Igen, apám holnapután külföldre utazik és hív, hogy menjek vele.

Nehéz lett volna nemet mondanom. Aztán meg határozottan kivánja, már útlevele met is kiváltotta.

Tehát elmégy?

Igen, Katya. Kénytelen vagyok elmenni... Te talán nem helyesled?

Katya elpirult.

Dehogy, miért. Mért ne mennél? Csak menj, legalább látsz egy kis világot.

Remegett a hangja. Elfordult az ablak felé. Mihail érezte, hogy valamivel megsértette, hogy fájdalmat okozott neki, csak azt nem tudta, mivel. Egy darabig mind a ketten hallgattak. Azután Mihail közelebb húzódott hozzá.

Katya, te el vagy keseredve?

Még közelebb ment az ablakhoz és makacsúl hallgatott.

Mi az, nem akarsz felelni? Mondd meg őszintén és

nyiltan. Mi nem tetszik neked ebben a dologban?

Katya egyszerre odafordúlt feléje és valami különös tekintettel nézett rá: soha még nem látta ilyeneknek szemeit és szinte meghökkent tőlök.

Fáj a szivem,

nös hangon.

mondotta Katya kifejező és külö

A szived, hogy-hogy... miért?

Nem tudom... Olyan messze estünk ... szinte elidegenedtünk egymástól... Én ezt gondolom, te azt... Most azután elutazol és végképen elidegenedel tőlem... Ugyan már, Katya! Soha, soha ...

Megfogta kezét, s mint azelőtt, egy kis testvéri gyöngédséget akart mutatni iránta. De Katya összerezzent, elkapta kezét és megint elfordult tőle.

Katya, én nem értelek. Miért vagy ilyen? Talán bizony ellenségek vagyunk...

Megint rápillantott, de ezúttal rémülettel.

Ellenségek? Mihail, Mihail, mit beszélsz ... hát lehetséges volna az, hogy mi ellenségek legyünk. Hat még ez is bekövetkezhetnék valamikor ?

Egész testében remegett a rémülettől.

Katya, mi van veled, nem ismerek rád. Mi lelt?

Jaj én nem tudom, nem tudom, nem tudom!... mondotta Katya, minden egyes szót idegesen hangsúlyozva. Valami történik velem. Valami boldogtalanság fészkel itt bennem. Valami rettenetesnek kell történnie ...

- No nyugodjál meg... Nyugodjál meg, Katya... Nem fog történni semmi sem... Csak ne fordulj el úgy tőlem ... Hiszen nem is látom az arczodat. Gyere hát ide hozzám. A fejére tette a kezét és elkezdte simogatni.

Oh Katya, Katya, milyen is vagy te!...

Katya ott állott mellette és Mihail látta, hogy arcza tüzben ég, szemeiben szikrák villognak és egész testében remeg. S egyszerre mintha szemeinek égő szikrái átcsaptak volna az ő szemeibe és ott lángra lobbantak volna; rettenetesen dobogott a szíve, s maga se tudta, hogyan és miért, egyszerre átölelte és magához szorította őt; és Katya nem tiltakozva, nem ellenkezve oda simúlt hozzá.

Az előszobából léptek zaja hallatszott, a melytől fölocsúdtak. De nem jött be senki, a lépések lassan távolodtak. Mindamellett félrehúzódtak egymástól. Katyának olyan rémült volt az arcza, mintha valami rettenetes dolog történt volna. Mihailnak pedig idegesen rángatóztak a szemöldökei.

Elmúlt egy percz. Katya nem nézett rá. Mihail egyszerre fogta sipkáját, lehet, hogy csak azért, hogy úgy lássék, mintha menni akarna és odalépett hozzá.

- Tudd meg, Katya, hogy én soha sem szakadok el tőled, soha sem leszek hozzád idegen, mondotta. Tudd meg ezt és tartsd eszedben. Erre esküszöm neked, Katya ... Most pedig ... most pedig még talán jobb is, hogy elmegyek apámmal.

Megcsókolta a fejét és gyorsan kiment a szobából, Katya pedig leült egy székre s mozdulatlanul ült ott vagy két óra hosszat.

Semmit sem értett abból, a mi az imént történt. Egyébiránt abból sem értett semmit, a mi az utolsó héten vele történt. Andrejjel való találkozása után türelmetlenül várt valami hírt töle, s miután jó ideig nem jött semmi, már-már készült öt másodszor is meglátogatni, mikor egyszerre kapott tőle egy rövid levelet, mely meg is nyugtatta, de el is keserítette.

Andrej ezt írta: «Ne aggódjál sorsomon. A nyomorú

ságnak vége. Ne feledkezzél meg rólam, de ne is keress föl. Ha eljön az ideje, eljövök magam. Andrej».

Igen, a nyomorúságnak vége, ez nagyon szép. Ezért hála Istennek. Hiszen ez minden, a mit Andrejnek kivánt. De miért tiltja meg neki, hogy fölkeresse őt? Tehát nem akarja látni, nincsen rá szüksége.

A nyomorúságnak vége s most nyilván találkozott új emberekkel, a kik pótolják neki régi barátait, a kikre többé rá sem hederít. Katya mélységesen elhagyatottnak érezte magát.

Mihailtól ő maga távolodott el. Az igaz, hogy a külső érintkezésben nem igen volt észrevehető ez az eltávolodás, de ő maga érezte, hogy Andrejjel való titkos találkozása mély barázdát szántott kettőjök közé. S ő eltitkolt előtte egy ilyen fontos dolgot! Mi is lehetett volna fontosabb ennél?

Sokszor szinte alig tudott Mihail szeme közé nézni, s időnként olyan hangulat vett rajta erőt, hogy már-már kész lett volna neki mindent elmondani. De eszébe jutott Andrej tilalma és nem szólt semmit.

Mihail pedig mindig olyan gyöngéd volt iránta, úgy iparkodott kedvében járni, őt szórakoztatni, mikor erőt vett rajta a komor hangulat. Véghetetlenül lekötelezettnek érezte magát iránta s ez csak növelte lelki szenvedéseit.

De az utóbbi időben lehet, hogy Mihail is észrevett valami titkolózást szemeiben, mert maga is kezdte elszigetelni magát tőle. Ettől azután még jobban megrémült. Foly ton úgy tetszett neki, hogy ő távolította s idegenítette el őt magától, s ilyenkor úgy érezte, hogy az ő barátságának elvesztésével szívéből veszit el egy darabot.

Gyakorta nehéz álmai voltak. Mindig egy és ugyanaz az álom volt, de a legkülönbözőbb formában. Azt álmodta, hogy kéz a kézben megy Mihaillal a virágokkal és zöld pázsittal elborított mezőn, egyszerre zivatar támad és elszakítja őket egymástól, leszáll a sötétség s ő keresi őt a homályban, karjait nyújtogatja felé, lerogy a földre, s vadul dobogó szívvel, könyekben ázva zokog utána. Ilyenkor azután ébren is szeretné, ha tüstént ott teremne mellette, hogy oda simúlhatna hozzá s maga körül érezhetné őt.

Majd meg úgy tetszik neki, mintha idegen volna hozzá, söt mintha ellensége volna, és ilyenkor bezárkózik szobájába, attól tartva, hogy találkozik vele.

De mindegy. Igy vagy úgy, de állandóan ő rá gondol s gyakran, mikor rajta kapja magát ezeken a gondolatokon, szemrehányásokat tesz magának azért, hogy olyan keveset gondol Andrejre. Ekkor azonban megtalálja a mentséget is. Hiszen ő maga sem akarja, hogy fölkeressem őt. Kerüli a velem való találkozást. Ő maga az, a ki elidegenít engem magától. »

Ilyenkor Andrejt erősnek, nagynak és hatalmasnak, de hidegnek és durvának látja. Mihailt pedig gyöngédnek, szelidnek, jószívűnek és vigasztalónak.

Igy gyötrődött heteken át, nem tudván miben keressen megnyugvást. S ime most egyszerre Mihail is elutazik ... Hirtelen úgy érezte, hogy teljesen magára marad és el fog pusztulni nélküle. Megrezzent a szíve és elkezdett vágyakozni utána. Szükségét érezte valami olyan gyöngédségnek, mely kárpótolja öt hosszú távolléteért.

De hogy miként esett az, hogy egyszerre úgy odasimúlt hozzá és keblére borult, azt sehogyan se tudta megérteni.

Valami rettenetes történt Katya lelkében. Valami nagy és teljesen új jelent meg benne. A szó szoros értelmében megnőtt és másnak tetszett még maga előtt is. S mikor Mihail oda jött hozzá és azt mondotta, hogy rá nézve jobb lesz, ha elutazik, ő maga is azt gondolta: «Igen jobb lesz, sőt el is kell mennie. >>

De mikor később Marfusa, a kit mód fölött meglepett és elkeserített Mihail elutazása, elkezdte mogorván csomagolni holmiját, Katya nem ment ki hozzá és nem segített neki. Ott ült szobájában és egész idő alatt gondolataival gyötrődött.

De hát hogy történt ez? Hiszen Mihail egyszerre közelebb férközött hozzá, még Andrejnél is közelebb; igen, igen, ez tagadhatatlan, mondotta magában és pirosság futotta el arczát. És nem szerette volna, hogy Andrej hallja gondola

tait és lássa szemeit.

Igen, mindenkinél közelebb. És ime, ő meg épen most utazik el, elutazik messzire és hosszú időre, s az ő szívében meg itt marad valami, a mi titok elötte. Ez most szinte hihetetlennek látszott előtte. Átengedni szívét, - mert hiszen abban a pillanatban, a mikor ott az ablakban odasimúlt hozzá és keblére borult, átengedte neki szívét, át

engedni szívét s egy titkot mégis megőrizni benne ez? Mi ez?

S a mint közeledett Mihail elutazásának ideje, mind nehezebb és nehezebb lett a szíve.

Eljött az este. Együtt theáztak, de Marfusa egész idő alatt velök volt. Most már teljesen átvette a háziasszony tisztét. De nem is lehetett másként, mert hiszen az egész háztartás tényleg az ő kezében volt; és minthogy kitünően elvégzett és ellátott mindent, Mihajlovics Arkadij megadta neki ezt az előléptetést.

Nemcsak kiosztotta nekik a theát, hanem együtt is theázott velök, a mit azelőtt sohasem mert megcselekedni. Csak mikor Mihajlovics Arkadij jött, akkor tért vissza a régi szokáshoz, s csak azután theázott, miután ők már elvégezték.

Thea után még elüldögéltek, hosszasan beszélgettek az utazásról és azokról az országokról, a melyeket Mihail meg. fog látni, azután visszavonultak, kiki a maga szobájába.

Másnap Katya korán kelt. Rosszúl aludt az éjjel, s csak reggel felé szunnyadt el. De csakhamar fölébresztette az az elhatározás, hogy a szívével együtt átengedi Mihailnak titkát is.

«Andrej azt mondotta: ne szólj neki. De Andrej tévedésben van, és rossz véleményt táplál Mihailról, pedig Mihail erre nem szolgált rá, s később, majd ha Andrej megint találkozik Mihaillal, ő maga is át fogja látni, hogy nem volt igaza.»>

Így okoskodott most Katya az ő fiatal, homályos, de erőteljes érzésének befolyása alatt. Korán kiment a kertbe és várt. Mihailnak szokása volt reggelenként theázás előtt egyet sétálni a kertben. Ezt ő tudta.

Úgy nyolcz óra tájban csakugyan megjelent az erkélyen Mihail alakja. Lejött a kertbe. Katya az erkélynél kezdődő hosszú és egyenes fasornak végén volt. Mihail azonnal észrevette őt és egyenesen felé tartott.

Te már fölkeltél? kérdezte vidáman, s örült neki, hogy az ő elutazása miatt a szokottnál korábban kelt föl. Nézd csak, nekem egy pompás ötletem van!

- Micsoda? - kérdezte Katya leplezett izgatottsággal, mert mostanában valósággal irtózott minden új ötlettől.