2) A ds habár kevés, s részint kölcsönzött szókban fordul elé; mindazáltal, mert külön önálló elegyült hangot fejez ki, s ejtését a magyar hangszerve általán megszokta, továbbá, mert bizonyos idegen, különösen arab, török, szanszkrit szók átirására is alkalmas : ennélfogva bötüink számába felvettük. Ilyen szók: dsadsa, dsindsa, dsamál, dsida, bandsa. Hangszervileg legközelebb áll a cs, gy, zs hangokhoz, melyekkel váltakozik. Ly betűvel kezdődő törzs-szónk is alig van több kettőnél, de ez a képzésben, kivált mint az 7 lágyított mássa, gyakran eléfordúl.

3) A megjelölt betük mind egyszerű hangot jelölnek, úgyhogy a mássalhangzók is magukban torlatot (positiót) sem tesznek, s idegen nyelvekbeli számos más betű megjelölésére több betűt szoktunk alkalmazni, példáúl a hellen-latin X-nek a magyarban ksz, gsz felelnek meg: rágsz, vágsz, faragsz, nyugszik, fekszik. Hasonlók a gs, ks keményebb hangok is: gugsol, kuksol, buksi, töksi, Taksony szókban. Igy a hellen y-nek a magyarban psz és bsz felel meg, pl. lopsz, kapsz, csapsz, lepsz, dobsz, dobszó, rabszíj, ülepszik, telepszik, tepszi szókban, és a keményebb bs, ps, ezekben habsol, lebsel, taps, silapsi.

1) A rövid a szabatosan megkülönböztetve a köz beszédben is kétféle kiejtésü volna. Példánl e két szóban madár és majom ha jól figyelünk a ma szótagra, amabban magasabb, nyiltabb, emebben mélyebb, vastagabb, tompább a tűnik elé. Így különbözik a ba szótagban levő a egyfelül barát, barátság, barátom, másfelül barlang, barangol szókban is. Ezekre nincs külön betünk, de nyelvészetben, különösen az elemzésben meg kell különböztetnünk.

a) A nyilt a közönséges nyelvejtésben o-ra nem változik, s mint vastaghangunak párhuzamos vékonyhangu társa a nyilt e p. kavar kever, csala csele, galagonya gelegenye, rakottya rekettye, kalantyú kelentyű, nyakgat nyekget, továbbá a kétágu ragokban, mint nak nek: fal-nak, hely-nek; ba be: fal-ba, hely-be; ban ben: fal-ban, hely-ben; val vel: olló-val, kefé-vel; ra re: fal-ra, hely-re; és képzőkben, mint ad ed: dag-ad, ep-ed; aszt eszt: dagasz-t, epesz-t; at et : akar-at, ered-et; atag eteg: ing-atag, leng-eteg, stb.

b) A zárt a o-ra szokott változni, mint : baglya boglya, falu folu, falka folka, kapar kopor, kanya konya, tal tol, taliga toliga, taszít, toszít, kapó kopó, hamu homu stb. A nyilt a bizonyos érteményi módosításokban i-re is változik : falat filit, darab dirib, tapog tipeg, t. i. ezekben és hasonlókban az a a maga nemében nagyobb, az i kisebb valamit jelent; ellenben a zárt a többször o-ról u-ra megyen által, mint : baglya, boglya, buglya; adu, odu, udu; kapar, kopor, kupor; taszigál, toszigál, tuszkál. Ezek szerint a zárt a mintegy középhang a nyilt a és o között, s mint olyan a többi vastaghangu zártak (o, u) felé hajlik. Ezen hang fordul elé az élő nyelvben leggyakrabban a rövid a kimondásakor, melyet a magyar öblösebb szájjal szokott kiejteni, s megfelel az angol rövid o-nak god, not szókban. Azért a mennyiben ez értekezés czéljára tartozik a kettőt megkülönböztetni, a nyilt a hangot a jegygyel írjuk.

2) A rövid e szabatos kiejtés által megkülönböztetve négyféle. a) Nyilt e (minden más jel nélkül), mint párhuzamos társa a nyilt ȧ-nak mi a ragokban és képzőkben világosan kitünik; 1. föntebb 1. Ezen nyilt e hangot már a közbeszéd is (legalább vidékek szerént) világosabban meg szokta különböztetni egy másik zártabb e hangtól, melyet némely nyelvtanok é jegygyel írnak. A gyökökben a tisztább és közösebb divatu nyelvszokás határozza meg, hol kell nyilt e és hol zárt é hangot ejtenünk, mit részint az illető szók különböző értelme megkiván, p. „Aki jó portékát vész, annak pénze kárba nem vesz." „A varrónő ruhát, az éhes kenyeret szeg." „Egyenes szeg (szög) angulus rectus.“ Különben is e hangok egymással fölcserélése részint ruttá, részint homályossá tenné a beszédet, péld. ha ezeket: keletre fekszenek telkeim, így ejtené valaki: kėlėtrė fékszénék télkėim. Miszerént a szépejtés kellékéhez tartozik, hogy e két önhangzó között elválasztó vonalat huzzunk. Már „A magyar nyelv rendszere" czimü akademiai munkában is a zárt e hang egy ponttal van megjegyezve, így : é, a másik t. i. a nyilt jegytelenül hagyatva, mit jelen szótárunk folyamában mi is követünk. Azonban ezen zárt é sem mindenüt tökéletesen egyenlő kiejtésű. T. i. b) Zárt é van oly gyökökben, ragokban, és képzőkben, melyeket részint a régi

nyelvemlékek ö-vel irtak, részint ma is terjedelmes tájszokás szerint oly hangon ejtenek, mely az ö-höz legközelebb áll, különösen a Tisza némely alsó vidékein lakó magyarok; túl a Dunán pedig némely tájakon egészen ö-vel váltanak fel, mint ezekben csérég csörög, pérég pörög, pèrzsel pörzsöl. c) A nyilt e és zárt é hangokon kivül (vagyis a nyilt e és i hangok között) hallatszik még nyelvünkben egy szintén rövid, de élesebb kiejtésü e, mely a rövid i-hez áll legközelebb, minthogy ezzel mind a régi nyelvhagyományok, mind az élő szokás szerint váltakozni szokott, melyet amazoktól megkülönböztetés végett ezen értekezésben két ponttal jelölünk meg ekképen: ë, ilyenek : es is (latin, et) esmeg ismeg, ede ide, ett itt, elyen ilyen, mend mind, szeget sziget, kees kies, seet siet stb. vékonyhangú, s ehol ihol, vella villa, velág világ, heány, hiány stb. vastaghangú szókban. Főleg abban különbözik mindkettőtől, hogy ez (valamint az éles i í, é) nem csak vékony, hanem vastag önhangzókkal is egyesül, mint láttuk, egy szóban; hasonlók ezek is: hervad, hernyó, régies tanejt (= tanít) s ezen idegeneknek tartott szók: gelyva, geleszta, berena, deszka, gyertya, mely minőségben o-val cserélődik fel, pl. tanojt, golyva, borona, doszka, gyortya, stb. Úgy ezen öszvetételekben is: seha soha, sehol sohol, sehonnai sohonnai. Az éles ë tehát mintegy fél hangja az i-nek, melynél valamivel tompább, ellenben az é nél élesebb; vagyis az é az öhöz s az ë az i-hez közeledik inkább. Egyébiránt ezen ë-t a hangzók tiszta kiejtését elhanyagolta szokás néhol zárt é másutt nyilt e gyanánt hangoztatja. És ami legfőbb, mind vékony, mind vastag szókban feltaláltatik. Tehát tulajdonképen kétféle természetü, s benne kétféle e lappang. Minthogy ezen hangzó csak gyökökben és törzsekben, nem egyszersmind ragokban és képzőkben, (talán az egyetlen nye nyi mértékképzőt kivéve) fordúl elé, az ábéczerendben egyelőre különös helyet és nevet nem adunk neki, elegendőnek tartván, ha az egyes szók elemzésekor figyelmeztetjük reája az olvasót. Ilyenek a tiltó në (különbözik tőle a kináló ne!), a kérdő -ë (itt van-e ?), a tagadó së, sëm, stb.

3) Nyelvünk gyökeiben négyféle i rejlik, melyeket a különböző ragozások után vonunk el, ú. m. egy vastag (mély) hangú, és három vékony (magas) hangú. Tehát

a) Vastaghangu i oly gyökökben, melyek vastaghangu ragokat és képzőket vonza

nak, milyenek:

id, idom, idomos, idomít, idomtalan;

if, ifjú, rokona : iv, ivadék, ivás, ivar;

ig, iga, igaz, igtat, rokona : io vagy jo, jog, jogtat szókban;

ih, ihász, ihar, ihog, rokona iu vagy ju: juhász, juhar szókban;

ik, iklat, ikra, ikrás, ikrásodik;

ill, illan, illant, illat, illatoz, illó;

im, ima, imád, imádkozik, imolya;

in, inas, inal, inog, indit, indúl; rokona : io vagy jo : jonkább (= inkább) szóban; ip, ipa, ipar, iparkodik;

ir, részvéti kedélyszó, irg, irgat, irgalom; rokona : io vagy jo : jorgat (régies) szóban ; ir, sebes mozgásra vonatkozó iram, iramlik, iramodik, stb. melyeket 1. az ábéczerendben I bötü alatt. Különben is némely szókban o-val szokott váltakozni, pl. irt ort, irtovány ortovány, pirít porít, sivár sovár, vagy a-val, aj-val, mint: fartat firtat, kiált kajált, hí! haj! hibarcz, habarcz.

háromféle :

b) Oly vékonyhangu i, mely vékonyhangu ragokat és képzőket vesz fel, de ez ismét

a) mely tájejtés vagy közösebb szokás szerint ü-re változik, ezzel fölcseréltetik, mint: id, idő, üdő; idv, idvės, idvez, idvėzél, üdv, üdvös, üdvöz, üdvözöl; ig, iget, üget; ik, iker, ükör, üklü; in, im, ing, imég, ümög; iv, ivelt, üvölt; iz, izen, üzen; igy, igyekszik, ügy, ügyekszik ; bik, bikk, bükk, bikkės, bükkös; hi, hü, hives, hüvös. hideg, hüdeg; hi, hisz, hüsz, hit, hüt, hitės, hütös, ki, (ex) kü, kil, kül, kilső, külső, kivül, küvül; miv, müv, mivel, müvel, mives, müves; rih, rüh, rihes, rühes; sik, siket, süket stb.

ẞ) azon i, melyről föntebb az e alatti jegyzetben szóltunk, mely t. i. vékonyhangu létére az éles változata, vagyis ezzel könnyen fölcseréltetik, mint is es, ilyen elyen, szilid szelid, stb. Néha am. ej pl. igenye jegenye.

7) mely se i se pedig éles -re nem változik, mint ezekben: icz, iczėg; bicz, biczeg, bicczent; ficz, ficzke; id, ideg, idegen, vidék ; ig, igen; ig, iglicze; ill, illik, illem, illendő; ill, illeg, bill, billeg, billeget, billen; in, inger, ingerül, ingerkedik, in, ingy, ingyen, incs, inség; in, int, incselkedik; ir, irigy, irigykedik; csip, csipeget, csipdės, csipke; csir, csirég, csirke; him, himlik, hint (him-t); liszt, lisztes, lisztėsėdik; pih, pihėg, pihen; pil, pille, pillés, pillésedik; pi, pipe, pipi,

pipis, pipiske, pipitér; pisz, pisze, piszke; pity, pityėr, pityėrėg, zsi, zsizsi, zsizséreg, zsizsik, stb. İde tartoznak ezen és ilyen ikerszók is: csiribiri, tiripiri, lityifityi, iczipiczi, ityipityi, bibi. Midön a vastaghangu szókat kicsinyítve ikerítjük, ezen i hangzik bennök: diribdarab, diribel darabol, csipcsop, csippel csoppal. Ez a legtisztább i, a többi különösen az a) és ẞ) alatti elegyhangú, mely - vagy ü-vel váltakozik.

Van egy-két i hangzós gyökszó, melyek tájszokások szerint majd vastag majd vékonyhangu ragokat és képzőket vesznek föl, mint : nyir (tondet) nyirėk (v. tájdivatosan: nyürök) v. nyirok (tondeo), ir (kenőcs), irėk v. irok, szirt, szirtėk v. szirtok,

4) A rövid o mint vastaghangú mélyebb hang az általános nyelvben változás alá nincs vetve, azaz egyenlő mély ejtéssel mondatik ki, némely erdélyi szójárást kivéve, mint asszany, mandam. Változatlan az különösen részint belértelménél fogva a távolra mutató oda, ott, olyan, onnan szókban, részint köz szokásból, milyenek ok, okád, or, orv, orsó, fog (dens), fogy stb. Mindazáltal az alapértelemnek némi módosításával néha elváltozik a) ö vékonyhangra, mint; gom göm, gomb gömb, gombócz gömböcz, gondor göndör; csombolék csömbölék, csomor csömör, kovacs kövecs; b) ikerítve vagy különben is i-re, pl. gyom, gyimgyom, lom limlom, lobog libeglobog, csombók csimbók, bombik bimbó, csoma csima, bogyó bingyó. c) Eléfordúl kivált a gyökszókban a zárt a-nak gömbölyűbb változata, 1. Zárt a; d) néha a szinte mély hangú u-val cserélődik, mint: oson uson, onszol unszol, ostor ustor, ország urszág (régies), bocsú bucsú, boga buga, boglya buglya, borít burit, botor buta, donga duga, locs lucs, mohar muhar, porhanyó purhanyó purha, sokorú sukoró, szoros szurdék, toszkál tuszkál stb.

5) A rövid ö a) változatlan ezekben : öb, öböl, ök, ököl, ökör, öklel, ökrödik, öl, ölel, ölt, ör, öreg, örvény, öv, övez, öz, özön, stb. b) tájejtéssel némely szókban zárt é-vel váltakozik, mint öcs écs, (écsém) ördög érdég, kötény kétény, l. föntebb zárt é. c) a vastaghangu o-nak párhuzamos vékonyhangu változata, mint: göndör gondor, 1. o. d) gyakran ü-vel cseréltetik fel, pl. göbü gübü, gömő gümő, gözü güzü, kökörcs kükörcs, kölü külü, löktet lüktet, söveg süveg, csörlő csürlő. 6) Az u a) változatlan, pl. ugat, ugar, ugrik, uszu, uszít, buja, bukik, bunda, csuk, csuklik, csuka, csuta, czucza, czulák, csupasz, duda, fut stb. b) párhuzamosan a vékonyhangu ü-vel váltakozik, mint: urok ürök, csucs csücs, csucska csücske, sundor sündör, pupóka püpöke, c) tájejtéssel a zárt a-nak vagy o-nak változata, l. a, o.

7) Az ü változatlan ezekben: ühödik, ühög, ül (némely régieknél: il), üst, üstök, üszk, üszög, büszke, csücsül, csünik, csürök, fürt, gyügyü, gyüszü, hülye, nyüst, stb. A ragokban és képzökben az ü és u párhuzamosak, melyek az általános nyelvben minden egyéb hangzót kizárnak, mint: kar-unk, bor-unk, kör-ünk, szém-ünk, lát-unk, fut-unk, néz-ünk, ül-ünk, vár-t-uk, tol-t-uk, lel-t-ük, néz-t-ük, stb. Régente volt néz-enk is. Változásait l. az i és ü alatti jegyzetekben.

c) élesek és közösek : ë, i.

A két első felekezetüek (a, és b, alatt) a mai magyar hangrend szerint ugyanazon szóban nem türik egymást és nem keverednek öszve, kivévén a szoros értelemben vett öszvetetteket, mint : felhadnagy, karperecz, üvegpohár, vagyis a vastaghangu gyökhöz és törzshöz nem járul vékonyhangu rag vagy képző és viszont. Tudnivaló, mint megérintők, hogy ezt a kisimult mai nyelvről kell érteni, mert ez hajdan nem mindig és mindenütt volt úgy, mint a régi nyelvhagyományok bizonyítják, pl. a régi halottas beszédben : magánek, halálnek, pokolnek, milosztben, s Béla király jegyzőjénél : Tosu-nek, (Tas-nak) Uszubu-nek, (Uszubu-nak). Sőt ma is némely tájakon hallani ilyeket sip-vel, dob-vel, herczeg-nál, püspök-nál.

Az éles é és i mindkét osztálybeli szókban vegyesen divatoznak, azon különbséggel, hogy az éles ë csak a gyökökben és törzsekben (kivéve a nyë nyi mértékképzőt s ënt int határozót) az i pedig a ragok s képzőkben is használtatik.

E hangrend szerint a vastagok és vékonyak ily párhuzamban állanak :

à, e, nyiltak,

a, é, zártak,

ö, gom-gömbölyüek,

1) A névviszonyító ragokban:

ba, be: ház-ba, ól-ba, kert-be, ölbe ;

ban, ben: ház-ban, ól-ban, kert-ben, öl-ben;.
nak, nek: ház-nak, ól-nak, kert-nek, öl-nek;
val, vel hó-val, bú-val, lé-vel, tü-vel;

ra, re: hó-ra, bú-ra, lé-re, tű-re;

abb, ebb: igaz-abb, okos-abb, nyers-ebb, hüs ebb.

2) Az igeviszonyítókban:

hal-nak, tol-nak, kel-nek, ül-nek;

halt-am, tolt-am, kelt-em, ült-em ;

halt-ak, tolt-ak, kelt-ek, ült-ek;

hal-na, tol-na, kel-ne, ül-ne;

halni-a, tolni-a, kelni-e, ülni-e;

hal-va, tol-va, kel-ve, ül-ve.

Ezeket kétágu ragoknak nevezhetnök, mennyiben a vastaghanguakban csak a-val, vékonyhanguakban csak e-vel hangzanak.

3) A képzőkben:

a, e csal-a, csel-e, dar-a, der-e;

aj, ej: kacz-aj, mor-aj, dör-ej, zör-ej;

at, et: ir-at, lát-at, él-et, szöv-et;

asz, esz: tap-asz, kop-āsz, rek-esz, csip-esz;

aszt, eszt: dag-aszt, sorv-aszt, ep-eszt, görb-eszt;

ka, ke: madár-ka, kosár-ka, bör-ke, gyür-ke;

atag, eteg: lank-atag, olv-atag, leng-eteg, förg-eteg;
talan, telen: nyug-talan, só-talan, hív-telen, bün-telen ;

atlan, etlen: ház-atlan, goud-atlan, kegy-etlen, szün-etlen;
ad, ed: dag-ad, pukk-ad, eng-ed, förm-ed;

an, en patt-an, zuh-an, pih-en, röpp-en,

ant, ent: patt-ant, lobb-ant, csepp-ent, röpp-ent;

hat, het: áll-hat, tol-hat, kel-het, ül-het;

and, end: csikl-and, lát-and, ül-end, lel-end;

dal, del jár-dal, szur-dal, lép-del, nyög-del;

an, en: lass-an, okos-an, szép-en, örökös-en;

an, en (számhatárzó): sok-an, hárm-an, nyolcz-an, keves-en, kett-en, öt-en.

E párhuzamosan váltakozó, s más önhangzókat kizáró ragok és képzök a simább nyelv hangrende szerint meg vannak alapítva, daczára némely tájejtésnek, habár ez a szóelemzéshez hüvebb, pl. a harmadik személy ragozása a Dunán túl több vidéken ö v. ė: nép-ö, v. něp-ė, kedv-ö v. kedv-e, mely a harmadik személynévmást (ö) tisztábban kifejezi, mint a közös divatú nyilt e: nép-e, kedv-e.

II. a, é, zártak.

Valamint a zárt a középhangot képez a nyílt å és o között, úgy a zárt é középhang

a nyilt e és ö között:

A zárt a létezését a gyökökben föntebb már érintettük. A viszonyragokban és képzőkben ezt nehezebb meghatározni; mindazáltal a magyar hangrend párhuzamos tulajdonságánál fogva némileg gyaníthatjuk, hol és mikor van helye. Ugyanis köztudomásu dolog, hogy vannak úgy nevezhető háromágu viszonyragok és képzők, melyek a vastaghangu szókhoz o-val, a vékonyakhoz é-vel vagy ö-vel járulnak, mint:

Továbbá azon sem kételkedhetünk, hogy bizonyos viszonyokban a vastaghanguak nyílt ȧ, a vékonyak nyílt e hangokkal ragoztatnak és képeztetnek.

Ugyanis ha e példákat tekintjük :

toll-am viz-em csöv-em, stb.

e kétféle ragozás öszveállításából eredtek ezen ötágu ragozási csoportok, melyeket bizonyos ragok és képzők alkotnak, u. m.:

Úgyde e példákból kitűnik, hogy hangrendi párhuzamban a nyílt vastag ȧ-nak a nyílt vékony e, a gomolyú vastag o-nak a gömölyű vékony ö felel meg szabatosan; de az é-nek megfelelő mélyebb hang a fentebbiekben nem létezik. Tehát kell lenni e ragokban oly a hangnak is, mely a nyilt à és o közötti hézagot betölti, (valamint a nyilt e és ö közötti helyet betölti a zárt é). Ez pedig nem más, mint azon zárt a, melynek létezését a gyökökban már föntebb kimutattuk. És valóban, ha tisztább magyaros kiejtésre figyelünk, azt bizonyos szókhoz járuló ragokban és képzőkben észre kell vennünk, milyen a hosszu á után következő rövid a pl.:

melyeket a tájejtés o-ra szokott változtatni: ház-ot, ház-ok, ház-om, ház-os, ház-ol; sőt némely ragozások és származtatásokban az általános nyelvszokás is hol a hol o hangot használ pl. láb-at láb-ol (meglábol) és láb-al is (ellábal); gát-ak gát-ol, gyár-ak gyár-os stb. Ellenben a nyilt a-t megtartja eredeti miségében, pl. fal-at, fal-ak, fal-am, fal-as, fal-az, és nem mondja: fal-ot, fal-ok, fal-om, fal-os, fal-oz.

Tehát a mondottak után a szóban forgó vastag és vékony hangu ragok és képzők párhuzamban így állanak:

s tulajdonképen nem öt, hanem hatágú ragozási csoportot kell felállítanunk :