Oldalképek
PDF

együtt jutottak el az egyetem küszöbére. Ezek vidám fiuk voltak, a kik hanyatt-homlok rávetették magokat azokra az élvezetekre, a melyek a diák-ruha révén kinálkoztak nekik. Kirándulásokat, asszonyokkal vagy asszonyok nélkül piknikeket rendeztek, s mindannyiszor meghívták Mihailt is, a ki azonban komoran visszautasította meghivásukat. Azok után, a mik családjában történtek, a gyors egymásutánban bekövetkezett veszteségek után mély gyászban volt a lelke. Nagy ritkán Mihajlovics Arkadij is kinézett Czarszkojéba, de az ő látogatásai legkevésbbé sem élénkítették föl őt. Aztán meg hogyan hogyan nem úgy esett, hogy épen megérkezése napján Mihail rendesen elkalandozott valahol az erdőben s így csak futólag találkozott vele. Mihail ezt maga sem tudta, de ha mélyebben vizsgálta volna a kérdést, kisült volna, hogy szándékosan maradozott el az erdőben. Nehezére esett hosszabb időt tölteni együtt apjával. Bár megvolt benne a legőszintébb akarat, még sem tudott soha teljesen kibékülni vele. Augusztus elején történt. Mihajlovics Arkadij egy ízben nem a megszokott napon és órában érkezett Czarszkojéba. Rendesen szombaton este, vagy vasárnap reggel szokott jönni. Hétköznapokon el volt foglalva. De ezúttal kedden délután egy óra tájban érkezett meg, a mikor valamennyien villásreggelinél ültek. Megreggelizett velök, azután Mihailhoz fordulva így szólt: – Nem jönnél ki velem a parkba ? Ez az ajánlat annyira váratlanul jött, hogy Mihail nem lévén rá elkészülve, kifogások hiján így felelt: – Tüstént, csak elhozom a sipkámat. Kimentek. A parkig alig volt több száz lépésnél. Mihajlovics Arkadij pompás hangulatban volt, s a mint az utczán ment, játszott botjával: könnyedén föl-földobta s el-elkapta azt, sőt még halkan fütyörészett is, a mi sehogyan sem illett se szigorú és száraz alakjához, se társadalmi állásához. – Vajon mért olyan jókedvű apám? – gondolta magában Mihail, s nem kezdett el beszélni, meg lévén győződve arról, hogy majd elkezdi az apja, ha szükségesnek látja. – Te persze unatkozol itt? – kérdezte Mihajlovics

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905. 7

Arkadij, mikor a poros kocsiúton at menve a parkhoz értek, mely már messziről csábította őket sűrű zöldjével. – Bizony, alaposan... – felelt Mihail mogorván. – Tehát nem igen találkozol pajtásaiddal? – Nagyon hozzá szoktam, hogy mindig Andrejjel legyek együtt. – Hja, lelkem, – jegyezte meg Mihajlovics Arkadij némi boszúsággal, – az ember nem maradhat meg örökké régi szokásainak hatalmában. Ez már rég elmult, s így új szokásokat kell teremtened magadnak. Egyáltalában a szokásokat csinálni kell, jól megválogatván, hogy mi jobb, mi előnyösebb, s nem szabad engedni, hogy úrrá legyenek az ember fölött. Az élet csak akkor elégítheti ki az embert igazán. S ezt nem azon a szokott szárazon oktató hangon mondotta, a melyen a gyerekekkel rendszerint beszélni szokott. Mintha valami megváltozott volna benne. Valami olyan egyszerűség mutatkozott nála, a melynek pedig mindig hijával volt. Valósággal idegenszerű volt, ettől az embertől, a ki megszokta, hogy mindig résen legyen, minden szót jól megfontoljon és egyáltaljában másoknak «példányképül» szolgáljon, – a «derék ficzkó» hangját hallani. – Lehet, hogy úgy van, – mondotta Mihail – de mindezt előbb meg kell tanulni. – Igaz. De ahhoz, hogy az ember megtanulhassa, föltétlenül szükséges, hogy egyszer jól megrázza magát és ledobja magáról azokat a kötelékeket, a melyekkel a mult behálózta, és kezdje újra a dolgot. – Újra? – kérdezte Mihail és kérdő pillantást vetett apjára. Ez az «új» mélységes titok volt előtte. Az egész élet, mely előtte állott, új és titokzatos volt reá nézve. Azután Mihajlovics Arkadij nem beszélt többet róla, s elejtett néhány megjegyzést a parkról és a benne sétáló közönségről. A parkot száraznak, a közönséget pedig nagyon is közönségesnek találta. Az előbbi években, mint ő mondta, Czarszkoje a legválogatottabb közönség találkozó helye volt, s akkoriban vásárolták itt nyári lakásukat is. De most kereskedők és polgárok, kis hivatalnokok lepték el az egész környéket, úgy hogy az itt tartózkodás már korántsem olyan élvezetes, mint volt azelőtt. Ma már itt sem pihennek az emberek, hanem ellenkezőleg minden erejöket megfeszítik, iparkodvan tarkán és ízléstelenül öltözködni s lehetőleg túltenni egymáson. Pavlovszkban a zene sem volt igen inyére. Úgy találta, hogy elég a zenéből télen: nyáron be kellene érni a természet zenéjével, a lombok suttogásával, a madarak énekével. Már vagy egy fertályóra óta sétáltak a parkban és Mihail nem tudta elgondolni, vajon apja miért hívta őt magával. A megelőző hónapokban szinte alig vett tudomást róla, sőt határozottan neheztelt rá, nyilván még a nagy események idejéből megmaradt elkeseredésből. – Üljünk le, – mondotta Mihajlovics Arkadij, megállván egy üres pad előtt. Leültek. – Lásd én azért jöttem, hogy elcsábítsalak téged Mihail, – tette hozzá. – Engem? – kérdezte Mihail s csodálkozó pillantást vetett rá. – Igen. Bizonyára csodálkozol is rajta, hogy én, olyan pontos tisztviselő létemre, hétköznapon jöttem ki ide. De ennek nagyon egyszerű a nyitja. Szabadságot kértem. – Hosszabb időre? – kérdezte Mihail gépiesen, mert tulajdonképen egyáltalában nem érdekelte ez a kérdés. – Huszonnyolcz napra. Ez nem valami nagy, de azért elég hosszú idő, persze annak, a kinek nincs rá szüksége, hogy valami fürdőhelyen gúnyaszszon és holmi ásványvíznek nevezett utálatosságot igyék. Nekem, hál'istennek semmi ilyesmire nincs szükségem és neked sem. – Nekem? – kiáltott föl Mihail még mindig álmélkodva. No igen. Lásd én el akarlak téged csábítani. Holnapután külföldre utazom. Gyerünk együtt!? – Külföldre? – Mihail sehogysem tudta megérteni, honnan támadt egyszerre az apjának ez a gondolata. Soha eddig még csak esze ágába sem jutott az a gondolat, hogy apjával bárhova is mehessen, és még hozzá külföldre. – Igen. De hát mi van ebben különös? Te felnőttél, elvégezted középiskoláidat, egyetemi hallgatóvá lettél, de az életet épenséggel nem ismered. Megboldogult édesanyád nagyon is szűk pórázon tartott. Épen azért, noha már férfi vagy, még mindig rajtad van a gyermekkor bélyege; innen származik a te kedvetlenséged, határozatlanságod, a tünődésre, a magányra való hajlandóságod.

– De apám, hiszen még fogalmam sincs szülőhazámról... Mért menjek hát először külföldre. – Eh, badarság. Majd megismered hazádat is. Akad majd erre is alkalom. Most azonban pompás alkalom kinálkozik arra, hogy külföldre menj: apáddal mehetsz . . . Sokat tanulhatsz az úton, elmegyünk Olaszországba. Persze az egész világon a legérdekesebb pont Páris. De először is most augusztusban Párisban senki sincs, unalmas és meleg van benne, azután meg mindjárt előszörre ilyen hatalmas benyomások esetleg ártalmadra is lehetnének. Megzavarnák lelked egyensúlyát, pedig az egyensúly az életben a legfontosabb dolog. Nos, beleegyezel ? – Igazán nem tudom ... Egyáltalában nem is gondoltam erre soha. – Nos hát gondolkozzál rajta. Sőt tudod mit: ne is gondolkozzál. Egyszerűen tedd meg az én kedvemért. Nagyon kérlek erre a szivességre. Lásd, mi ketten eddig még semmit sem tettünk egymás kedveért, pedig hát apa és fiú vagyunk. Kezdjük el hát ezzel. Egymást kissé közelebbről is meg kell ismerjük. Engem nagyon is lefoglalnak ügyeim meg a hivatalom, de az utazás alatt szabad leszek, s így együtt élvezhetjük ezt a kis kirándulást. Tehát beleegyezel? Megvallom, már az útleveledet is kiváltottam. – Ám, ha már kiváltotta, – mondotta Mihail zavartan s tisztán érezte, hogy ebben a pillanatban erőszakot követnek el akaratán, s hogy mindamellett nincs ereje ahhoz, hogy nemet mondjon – jól van hát, megyek. No lásd, köszönöm! Ezzel már egy nagy lépést tettél előre a mi közeledésünk útján. Én csakis ezért jöttem ki ma. Most tüstént visszamegyek, tömérdek olyan apró elintéznivalóm van, a mi sokkal több időt vesz igénybe, mint a nagy dolgok. Te pedig csomagoltasd össze, a mire szükséged van, s jőj be vele holnap Pétervárra, – holnapután délben azután utazunk. Mihajlovics Arkadij, jelét akarván adni annak az örömnek, melyet neki beleegyezésével szerzett, könnyedén megveregette a vállát. Fölkeltek és kimentek a parkból. Mihajlovics Arkadij azután hamarosan elbúcsúzott fiától és kiment a pályaudvarra. S csak mikor már elment, Mihail akkor kezdett komolyan gondolkodni azon a lépésen, melyet az imént tett. Atyja jelenlétében annak ellenállhatatlan befolyása alatt érezte magát. Ha többet lettek volna együtt és Mihajlovics Arkadij sokszor gyakorolt volna rá ilyen nyomást, alkalmasint már megszokta volna, sőt talán képes lett volna ellenkezni is vele. De nem úgy volt. Így tehát külföldre fog utazni. Ez valami új, a mi olyasmivel kecsegteti, a mit még nem ismer. Ez talán eloszlatja lelkéről azt a gyilkos bánatot, a melytől szinte elsorvad itt Czarszkojéban. Csakhogy apjával fog utazni s azt sehogy sem tudja elképzelni. Négy álló héten keresztül állandóan szemtől szembe fog állani vele, s megosztja vele az utazás minden kellemességét és minden benyomását. Apja közeledni akar hozzá. Hiszen ez egészen rendén van. Lehet, hogy végre már ideje is erre is gondolni. Csakhogy ez a közeledés nehéznek tünt föl előtte. S a küszöbönálló egész utazás sötét szinekkel, az elkényszeredettség, a mesterkéltség mezében rajzolódott előtte. De azért most már le nem mondhatott, nemcsak azért, mert már megigérte és útlevele is megvan, hanem legfőképen azért, mert apja olyan nagyon akarja. A közeledést keresi. Ennek pedig örülnie kell. Családjok amúgy is széthullott teljesen. Egyikök sem mutat hajlandóságot arra, hogy egymáshoz közelebb jussanak s hogy csak egy lépést is tegyenek az általános béke érdekében. S ime végre apja, a kit a meghasonlás főokozójának tartott, egyszerre fölszólítja őt a közeledésre. Lehetséges-e hát, hogy ő, a ki annyira szomjazza a békét, erre visszhangot ne adjon? Mikor a parkban tett séta után apja elutazott és Mihail hazatért, találkozott Katyával, a ki nem nézett ugyan szemébe, de azért határozottan érezte, hogy a leány valamit vár tőle. Az a körülmény, hogy Mihajlovics Arkadij sétálni hivta Mihailt a parkba, az ő figyelmét sem kerülte el, s így joga volt hozzá, hogy fölvilágosítást kérjen tőle. Mihail elismerte, hogy Katya teljes joggal sértve érezhetné magát, ha ilyen fontos dologban nem kapna fölvilágosítást; de meg hiszen amúgy is csak kellett mondani valamit neki a küszöbön álló utazásról. – Egy teljesen váratlan ajánlat, – mondotta alig észrevehető gúnynyal.

« ElőzőTovább »