkezés föntartására, terjesztésére», mely a még feudalis társadalomba az egyenlőség gondolatát fogja beszivárogtatni.

Ezután Marotval kezdi meg az írók tárgyalását. Marot teljesen idegen a renaissance szellemétől; sem a latin, sem az olasz költészet hatása nem tudta kivonni a grand rhétoriqueur-ök (s köztök apja) hatása alól. Zsoltárfordítása pedig protestáns volta mellett nem bizonyít; különben az ő kezében a zsoltárok magasztos költészete könnyed játékká vékonyúl. Szerepe a renaissanceban mindössze annyi, hogy késlelteti Ronsard eljövetelét. Nem is igazi költő: se szenvedélye, se érzékenysége; szellemes prózaíró, a ki prózájába rímeket tesz. Érdeme a rhétoriqueurökkel szemben van: azok üres, idétlen fecsegését természetesebb nyelvvel cseréli föl.

Hosszan s valóságos rajongással ír Rabelaisről, kit a közfölfogás érthető következtetéssel műve alapján részeges, szabad szájú, de kedves, bohó alaknak képzel. Először is ennek mutatja ki téves voltát s lerajzolja az igazi Rabelaist, a komoly, tudományos, de vallás dolgában szabadabban gondolkozó embert. Igazi költő, mythos-teremtő tehetség, a tudományért, eszmékért, természetért lelkesedő. Stílusát a folyvást képekkel való gondolkozás jellemzi. Hogy kortársaira semmi hatása sem volt, okai: épen gazdagsága miatt nehezen érthető nyelve; természetes durvasága különösen a nővel szemben, épen mikor a (nő» befolyása kezdi az irodalmat átalakítani; ő a renaissance naturalismusát képviseli: pedig a mit a reformatio a renaissanceból kárhoztatni fog, épen naturalismusa az; de a következő költői iskola is, a Pléiade, nem a változatlan hagyott természetben, hanem az átalakított, tökéletesített» természetben fogja keresni a szépet.

Marguerite de Navarre művei közül majdnem kizárólag a a Heptameronnal foglalkozik, mert csak ez jelent haladást az irodalmi előzményekhez képest. Az addig «gaillard» hangú irodalomba ő viszi bele a komolyt, a tragikust, a szerelemnek másfajta, mélyebb fölfogásával. Heptameronja jó példa arra, a mit Brunetière föntebb a fölújult irodalom társadalmi fontosságáról mondott és pedig azon beszélgetések révén, melyek az egyes novellákat követik, s melyekben Oisile és társai meghányjákvetik erkölcsi oldalról is a novellában hallottakat. Ez a kis társaság képe a XVI. századi társadalomnak, melynek életében az irodalom s a vele kapcsolatos kérdések elsőrangú szerepet kezdenek játszani.

A kötet második fele a franczia reformatiónak s ezzel kapcsolatban Calvinnak jellemzése. A franczia reformatio sokáig, sem politikai jellegű, mint az angol, sem társadalmi, mint a német, hanem tisztán vallásos, theologiai és erkölcstani reform. Meg is előzte amazokat: Lefebvre d'Étaples zsoltármagyarázásai 1512-ből valók s innen kezdve egész Calvinig nyomon követhetni egy tisztán franczia protestantismus evolutióját, mely a morált helyezi a dogma fölé, át akarja vinni a gyakorlati életbe, s a vallásos érzést egyéníteni törekszik.

Tisztázza Brunetière a reformatiónak a renaissancehoz való viszonyát. Egykorúak, de nem azonosak. Mindkettő támadja a scholastikát, a szerzeteseket, az egyházat: egyek a középkor

gyűlöletében s az egyén fölszabadításár való törekvésökben. Czéljai eléréséhez mindkettő antik fegyv rekhez nyúl: csakhogy az egyik a pogány, másik a keresztyén ókortól kéri. De a mint a humanisták észreveszik, hogy új egyház alapításáról van szó, melynek fegyelme a régiénél még tűrhetetlenebb lesz, legott elfordúlnak a reformatiótól (így Rabelais is). A reformatio merőben elitélése a renaissancenak: Luthert, Calvint semmi sem botránkoztatta meg jobban, mint az, hogy katholikus egyház szemet húnyt az Erasmusok, Rabelais-k szabadosságára, meg hogy a művészeteket oly fitogtatólag pártfogásába vette. Jellemző Calvinnak a művészettől való szinte irtózása.

Hogyan, milyen lelki számvetés után hagyta oda Calvin a katholikus egyházat: ismeretlen. Okai, úgy hiszi Brunetière, tisztán «historiai okok lehettek, s nem philologiai, philosophiai, vagy theologiai okok: a catholicismus hagyományát nem tartotta Calvin elfogadhatónak.

Jellemzi Calvint bizonyos erőszakosság, írói modorában is; erre vallanak durva kifakadásai a másvéleményűek ellen; mintha a szabad gondolkodás, melyet minden hivő részére követel, mégis csak őt illetné meg. Kitünő pamphlétaire. Nyelve határozott, s az átlátszóságig világos. Az Institution chrétienne egész Európában először fejti ki rendszeres egészben a protestáns dogmatikát, melynek részletei addig Luther beszédeiben, Zwingli, vagy Melanchton értekezéseiben csak elszórtan voltak meg. Czélja volt: lefejteni a dogmáról a scholastika magyarázatait, a hagyo mány kérgét, s emberi tekintély adta értelmezéseit; biztosítani kinek-kinek azt a jogát, hogy maga határozza meg, mi a tiszta kinyilatkoztatás a szent könyvben s csak azt fogadja el. Míg ezen a ponton egy kis vitatkozást rendez Calvinnal, (a ki láthatólag nem egészen jó embere), magasztalással illeti Brunetière a mű erkölcsi mélységét. Az ember születésétől fogva rossz, s mily messze vagyunk Rabelaistól! - örök küzdelemben áll önmagával, a természettel. Calvin szenvedélyes ékesszólása ezeken a helyeken a Pascaléval vetekedik.

Horváth János.