Oldalképek
PDF
ePub

(1847),1) meg a többé-kevésbbé unalmas tirádák árjába fúló Compagnon de tour de France (1840) mellett olyan bájos idyllek írására is lelkesítette, mint a Mare au diable (1846), La petite Fadette (1849), Francois le Champi (1850), melyek minden időben a franczia irodalom remekei fognak maradni, igazolva Sand két elsőrendű birálójának véleményét, hogy Sand mindenekelőtt a szivével volt socialista, mert a jóságot tartotta vezérelvül,2) s hogy következőleg az ő socialismusa teljesen ártatlan, mert megszabadította az individualismus túlzásaitól s közelebb hozta az emberekhez, különösen a nép szivéhez.") Így történt, hogy a Léone Léoni s a Secrétaire intime írója, odahagyva a velenczei éjek kábító világát, a békés falusi életbe tért meg, hogy halála után is a jóságos berry-i nagyasszony» (la bonne dame berrichonne) néven emlegessék földijei. Később is rajzolt még vidám, napsugaras képeket nohanti környezetéből, milyen a Maitres sonneurs (1853) regény, s Claudie (1851) szinmű, melyekben egy új eszmény képe domborodik ki: a szerelem megdicsőülése a házasságban. És ne feledjük még, hogy ha némely socialista >> regényét épen honfitársai nem méltányolták, annál nagyobb volt azok hatása külföldön, különösen Oroszországban, a hol ez alapjában nemes, de nyugaton meglehetősen letárgyalt eszmék élénk visszhangra és tetszésre találtak: ezért nevezi Dosztojevszkij Sand-t az emberiség jobb jövőjébe látó sibyllá»-nak Egy iró naplójában, a hol rajongó sorokat szentel e nagy írónőnek.")

S általában politikai foglalatosságainak annyit köszönhetett

1) Ezt az utóbbi regényét, centenariuma alkalmából, sikertelenül kisérelte meg fölújítani Jaurès socialista ujsága, a Humanité.

2) G. Pellissier: Le mouvement littéraire au XIXe siècle. Paris, 1890. 237-244. 1.

3) F. Brunetière, L'évolution de la poésie lyrique en France au XIXe siècle. I. Paris, Hachette 1899. 291--326. 1.

*) L. még Caro: George Sand, 49. 1. és Claretie J. czikkét, Sandról a Temps 1904 május 13-iki számában.

5) «Je hais le sang répandu, írta 1871 október 21-én egyik fiatal tisztelőjének, et je ne veux plus de cette thèse: «Faisons le mal pour amener le bien; tuons pour créer.» Non, non, ma vieillesse proteste contre la tolérance où ma jeunesse a flotté... Maudissez tous ceux qui creusent des charniers. La vie n'en sort pas. C'est une erreur historique dont il faut nous dégager».

Sand, hogy szelleme komolyabb irányt vett: e párttusák, melyeknek Párisba költözése óta, de kivált a negyvenes évektől, közvetlen tanuja volt, mintegy új szükségletet teremtettek számára, megnyitván előtte a tiszta erkölcsök, a gyöngéd érzelmek és az ősi egyenlőség, perspectiváját. És ha, idealista létére, csalódott is olykor a pártemberekben, a helyett, hogy kétségbeesett volna, a tévedésből is csak újabb, becsesebb tanulságokat merített.

A politikai önzés még világosabban megláttatta vele az egyéni önzést; lassanként lemond utopiáiról, józanabb, szilárdabb alapot keresve regénytárgyaihoz - s ekként nyernek éle tet a Marquis de Villemer (1861), Jean de la Roche (1860) nemeslelkű, önfeláldozó hősei és hősnői, innen nyomozható ki a Dernier amour (1867), s különösen Mademoiselle La Quintinie (1863) sokszor dicsért philosophiai conceptiója; máskor egyenesen megismételve, újra fölvéve egy-egy régebbi meséjét, hogy átalakult, megtisztúlt fölfogásában keresse a megoldást: így tön, mint tudjuk, Valvèdreben, mely az öngyilkos Jacques rehabili tálása, csak az a kár, hogy ez az 1861-iki kiadás egyben-másban mögötte marad az 1834-ikinek.

Politikai elfoglaltsága fejlesztette még részben történeti ér zékét is és bizvást egyik oka volt, hogy némely alkotásában a történelemhez fordult, olykor meglepő elevenséggel idézve vissza, mint Cadióban (1868), La dernière Aldiniben (1857), meg a Beaux messieurs de Bois-Doréban (1858), mely mint szinmű is (1862) nem kis tetszést aratott, rég letűnt korok, rég elfelejtett hősök képét. A negyvenes évek utáni irányára vonatkoztathatjuk Sand Georgenak Balzachoz intézett ismert szép szavait: Vous faites la Comédie humaine, moi, je voudrais faire l'Epopée, l'Eglogne humaine.

Ezek nagyjában azok a szempontok, melyeket e posthumus. kötete után bizonyára tekintetbe kell venni a jövendő irodalomtörténetíróknak, ha majd tudniillik Sand George életét is oly szabadon és oly teljességgel meg lehet írni, mint annak a tizenhetedik századbeli írónőnek életét, a ki vele elég sok rokonvonást mutat: nemcsak abban, hogy boldogtalan családi élete elől gyöngéd viszonyban, regényírásban, levelezésben keresett menekvést, hanem abban is, hogy jó anya és jó háziasszony létére megkisértette olykor egy nagyon férfias foglalkozásba, a politikába is beleszólni. Ez, tudjuk, La Fayettené volt, a Prin

cesse de Clèves szerzője, a mely regényt, a legújabb időkig, ismételten összevetettek Indianával és Valentinenel.

Sand életének actái azonban nincsenek lezárva és minden nap várhatunk még valamely ismeretlen adatot, mely életének egy vagy más korszakára lesz hivatva újabb fényt deríteni.*)

SZABÓ KÁROLY.

*) Ép e sorok írása közben jelentek meg Michelet és Sand George eddig kiadatlan levelei, melyeket Monod G. tett közzé a Revue de Paris 1904. októberi számában, Michelet hagyatékából és özvegyének beleegyezésével. E levelek nagyobbára korszerű s jelesül irodalmi kérdésekre vonatkoznak, olykor a kiváló történész éleselméjű birálatát, megjegyzéseit tartalmazva Sand egyes műveiről. Rocheblave Samuel a Revue des Deux Mondes f. é. február 15. és márczius 1. számában közölte Sand Georgenak és leányának több kiadatlan levelét.

AZ AKADÉMIAI PÁLYADÍJAKRÓL.

Az akadémiai pályadíjakról sok szó esett már a sajtóban. Vitatták ismételten, hogy pályázattal manapság se az irodalmat, se a tudományt előrevinni nem lehet. Kárhoztatták a bírálati rendszert, rettenthetetlen bajnokok szálltak szembe a hibásan nevezett szégyenparagraphus intézményével, egyiknek ez, másiknak amaz szúrt szemet.

A békétlenek közé szegődött az idén a Pesti Napló is,*) melynek hasábjain egy elmés tollú író bizonyos nyugodt tárgyilagossággal - ő mondja - vizsgálja a Tudományos Akadémia maradi pályadíjait. Íme, most is verses színműveket, sőt iszonyú ! történelmi tárgyú regényeket kíván, a helyett hogy modern dolgokat támogatna. Persze, az Akadémiának kedvesebb egy regény, mely Kún László tivornyáit írja le, mint egy lipótvárosi bachanalokban bővelkedő mű!» (Tivornya és bachanal nélkül regényt czikkírónk nyilván képzelni sem tud.) Aztán meg szívesebben fogadja az Akadémia, ha azokat a korokat dolgozza föl az író, melyekben a magyarok még hol a külellenséggel, hol a királyukkal, hol egymás között, de folyton csak verekedtek, mint a mait, mikor a munka vagy munkátlanság, a dolgozó élet dicsősége és árnyéka szolgáltatná művéhez az érzéseket, eszméket és színeket.» Mindezt pedig azért, mert nem mer és nem akar tágítani az alapítók, a pályadíjak kitűzőinek a szándékától. De hát mért is ragaszkodik az Akadémia a boldogúlt alapítók rögeszméihez? Hiszen azok nyilván belenyugodnának, hogy az Akadémia a fejlődéssel lépést tartva, folyton átalakítsa az általuk alapított pályadíjak megnyerésének feltételeit.» A nagyobb hatás kedvéért tetemre is hívja őket: «Ugy-e Péczely, ugy-e Kóczán, ti belenyugodnátok ?»

Bocsásson meg a t. czikkíró úr, hogy az ön idegenkedése

*) L. 1905 május 14. számát. Sz. Z. jegy van a czikk végén.

ellenére ez egyszer történelmi hasonlattal élek: azt hiszem, Botond vezér óta sohasem döngettek még ilyen súlyos bárdokkal kaput, a mely nyitva volt.

Az Akadémia ugyanis tudvalevőleg épen a Péczely-pályázat feltételeit vette nemrégiben revisio alá az alapító felhatalmazásánál fogva s ugyanaz az intézet, melyet most konok maradisággal vádolnak, megváltoztatta a pályázat rendeltetését. Mig eredetileg történelmi tárgyú drámára kellett kitűzni, ez lett az első akadémiai jutalom regényért.

Ebből mintha az következnék, hogy mégsem olyan megátalkodottan ósdi az Akadémia s a mit a czikkíró kíván: a pályázati feltételek korszerű átalakítását önként végrehajtja.

Erre ám azt feleli Sz. úr, hogy nem elég változtatni, ujítani; fő az, hogy ne fordítsák a jutalmat haszontalan czélra. Nem követjük el azt az ízetlenséget, hogy a Tudományos Akadémiát védelembe vegyük a hazai történelem művelésének, istápolásának vádja ellen. A ki a történelemben csak verekedést lát, a ki nagyapáink küzdelmes, verejtékes életéből nem vesz észre egyebet külső-belső harczok chaosánál, a ki nem képes belátni, hogy jövő alakulásunk minden porszeme a mult homokrétegein nyugszik azzal a történelem becsét nemhogy mi, de tíz tudós akadémia és száz hazafias hirlap sem tudná megértetni.

Ez a második nyitott ajtó. Hát a harmadik? Az incriminált Péczely-pályázaton - a részletes lajstrom nincs kezünkben ujjászervezése után az első díjat Jókai nyerte meg a Sárga Rózsával, majd Herczeg Ferencz Szabolcs Házasságát koszorúzták meg. Bizonyára nem fog ránk czáfolni a czikkíró úr, ha azt merjük megkoczkáztatni, hogy egyik sem történeti regény. Szóval az Akadémia elég liberalisan kezeli a föltételeket és a társadalmi regényeket nem dobja mindjárt indexre, ha hiányzik belőlök Kún László tivornyáinak leírása.

Ez a harmadik nyitott ajtó.

Közben egészen kibúvik a szeg a zsákból. Sz. úrnak nemcsak a történeti regény nem kenyere, ő egyáltalán semmiféle regényből nem harap. A conservativismus, főleg pedig a reactio egyik jellemző tulajdonsága, hogy az olvasót szereti utazni küldeni a multba vagy a mesék világába. » De az Isten szerelméért, hát azt csak nem várhatta, hogy a széptudományi osztály fog a valóság világából mathematikai és állattani pályakérdéseket kitűzni? A többi osztályok pályatételeiben pedig búsásan meg

« ElőzőTovább »