Oldalképek
PDF
ePub

Utolsó éjtszakája is minden aggodalom és gyötrődés nélkül telt el. Csak reggel, mikor fölébredt, akkor egyszerre úgy érezte, hogy ezen a napon hosszú időre elveszti azt az embert, a ki hozzá legközelebb áll. Ezt érezte, és fájdalom fogta el, de ez a fájdalom ment volt minden kétségbeeséstől.

A kétségbeesés akkor jelentkezik, a mikor megdől a hit, ő pedig hitt Mihailban, hitt őszinteségében és hűségében.

Elgondolta, hogy most egy egész hónapig egyedül lesz, de tudta, hogy azután megint együtt lesz vele.

Ezen a napon a reggeli összeolvadt a villásreggelivel. De Mihajlovics Arkádij nem volt jelen. Korán, úgy kilencz óra tájban már elment hazulról, hogy még néhány halaszthatatlan ügyet elintézzen, csak tizenegy órakor került haza.

A podgyászt már vitték a vasútra, a jegyeket is már megváltották, és a mogorva Fedor a végső utasításokat várva állott mellettök. Az ő ügye végképen elveszett, s most már nem lehetett semmi reménysége.

- No, ideje, hogy induljunk, -mondotta MihajlovicsArkádij Mihailhoz fordulva, s egy futó pillantást vetve Katyára.

Ha Katya ebben a pillanatban figyelmesebb akart vagy tudott volna lenni, úgy teljesen megérthette volna ezt a pillantást, s ezt olvashatta volna ki belőle: «Arra, lelkem, hogy te is kijőj a pályaudvarra, semmi szükség sincsen. Búcsúzz csak el tőlünk itten».

De Katyának ilyesmi esze ágába se jutott, s így abból a pillantásból semmit sem olvasott ki, hanem sietve kezdte föltenni kalapját.

Mihajlovics Arkadij nem szólt neki semmit. Megengedett mindent és senkit sem akart megsérteni vagy fölizgatni. Mindent az utazás idejére tartott fönn. S így Katya kiment velök a pályaudvarra. Mihajlovics Arkádij mellett és Mihaillal szemben ült, és egész úton le nem vette róla szemét, és nem érezte valami nagyon az elválás nyomasztó érzését.

A pályaudvaron megcsókolták egymást és Katya halkan odasúgta neki: «ne felejts el». Többet egy szót sem szóltak. egymáshoz.

Mihajlovics Arkadij annyira ment a leereszkedésében, hogy lehajolt és megcsókolta Katyának arczát.

Azután beültek a kocsiba. Mihajlovics Arkadij tüstént bevonult szakaszába, míg Mihail ott maradt az ajtóban.

S mikor a vonat elindult, mindaddig nézett Katya után, a mig csak látta.

A vonat eltünt szeme elől. Katya körülnézett. A rá nézve teljesen idegen tömeg lassan szétoszlott, s egyszerre hideg és aggodalom borzongott végig rajta ezeknek az ismeretlen embereknek láttára, a kiknek semmi közük sem volt hozzá, s csak most szorult össze a mélységes egyedüllét érzésétől a szíve.

Voltak neki barátai Andrej és Mihail. Velök együtt szép volt élete. Volt ugyan bánata is, de könnyen elviselte, mikor ők vele voltak. De ime Andrej elment, s ő bánkódott utána. Mihail még közelebb vonzotta őt magához, úgy hogy most közelebb állott hozzá, mint bárki más, de az imént, azzal a nehéz, dübörgő vonattal ő is elment, s egyszerre egészen, egészen egyedül maradt.

A többiekkel együtt ő is lassan ment végig a tágas pályaudvaron, és minden lépés távolabb vitte őt valamitől, a mi neki drága volt, s mind tisztábban érezte az elhagyatottságot, s érezte azt, hogy ennek a vonatnak távozása után nagy és fontos, bár egyelőre ismeretlen változások fognak végbemenni, s hogy Mihail sem úgy fog visszatérni, mint a hogy elment.

Elűzte magától ezeket a gondolatokat, a melyek azonban makacsok voltak, minduntalan visszatértek és nem hagytak neki békét.

Fogatuk egyenesen a czarkoszjelszkij pályaudvarra vitte öt. Fölült a vonatra, mely csakhamar elindult, de gondolatai folyton gyötörték, és sehogyan sem tudott tölök szabadulni. Istenem, de el van csigázva, Katya! kiáltott rá Marfusa, mikor meglátta.

És csakugyen úgy látszott, mintha Katya ezalatt a huszonnégy óra alatt, a melyet Pétervárott töltött, megsoványodott, szinte megöregedett volna. Arcza sápadt volt, szemei szomorúak.

Bement szobájába, szeretett volna sírni, de nem tudott. Mind nehezebb lett szíve. És sokáig ült ott, bámulva ki a végtelenbe, a melyben végtelen bánatának képét látta.

PATAPENKO N. J. után, oroszból

AMBROZOVICS DEZSŐ.

CSERMELY.

Szikla keblében születtem,
Fenyvek álltak ört felettem.
Csevegő kis csermely
Indulok nagy útra,
Elhagyott bölcsőmet

Sohse látom újra.

Erdők között a sik földig
Velem senki sem törődik,
Vad virág belőlem
Magát locsolgatja,
Röpke dalos madár

Szomját oltogatja.

Jövőmről szép álmot szövök,
Utamban csak növök, növök :
Ölébe fogad sok

Idősebb testvérem,
Együtt futok velök
Míg czélomat érem.

Bár a hosszu pálya mentén
Nevemet is rég elvesztém:
Ott hat létem, erőm

A tömeg árjában,
Meg nem semmisülök,

Nem élek hiában.

S mikor a hab habra torlik,
Dunánk a tengerbe omlik
S felette a haza

Búcsúfénye ragyog:
Diadallal érzem,

Hogy én is ott vagyok.

LÉVAY JÓZSEF.

A SELLÖK.

Magányos parton zsong a hab,
Feljött a hold korongja;
Fehér fövenyen pihen a lovag,
Szines álmait szövi-fonja.

Fátyolmezü sok szép vízi leány
Odahagyja a tenger mélyét.
Halkan közelítnek az ifiúhoz,
Aluszik javába', vélék.

Egyik tapogatja kíváncsian
A tollakat süvegjén ;
Másik fegyverlánczán motoz
És válla szíjhevederjén.

A harmadik nevet és szeme gyúl;
Kihúzza hüvelybül a kardját,
S könyökölve a penge markolatán
Elnézi örömmel a dalját.

Lebegve lejt körül a negyedik,
S szive mélyéből susogja:
«Oh, volnék bár a kedvesed,
Te édes földi rózsa!»

Kezét csókolja meg az ötödik,

S nem tud hova lenni vágyba';

Haboz a hatodik, s csókot nyom utóbb

Orczáira és ajakára.

Okos ám a lovag, fölnyitni szemét,

Dehogy van néki eszében;

Szép sellők a hold fényinél,
Hogy csókolják, türi szépen.

HEINE után, németből

LEHR ALBERT.

« ElőzőTovább »