Oldalképek
PDF

Görgei tábornok, a győzelmes hadsereg vezére elhatározta, hogy elhiteti az osztrákokkal, hogy ő neki semmi egyéb gondja nincs, mint Pest fölszabadítása, holott valójában meg akarta kerülni északon a Duna könyökét Vácznál, hogy aztán nyugatnak fordulva fölszabadíthassa az ostromlott Komárom várát, a hol egy kis magyar csapat tartózkodott még. E czélból Gáspár és Aulich tábornokok hadtestét a Dunához irányította, Vácz és Pest közé, mialatt ő megmaradt két hadtestével északnak tartott Vácz felé. Miután ezt bevette, a Duna alsó folyásán csak Aulich tábornok hadtestét hagyta meg Gáspár tábornok három hadosztályának egyikével, hogy strategiai leplet alkossanak». Itt aztán a többit Görgei emlékirataiból idézi: «csak azt kellett megvárni, hogy az osztrák fővezér belefáradva a mindennapi tüntetésekbe, melyekben Aulich részesítette, átmegy a védelemből a támadásba, hogy egyszerre véget vessen minden kellemetlenségnek. «A megállapított hadi tervvel egyezően Vácz bevétele után hadseregünk zöme haladéktalanul Léva felé igyekezett, a mely 80 kilométernyire van északra Komáromtól a Garam völgyében. Fedeznie kellett egyrészt a hadsereg balszárnyát, mely észak felé tartott s védni másrészt a Gáspár tábornok hadtestének Váczon maradt részét egy a Duna mentén fölfelé jövő esetleges támadás ellen. Egy csapat, mely négy huszár századból állott és két ágyúval volt ellátva, kivonatott a hetedik hadtestből (Gáspár) s azt a megbízást nyerte, hogy a Dunán menjen föl egészen a Garam torkolatáig. Jobb szárnyunk védelmével megbíztam bátyámat, Görgei Ármin honvéd-őrnagyot, hogy egy hadoszloppal tartson Selmecztől észak felé (taktikai függöny). A magyar hadsereg egyesülvén Léva mellett, átkelt a Garamon, (bár elég nehézséggel járt) és e folyó jobb partján megütközött az osztrák csapatokkal s azokat visszaverte a Dunától északra. Ebben az ütközetben, folytatja Görgei, szerepelt a váczi mozgó csapat is a Duna bal partja mentén. A Garam bal partján nyomon követte a másik parton vonuló ellenséget s rájok sütötte két ágyúját » Egy franczia tábornok, a ma is élő Pieron ehhez a hadművelethez ezt a megjegyzést füzi: «Görgei szép művelete mutatja, hogyan lehet egy szárny vonulását leleplezni csapatokból alakított függönynyel, mely egyszersmind kemény pánczél az ellenséggel szemben». A mi czikkírónk szerint Görgei példája két irányban is szemléltető. Egyfelől mutatja, milyen szerepet játszik ez a függöny, mikor nem talál maga előtt semmit, másfelől azt is, hogyan működhetik együtt szomszédos csapatokkal. Nagyon érdekes, a mit szerzőnk a tüzelés zónájáról ír. Meglehetősen pessimistikusan itéli meg a katonák lélekjelenlétét – ha még oly iskolázottak is – mikor először mennek tüzzel szembe. Száz ember közül nem becsüli ötnél-hatnál többre azoknak számát, a kik szabatosan tudnak lőni. A többinek a puskája nem is arra hajlik, a merre kellene. S hogy ezt a számarányt ne értsék csak a franczia hadseregre, rögtön idéz egy német tanulmányt (Sommernachtstraum. 1888 Berlin), melyben egy német kapitány fejezi ki ugyanezen tapasztalatát. Óriási fontosságot tulajdonít a lövésbeli képzettség fejlesztésének. Az a nemzet, úgymond, a mely komoly hadsereget kiván, nem hozhat e czél elérésére elegendő áldozatot. Az a katona, a ki jól lő, nyeri vissza leghamarább hidegvérét. (Mert elveszteni az is elveszti az első csatában.) A legnehezebb harczi föladat, a melynél egyszersmind a legnagyobb erőkifejtés szükséges: a tűzvonal megerősítése. A tűzvonal meghajlásának sokszor nincs egyéb oka, mint az, hogy a küldött kisegítő csapat, mielőtt oda ért volna, desorganisálódott. De ha aztán oda ér a megerősítés, kipótolja a veszteséget s növeli a fegyverek számát. A tüzelés, mely azelőtt gyenge volt az ellenállásra, most még intensivebb lesz. Szellemes párhuzamot von a vezér egykori és jelenlegi szerepe között. Elmult az az idő, mikor a fővezér rámutathatott egy tájra: «Itt fogom megverni az ellenséget! » Ma minden a csatában bontakozik ki. Hát még ezután, mikor a színtér 40–50 kilométernyire terjed el s a harcza lefolyása napokig tarthat. Mely fővezér tudhatja előre, – különösen a földerítő szolgálatnak föntebb vázolt növekedő akadályai közt, – hogy hol a harcztérnek, mely részén kell erőit összevonni? Erre azt mondják a doctrinairek: a ki lassanként lát a dologhoz, azt lassanként meg is verik. A szavaknak,

kivált ha csábító formába öltöznek, nagy a hatalmuk. Ennek köszönheti az elébbi kijelentés is, hogy sokan restelvén a körülményesebb puhatolódzást, magokévá tették. Pedig igaz is, nem is, a szerint, a mint az eset alakul. Ha mindig igaz volna, akkor az következnék belőle, hogy támadásnál a csapatokat okvetlenül sorban egymás mögé kellene fölállítani (úgynevezett mélységben tagozás). Pedig akkor az ellenség minden golyója találna. A melyik az első sort eltéveszti, találna a másodikban. A legöntudatlanabb golyó is biztossá válnék. Ilyen esetben a fokozatos haladás még nem lassúság; a helyes elv az, hogy a csapatok tartalékban maradjanak és csak ha rájok kerül a sor, akkor ereszszék őket harczvonalba. A hadseregek nagy számbeli kiterjedésének következménye, hogy sokkal nagyobb tartalékkal kell számolni, mint régen. S a mi fő: sokkal gondosabban kell elrejteni őket az ellenség elől. – Végül a tüzérségre is van megjegyzése. Ennek a fejlődése párhuzamos a többiekével. A sok ágyúból álló nehézkes csapatok helyt adtak kisebb csoportoknak, melyeknek jelentősége a körülményektől, főleg a tereptől függ. A tüzérség fontos föladata, hogy a gyalogságot kísérve annak haladását könnyítse. Az erre szánt haderő száma nem egyforma, sőt napról napra is változhatik az adott viszonyok szerint. Ha látjuk, minő alakulásokon ment keresztül a hadviselés, fogalmat szerezhetünk arról, milyen változások garmadája előtt állunk még csak most. A fejlődés nem kerüli el a rombolás sphaeráját sem. Az angolok, kik Délafrikában nem szereztek túlon-túl nagy dicsőséget nevöknek, azzal dicsekedhetnek, hogy övék a villamosan világított háború föltalálásának dicsősége. Óriás fényszóróik vannak s azzal a legsötétebb éjtszakában is fölújíthatják a nappali harcz borzalmait. Számbeli túlsúly mellett ennek biztos a sikere. Ha beáll az este, az ellenfélnek nincs módja új erőt gyűjteni másnapra. Uncle Sam nem enged, megnyom egy gombot s villamfényben úszik a csatatér, új tartalékcsapat jelen meg s megkaparítja a diadalt, ha csak az ellenség nem gondoskodik valami még biztosabb elektromos ellenszerről.

[ocr errors]

A DUNÁNTÚLI KIVÁNDORLÁS ÉS A SZLAVONIAI MAGYARSÁG.

Második közlemény.*)

II.

A kivándorlás visszahatása. – A dunántúli kivándorlás okai. – A munkabér problemája.

A beteg ember forog ágyában. Néha előre tudja, hogy ez a forgolódás semmit sem fog könnyíteni baján. Azért csak változtatja helyét – hátha, hátha mégis csak jobban lenne. Vagy nem is reménykedik, hanem csak változást akar. Hányszor hallottam a mi népünktől azt, hogy «változást » kiván, maga sem tudja, hogy merre-mire; csak változást! Változást minden áron, mint a hogy a beteg ember szokta. Járva a kivándorlás faluit, megyéit, mindegyre új meg új hang szólal meg: csak változást! Mire egy-egy kutató utunk végére kanyarog, egész symphoniája zeng már köröttünk ennek a szólamnak, a sóhajtások és kiabálások skáláján keresztül.

A forgolódó betegnek ebből a philosophiájából találtam sokat abban a népmozgalomban is, mely a Dunántúl népét Amerikába hordja ki.

Nagy dolog ez. Különös, hogy annyira hozzá tudtunk szokni az egész kivándorláshoz. Mert már hozzá szoktunk. A nép megindulása foly mind nagyobb hullámveréssel s Amerika épen oly közel van a «kékbeli) parasztnak, mint a milyen távol van az amerikai gondolkodásmód a mi felsőbb

*) Az előbbi közleményt lásd a Budapesti Szemle 1905. évi 342. számában.

és középosztályunk megszokásaitól. E kettős ok miatt van az, hogy nem látjuk meg a különös jelenségben a csodálatost és belenyugszunk csöndesen abba a végzetbe, hogy a ki változtatni akar sorsán, sínylődésén, annak azt a változást más hazában kell keresnie. Az olvasó most azt kérdezi tőlem, hogy Magyarország alkalmas-e arra, hogy megállítsa ezt a hömpölygő folyamot, megakaszsza a népnek idegenbe fordulását? Erre a kérdésre úgy akarnék megfelelni, hogy dunántúli tanulságaink domborodjanak ki a válaszból. Az bizonyos, hogy az amerikai kivándorlás nem a mi elszigetelt jelenségünk. Oly világtörténeti néphúzódás ez, melyhez fogható a középkor népvándorlása óta nem volt, s melynek eredménye egy új világrésznek új nemzete és új culturája lesz. Ennek a magikus vonzásnak sodrába jutottunk bele mi. Talán el sem kerülhettük, de bizonyos, hogy egészen hatalma alatt vagyunk. Sopánkodással ezen nem segítünk. Miután az amerikai bevándorlás mind jobban a földmívelő országok közül toborozza emberanyagát, az is világos, hogy a mi kivándorlásunk is folyton emelkedik. Az amerikai statistika szerint az 1871–80. évtizedben az északi (főként német és skandináv országok) 2.329,381 új embert adtak az Uniónak s ugyanazon tíz esztendő alatt Ausztria-Magyarország, Olasz- és Oroszország s a kisebb délkeleti országok 2.812,191 bevándorlóval szerepeltek; tehát körülbelül egyenlőn állott a két állam-csoport ember-veszteségi számlája. De 1891-től 1900-ig Európa északi országaiból már összesen csak 1.500,000 ember ment Amerikába, ellenben a mi csoportunk ez idő alatt már 3,687.564 emberét küldte el az Újvilágba. 1903-ban – Olaszország után – monarchiánk 206.031 kivándorlójával a második helyre jutott az Egyesült Államok kimutatásában. Láttuk, hogy 1903-ban csak Magyarországból s csak a tengerentúli kivándorlás 119.921 lelket vihetett el. Tehát a többi, extensive gondolkodó országokkal, helyesebben szólva Oroszországgal s Ausztriának és Olaszhonnak extensive művelt részeivel van közös sorsa a mi kivándorlásunknak. Itt sem vagyunk hát elszigetelve. Az következik ezekből, hogy a kivándorlás ellen valamely csoda-gyógymódot nem lehet kitalálni. Voltak kuruzslók, a kik ily útlevél- és csendőr-gyógymódokat ajánlgattak, de előre

« ElőzőTovább »