1) A gyökökben megnyujtott ö milyenek: ő, ör, öz, ösz, ön (hal), bősz, szőr, tör. 2) Tájejtéssel öszvehuzott öv üv, mint: öveg ög, söveg, süveg sög, üvölt öt. 3) Az öl öszvehúzva : föld föd, köldök ködök, bölcső bőcső, ölt öt. 4) Oszveolvadásból eredt: bö-ög bög, vevő vő, növő nö, jövő jő, csöv cső, töv tő, köv kő, szöv sző. Némely szókban é-vel cseréltetik fel: gög gége, csők csék, bő bé, hő hé. Tájejtéssel ikerhangzóként: eo, eő, öö, ôü, üö, de ü ü is: tőke, tööke, teöke, tüöke, tüeke, tüke, tüke, kü (kö), lü (lö).

ú

1) Ragatlan állapotú gyökszókban az egyszerü rövid u-nak megnyujtása, s mint olyan jobbára ékvesztő, pl. úr, urat, urak, kút, kutatni, kutatás, búb, buborodik, csúcs, csucsor, lúd, ludat, ludak, ludas, rúd, rudat, rudak, rudas, stb. 2) Rúthangzatú tájnyelven ó helyett ejtetik: lú ló, vagy ol-ból huzódott öszve: dúgozik dolgozik, kúdus koldus. 3) Mint melléknévképző eredetileg ó s a régieknél gyakorta így is találjuk: savanyú savanyó, domború domboró, csikoltú csikoltó, tovább a tyú végzetű szókban: cságatyú cságató, pattantyú = pattantó, tárogatyú tárogató, szivatyú szivató stb. 4) Öszvehuzás által eredt: bu-og búg, su-og súg, zu-og zúg, to-ul túl, tisztu-ul tisztúl, stb.

=

1) Ragozatlan gyökszókban megnyujtott ü, s jobbára ékvesztő, mint: fűz, füzet, füzek, füzes, tűz, tüzet, tüzek, tüzel, tüzes, szűz, szüzet, szüzek. 2) Tájdivatos kiejtéssel a jobb hangzatu ő helyett használtatik: ❝ (ille), bül (ből), rül (ről), dül (dől), bü (bő), kü (kö). 3) Mint névképző eredetileg ő, mint: keserű keserő, seprű seprő, gyeplű gyeplő. Ilyenek: csörgetyű, förgety, leffentyű, ergetyi. Vesd öszve: ú. 4) Öszvehuzás által alakult, mint:

hüt hü-it, fütfü-it;

=

hül = hü-ül, fül = fü-ül;

feketül fekete-ül, gyöngül = gyönge-ül;
szű — szüv, nyü = nyüv, hű = hüv.

Némely szókban régies vagy tájdivatos szokás szerint í-vel váltakozik: füz fiz, büz

biz, bűn bín, nyű nyí, mű mí, szű szí.

Némely példák a két lejtőzet szerint ragozott szók párhuzamos változataira.

Az i, u, i és í, ú, ü mértékéről.

A rövid és hosszu önhangzók megkülönböztetésének nyelvünkben nem csak helyesejtési, hanem ragozási és érteményi tekintetben is nagy fontossága van. Mi az a á, o ó vastag, és e é, é, ő, ő vékony önhangzókat illeti, ezekre nézve a nyelvszokás, kevés kivétellel alkalmasint egyező, mit részben annak tulajdoníthatni, hogy ezen hangok mértékének fölcserélése által gyakran a szó értelme egészen megváltozik, vagy legalább homályossá lesz. Így különböznek egymástól : baj, báj; kar, kár; mar, már; haj, háj; csap, csáp; tar, tár; nyak, nyák; szor, szór; kor, kór; pok, pók; sor, sór; hon, hón; csép, csép; ver vér; tör, tőr, stb. Ellenben az i, u, ü hangoknak, melyeket szélsőknek nevezhetünk, minthogy a többiek sorában széltűl állanak (i—u, és i—ü) mértékére nézve nagy ingadozást tapasztalunk, mert ezeket több vidéken, nevezetesen túl a Dunán még azon szókban is röviden ejtik, melyekben túl a Tiszán, s Erdélyben megnyújtják, vagy megnyújtani szokták. Mit ismét onnan fejthetni meg, hogy ezen hangzók akár hosszan, akár röviden ejtve az illető szók érteményét se nem változtatják, se homályossá nem teszik, pl. irás v. írás, utas v. útas, bünös v. bünös. Minélfogva ezeket és más ilyeneket a verselésben közös mértéküeknek szokták venni. De a nyelvszabályosság és helyesejtés méltán igényli, hogy ezen ingadozást ha végkép ki nem irhatjuk is, részint a terjedelmesb gyakorlaton, részint az elemzésen alapuló szabályokba illeszszük. Erre nézve véleményünk szerint következő irányszabályokat állíthatni. I. A helyesejtésnek egyik fő elvénél fogva, amit a legelterjedtebb nyelvszokás röviden szeret ejteni, az rövid; t. i. a tájejtés, hacsak az ellenkezőnek valamely okszerű alapja nincsen, illő, hogy az országos divatnak hóduljon. Szótárunk folyamában elsorolva adjuk legnagyobb részét azon gyököknek, melyekben a közösebb szokás az i, u, ü önhangzókat röviden ejti.

ii

II. Amit terjedtebb szokásnál fogva megnyújtanak, kivált ha ezen nyújtásnak saját okszerűsége van, az szabályszerüleg hosszú, milyenek: im, ime, mert ikertársa ám, honnan : immelámmal, hímelhámol; íměly ímélyeg mert eredetileg émely émelyėg; íny, mert mint evésre vonatkozó szerv és érzék az éh ét szókkal egy eredetű, s tulajdonkép: ény; gim más kiejtéssel: gém, Gimes, Gémes; szít mert folytonos, huzamos fuvásra vagy vonzásra vonatkozik,: „tüzet szítani.“ „valakihez szítani"; bú, folytonos szomorú kedélyi állapot; húgy, midőn csillagot jelent, mert eredetije hold, hód, húd, honnan többese is: húgyak, mint hold-é holdak, ellenben a hugy (pisa) többese hugyok. Ide tartoznak általán, melyek képzés következtében nyúltak meg, mint : mig = mi-ig; búg, súg, zúg, dúl, gyúl, fúl, nyúl (ige és főnév), nyújt, túl, üz, dül, fül, hül,

gyül, tüz stb.

Egyébiránt az állandó hosszúk száma sokkal kevesebb, mint a rövideké, mely tüneměny oda mutat, hogy ezen önhangzókra nézve nyelvünk a rövid ejtésre hajlandóbb; mi abból is látszik, hogy, mint föntebb láttuk, midőn az a e hangzókkal végződő szókhoz viszonyító rag vagy képző járúl, rendesen megnyúlnak, pl. kapa, kapával, kapára, kapától, kapál; kefe, kefével, kefére, kefétől, kefél ellenben az i, u, ü végzetüek rövidek maradnak, pl. kocsi, kocsim, kocsival, kocsis; kapu, kapum, kapuval, kapus; gyöpil, gyöpüm, gyöpüvel, gyöpüs.

III. Melyek két nagy terjedelmű szokás, sőt az irók két külön felekezete szerint is majd röviden majd hosszan divatoznak, körülbelül ezek: ige ige, ígér igér, így igy, íj ij, ív iv, itél itél, íz iz (articulus), bir bir, bíró biró, bízik bizik, csík esik, dísz disz, csúcs csucs, hig hig, hím him, hír hir, hízik hizik, kín kin, kíván kiván, nyír nyir, (főnév és ige), sík sik, sip sip, sír sir, szín szin, tiz tiz, víg vig, vigyáz vigyázz, víz viz, zsír zsir, úgy ugy ugyan, új uj, újj ujj, úr ur, úszik uszik, út ut, búgyor bugyor, búza buza, csúszik csuszik, fúr fur, gúnár gunár, húg hug, húr hur, hús hus, húsz husz, kút kut, lúd lud, múlik mulik, nyúz nyuz, nyúl nyul, rúd rud, rúg rug, rút rut, súgár sugár, súdár sudár, súly suly, szűr szür, túr tur, zúz zuz, büz büz, bün bün, csür esür, füz füz, tüz tüz, gyűrű gyürü, gyűszű gyüszü, nyűg nyüg, szük szük, sürü sürü, szüz

szüz, tür tür.

Az ide tartozó fő- és melléknevek egy részét az ékvesztők közé sorozhatjuk, melyek t. i. az á és é gyök- vagy törzsbeli hangokat is bizonyos viszonyokban hosszan hagyják, más viszonyokban pedig megrövidítik, sőt némelyek tájszokás szerint ragozatlan állapotban is rövidek, mint: tej, tehen, szeker, nyel, sudar, madar. Különben ez utóbbiaknak ragozási és képzési szabályaik következők:

1) Elvetik az ékezetet a) a többesben, tárgyesetben, és személyragozásban: nyár, nyarak, nyarat, nyaram; kéz, kezek, kezet, kezem, b) az önhangzóval kezdődő képzők elött:

pohár, poharas, poharaz, poharacska;

mész, meszes, meszez, meszel, meszecske;

nehéz, nehezen, nehezít, neheztel;

kevés, kevesen, kevesít, kevesedik.

Kivétetnek az i és ul ül képzők: nyári, téli, kézi, szamárul, tehénül, nyélül.

2) Megtartják az ékezetet a) más névmódosító ragok előtt: nyár, nyárba, nyárban, nyárra, nyáron, nyárhoz, nyárnál, nyárral, nyárig, nyárért; tél, télbe, télben, télre, télen, télhez, télig, télkor, b) a mássalhangzóval kezdődő képzők elöttt: kosár, kosárnyi, szekérnyi, tenyérnyi; pohár pohárnok, nehéz nehézded, kevés kevésded, szél szélhüdik. Kivétetnek a ka ke előtt a kéttaguak, melyek közösek: madárka v. madarka, kosárka vagy kosarka, egérke vagy egerke, szekérke vagy szekerke; továbbá czek: keztyű nem kéztyű, kezkenő, nem kézkenő, neheztel, nem nehéztel, reznek (vörnyeges túzokfaj) nem réznek.

Tegyünk már most hasonlítást az ékvesztők és a fentebb elsorolt i, u, ü hangzós nevek között. 1) Abban általán mindkét felekezetbeliek megegyeznek, hogy ragozatlan állapotban tájejtések szerint majd hosszúk majd rövidek. 2) Az á é-féle ékvesztők bizonyos ragokat és képzöket mindnyájan nyilt a- vagy nyilt e-vel vesznek fel, mely esetben a gyökbeli á és é megrövidül. Ugyanez történik többekkel amazok közöl is, minélfogva szintén az ékvesztők szabályai alá sorozhatók, milyenek híg, higak, vagy hígak, de : higgad; úr, urat, urak, uras, ural; lúd, ludat, ludak, ludas; rúd, rudat, rudak, rudal, rudas, rudaz. Ilyenek: súgár, víz, tűz. Más részről az ékvesztők szabályai szerint: víz, vízre, vízen, vízről; úr, úrban, úrnál, úrhoz, úrtól; tűz, tűzre, tűzről, tűzhöz, tűznél, tűztől, stb. Melyek pedig a többes számban nem ak ek, hanem ok, ek, ök, ragokat vesznek föl, s ennélfogva az ékvesztőktől elütnek, úgy látszik, hogy helyesebben mindig hosszúk, pl. csík, csíkok, csíkos, csíkoz; hír, hírėk, hirės, hírlel, hírre; sír, sírok, sírba, síron; zsír, zsírok, zsíros, zsíroz; továbbá szín színek, csúz csúzok, hús húsok, súly (Tisza mellett inkább suly) súlyok, gúny gúnyok, büz büzök, bün bünök, csűr csűrök, nyűg nyűgök. A Tisza vidékén ezek is hosszúk noha a- s e-vel ragoztatnak: hid hidak, új újak, újj újjak, víg vígak, út útak, kút kútak, tíz tízes tizen (de: tizenegy, tizenkettő), húsz húszas húszan (de huszonegy, huszonkettő), szüz szüzek, füz füzek, szük szükek, nyúl nyúlak.

Egyébiránt, mint már érintők, ezen hosszú önhangzók mértéke fölötte ingadozó, mert gyakran a közszokásilag vagy elemzésileg hosszú gyök is némely származékokban általán megrövidül, mint sulyok (eszköz) nem súlyok, gyülevész nem gyűlevész, dukál nem dúkál stb.

Mi a fent elsorolt gyökigéket illeti, azok helyesebben minden módban és időben hoszszúk, (épen úgy, mint az ékvesztő nevek a föntebbi módosító ragok előtt), bír, bira, bírt, bírj, bírni, bírna, birva; húz, húza, húzott, húzz, húzni, húzna, húzva; szűr, szüre, szürt, szűrj, szűrni, szürne, szűrve; és csak kevés kivétellel mint múl mulandó.

Származékaikban pedig szokottan rövidek, ú. m. ír, iromány, irkál, irodalom, de írás, írat is; túr, turkál, de túrás; szűr, szüret, szürcsöl, de szűrés; bír, birtok, birodalom, birkózik ; bízik, bizalom, bizomány, biztat, biztos; csép, csipked, csiptet, csipeget, csipke, csipesz; csúsz, csuszka, csuszkál, csuszamodik, csuszkorál; dúz, duzzad, duzzog, duzma, duzmati; fúr, furdal, furkál; hízik, hizlal, hizodalmas; húz, huzakodik, huzkál, de húzamos; nyír, nyirbál, nyirkál, de nyírés, nyíradék; nyúz, nyuzár, nyuzga; rúg, rugdal, rugdos, rugalmas, rugony; sír, siralom, sirat, sirám, siránkozik, siránkozás, de: sírás; szúr, szurkál, szurdal, szurdancs, de: szúrás; zúz, zuzorka; tür, türelem, türelmes, türelmetlen'; tür, midön am. gyűr, türödzik, türemlik, (gyüremlik, gyürközik). Az ékvesztők szabályait követik általán a) más fő- és melléknevek is, melyek gyökét egy magánálló vagy egy megelőző mássalhangzóval járó önhangzó képezi, milyenek: ó vagy av, avas, avar, avatag; cső, csövet, csövek, csöves; fő vagy fej, fejet, fejek, fejel, fejes fejez; hé, hevet, hevek, heves, heveny; hó vagy hav, havat, havak, havas, havazik. Hasonlók: hő, hű, jó, kő, lé, ló, só, szű, tó, tő. Kivétetnek: fű füvek; bö, bövet, bövek, bővelkedik, bőség; tű, tüz, tűzdel, tűzés, stb. Hasonlóan több-kevesebb származékokban és ragozásokban megrövidülnek ezen gyökigék: bú, búvok, bujkál; fú, fúvás, fuvat, fuvalom, fuvolya; jö, jövök, jövet, jövés, jövendő; lő, lövök, lőtt, lövés, lövet, lövel lövöldöz; nyí, nyívás, nyivácskol, nyivákol; rí, rívás, riad, riog, rigó, rikolt; ró, rovás, rovat, rovaték, rovátkol; sí, sivít, sipit; szé, szívás, szivornya, szivatyú; ví, vívás, viadal, vita; sző, szövök, szőtt, szövés, szövet, szövevény, szöveg.

megnyújtást.

A ragok és képzők között ú ű, úl ül, és ít, sőt túl tűl, rúl rül, búl bül is elfogadják a

Mind ezekben és többekben az általánosabb nyelvszokás igazít el bennünket, és pedig ezen két fő szabályban 1-ször amely szókban e szélső önhangzók az általánosb nyelvszokásban

röviden ejtetnek, azok állandóan rövideknek vétessenek és irassanak; 2) amelyekben azok az ország nagy részében, ú. m. a Tisza vidékén és Erdélyben jobbadán megnyújtva ejtetnek is, azoknak akár hosszú, akár rövid használata a magyar nyelvérzést nem sérti, innen a verselésben is ingatagok, de csak a hosszúk. Mi e szótárban a hosszúkat, mert csak ezen körülmény a határozó, pontosan följegyeztük.

Az önhangzók működési rendszere nyelvünkben.

Nyelvünkben az önhangzók nem valami bitang vagy pótlékféle segédhangok, melyeket akármikép öszvezavarni, vagy elnyelni vagy kihagyni lehet, mint az árja nyelvek némelyikében, péld. a németben, csehszlávban stb. hol néha három, négy, sőt öt mássalhangzó is öszvetorlódik. Az ily szók, úgy mint vannak, lehetetlen, hogy eredetiek, vagyis a nyelvek ös alkotási korából valók legyenek, hanem különféle változatokon átesve elkorcsosultak, öszvezsugorodtak, De a különben lágyabb hangzatú római származású nyelvekben sincs az önhangzóknak határozott rendszerök, mert az eredetiebb latintól elfajultak, s önmagukból alig, csak a latinból elemezhetők. Ellenben nyelvünkben az önhangzók bizonyos rendszert követnek a) gyöktani, b) alaktani, vagyis ragozási és képzési viszonyban, c) érteményi tekintetben.

I. Az önhangzók rendszeressége a gyökökben.

Mindenek előtt jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy a mássalhangzók nehézkes öszvetorlódását nem türi, s hogy két mássalhangzóval kezdődő gyökszója, néhány természeti hangutánzót pl. trüsz, trücsök kivéve, alig van, s hogy önhangzója ragozáskor változatlan marad. De gyakran ha a fennlévőhöz valamely rokon fogalmat akar kifejezni, meghagyván a mássalhangzókat, az önhangzón tesz változást, mely a rokon fogalmat más rokon hangzóval mintegy árnyalja pl.: bab, babó, babug; bob, boborcs, boborcsék; bal, balga, balgatag; bol, bolond; bel, belénd; ban, bankó, bun, bunkó, bunczi; bog, boglya; bug, buga; csob, csobány, csobolyó; csöb, csöbör; csom, csomó, csombor; csöm, csömör, csömek; csöcs, csecs; csucs, csücs; dom, domb, dombor; döm, dömbicz, döme; far, farol; for, forog, fordúl; fer, ferde, férgety; gom, gomb, gomba, gombócz; göm, gömbölyü, gömböcz, stb. stb. A rokonhangzók, és részben mássalhangzók változásain alapszik a szócsaládosítás, melyről alább külön czikkben és részletesebben lesz szó,

II. Az önhangzók rendszeres viszonya, illetőleg hangrende a képzőkben és viszonyító ragokban.

Általán ismert dolog nyelvünk szervezetében, hogy a vastaghangu gyökök és törzsekhez vastag, a vékonyhanguakhoz pedig vékony hangu képzők és ragok járulnak, mint a török és némely más altaji vagy szittya nyelvekben. E sajátságnál fogva a szók két fő rendre oszlanak, egyik a vastagok (al vagy mély hangúak) másik a vékonyak (föl vagy magas hangúak) rende. Mely önhangzók tartoznak az első, melyek a második rendhez, azt a fentebbi, önhangzók fejtegető §§-ban részletesen előadtuk. Azt is említettük, hogy vannak i, í, é hangzóju ragok és képzők, melyek mindkét rendbeli szókhoz változatlanúl járulnak, mint ház-i, kert-i, völgy-i, lovas-di, katonás-di, körös-di; láb-nyi, újj-nyi, öl-nyi; fal-ig, rét-ig, völyy-ig; akad-ék, reped-ék, töred-ék; az-ért, ez-ért, bor-ért, sör-ért. Itt azokat fogjuk öszveállítva elsorolni, melyek önhangzóji párhuzamosan váltogatják egymást.

A.

Kétágu képzők és ragok.

Ezek közöl az egyik, mint vastag önhangzóju, mindenféle vastaghangzós szóhoz, a másik, mint vékony önhangzóju, mindenféle vékonyhangzóju gyökhöz vagy törzshöz járul. Ilyenek:

AKAD. NAGY SZÓTÁR.

7