Oldalképek
PDF
ePub

böl, nem vászonból stb. hanem szürkelméből való dolmány, itt a szür jelenti a kelmefajt, a dolmány a ruhanemet; ellenkezőleg: dolmányszür = nem köpönyeg-, nem subaszabásu, hanem dolmányforma szürruha, hol a dolmány-szabás faji, a szür öltönynemi elnevezés. Hasonlóan a képzős szóban, (mely végelemzésben szintén öszvetett), a gyök vagy törzs jelenti az egyedi fajt, mely által az minden más szótól különbözik, a képző pedig a nemet, mely alá az illető gyök vagy törzs tartozik, különböztetésül más nemekből, pl. hegy-ség, hegy-i, hegy-es, hegy-etlen, itt a hegy (mons) önálló fogalmu valami, mely minden egyébtől különbözik, a ség, i, es, etlen pedig oly képzőnemek, melyekhez a képzős szók több másokkal együtt tartoznak; t. i a hegység azon nemüekhez, melyek képzője ség ság bizonyos nemű terjedelmet, sokaságot jelent, mint, erdőség, mezőség, sikság, pusztaság, rétség, rónaság, stb. a hegyi az i képzőjüekhez: erdei, mezei, síki, pusztai, réti, rónai ; a hegyes az es képzöjüekhez: erdös, mezős, síkos, pusztás, rétes, rónás ; a hegyetlen a hasonneműekhez: erdőtlen, mezőtlen, síktalan, pusztátlan, réttelen, rónátlan; tehát az érteményezésben az illető képző jellentését, mint állítmányt kell körülírva eléadni, s a gyökre vagy törzsre viszonyítani pl. hegység = egymással öszvekötetésben álló, egy folytonos terjedelmü egészet képező hegyek sokasága, öszvege. Tudnivaló, ily értelmezésben fölteszszük, hogy a határozó faj ismeretes, különben ráútalunk, pl. vesd öszve: Hegy.

Midőn

egy a képző, ez a határozandó legközelebbi nem, pl. köt-öz = ismételve, folytonosan, gyakran, vagy több valamit köt, mennyiben ezen képzőnek és több rokonmásainak egyik jelentése: ismétlés, folytatás, gyakorlás; ha pedig több a képző, akkor a nemet az utolsó mutatja a többi pedig a gyökkel együtt egy törzset képezve, jelenti a határozó fajt, pl. kötöz-és cselekvés, mely által vagy midön valamit kötözünk; kötözget-és = cselekvés, mely által vagy, midőn valamit kötözgetünk; kötelez-vény, oklevél, okmány, melyben valaki bizonyos szóadás, igéret, fogadás teljesítésére kötelezi magát.

Ha valahol, a képzők értelmezése körül van azon tehetségre szükségünk, melyet nyelvérzéknek hívunk, mert ezek annyira belsajátságai a nyelvnek, hogy gyakran más nyelven minden árnyalataikkal szabatosan alig, vagy épen nem fejezhetők ki pl. az as es, os ös melléknévképző, mely legszélesb értelemben öszveköttetési, együttségi viszonyt jelent, de más-más árnyalatú módosításokban, melyeket nyelvünkben, csak a magyar észjárása képes fölfogni, s kellőleg alkalmazni pl. boros hordó, a hordónak mint tartalmazó edénynek együttes viszonya a borral mint tartalmat képező anyaggal; boros gazda, a gazdának mint termelőnek vagy birtokosnak viszonya a borral mint saját terményével vagy birtokával; boros ember, vendég, az embernek, vendégnek, mint kellő mértéken túl ívónak viszonya a borral mint szeszesitallal; boros vidék, valamely vidéknek mint termelőnek birtokviszonya a rajta termő borral. Melyik nyelvben találunk oly szót, mely a boros-nak mind ezen jelentéseit magában foglalná ? Mit mondjunk még az igékről, melyek három-négy képzőik által egész mondatot rejtenek magukban, pl. mentegetödzik, rángatódzik, hurczolkodik, akaratoskodik, látogathatja ?

VI. Szakasz. Külhasonlítás.

A szóelemzésben nem ritkán oly szókra bukkan az értelmező, melyek elemeit az illető nyelvből megfejteni nem képes, mert nem talál oly családot, oly oldalágat, melyhez rokoníthassa. Az ily szókon a gyakorlottabb elemző hamar észreveszi, hogy anyagjokra vagy alakjokra vagy mindkettőre nézve idegen szinüek, s a többi közől mintegy kirinak. E körül. mény az elemzőt ösztönszerüleg sürgeti, hogy ily szók eredetét, s rokonaikat más nyelvekben kutassa, s eredeti érteményeiket azok nyomán határozza meg. Hogy ezen eljárásban nem lehet csupán bizonyos nyelvesaládra szorítkoznia, hanem szükséges más családokra is fordítnia figyelmét, azon világos okból tetszik ki, mert vannak minden nyelvben (ha teljesen elszigetelve nem volt és nincs) oly szók, melyek más idegentől kölcsönöztettek, tehắt végelemzésben csak azokból fejthetők meg. Az értelmező szótárnak nem az a föladata, hogy egész nyelveket egész nyel. vekkel hasonlítson öszve, vagy hogy azokat családilag rendszerezze, hanem, hogy az egyes szók érteményét elemzés és a nyelvszokás nyomán meghatározza, s mennyiben a szükség úgy hozza magával, vagy nagyobb fölvilágosítás végett, más nyelvbeli szókkal is öszvehasonlítsa. Ez által adatokat gyüjt, melyekből a nyelveknek mind közös anyagát, mind alakját, vagyis szótári és nyelvtani hasonlatukat öszveállítani, s azok szerint a nyelveket családokra osztályozni az általános nyelvészet dolga.

Minden szónak van saját egyéni története, vagyis eredete, képződése, idomulása, családi rokonsága, mint ezt az újabb román nyelvek bizonyítják. Mirenézve a szóhasonlító úgy járhatna legbiztosabb úton, ha hiteles írott adatok nyomán ezen történeti folyamot minél régibb korra visszakisérhetné.

Az idegen nyelvekkel közös szók nemei : I. Melyek mind elemeikre, mind szerkezetökre nézve nyelvünkből mintegy kirinak, melyeket, hogy úgy szóljunk, nyersen vettünk által, s csak némileg idomítottunk saját formáinkhoz. Ide tartoznak általán azok, melyeket a századok sőt ezer év óta köztünk vagy mellettünk lakó, vagy átmenőleg érintkezésbe jött idegen népektől kölcsönöztünk, milyenek az itt fölvett keresztény valláshoz, polgári, hadi szerkezethez, mesterségekhez, társadalmi viszonyokhoz stb. tartozók, pl. templom, oltár, mise, plebános, esperes, püspök, érsek, gróf, ispán, káplár, kapitány, szekrény, almáriom stb. E neműek között vannak olyanok is, melyeknek megfelelő magyar másukat is bírjuk, pl. sógor siiv, fölöstököm éjomét, vacsora estebéd, strázsa ör, sróf csavar stb. Ennélfogva a magyar értelmezőnek szem előtt kell tartania, kivált a latin, illetőleg hellen, szláv, német, román nyelvek ágait, a törököt stb. de itészeti óvatossággal, mert a viszony fordítva is áll, mennyiben a szóelemzésböl kitűnik, hogy a szomszéd népek is kölcsönöztek tőlünk, bírván velünk oly közös szókat, melyeket önnyelvökből megfejteni nem képesek, milyenek csákó, huszár, ausbruch (aszúborok). Vegyük különösen a szlávfajú szerb nyelvet, Stephanovics szótára szerint: magyar szerb

magyar

szerb
baktatni
baktati,

keszeg

keszega,
bot
batina,

megye

metya,
bélyeg
bilyega,

mézga

mezgra,
bitang
bitanga,

mérték

mertík, gombkötő gombár,

válu

valov,
karika
karika,

város

város, katona (lovas) katana,

szürszabó

szurszabov,
kenőcs
kenyácsa,

taliga

talyige, stb. De vannak oly szók is, melyek mint kiképzett származékok idegenből vétettek ugyan által, de gyökeikre nézve nyelvükben is megvannak, pl. borosta v. borséta egy a német Bürste-vel, mely mint készítmény annak anyagát jelentő Borste-től (sörte, tüskés ször) vette nevét, de ennek gyöke bor borz megvan a magyar tüskés borz, a tüske gyanánt fölmerevedő borzad, borzas, börz, börzenkedik szókban is. Hasonlóan a latin-hellen szerkezetű koroná-nak, mint fejet, homlokot kerítő díszjelnek gyöke kor, megvan a korong, korcz, korlát-ban, s általán a kerek alakot jelentő kar, ker, kör származékaiban. A szláv eredetű, vajda, vojvoda (had-, csata-, harczvezér) gyöke voj, boj önállóan létezik a magyar baj-ban, mint a bajnok, bajlódik, viudik származékok gyöke.

Tehát a szók értelmezésének nem teszünk fölösleges vagy hálátlan szolgálatot, midön nagyobb fölvilágosítás végett oly nyelvbeliekkel is hasonlítjuk, melyek alajtólag (hypothetice) másnemű családhoz tartoznak, mit bizonyos nyelvosztályi rendszerhez ragaszkodó né. mely nyelvészek készakarva mellőznek, söt mellőztetni akarnak.

Itt egyszersmind elvileg és gyakorlatilag visszautasítjuk azon ránkfogást, mintha mi minden nyelvünkbeli szót a magyarból megfejthetőnek tartanánk, söt valóban megfejteni törekednénk. Mely állításnak czáfolatát számos szótári czikkeink homlokukon viselik, miért hoszszabb vitatásra nem tartjuk e tárgyat szükségesnek.

II. Melyekről bizonyosan nem állíthatjuk, hogy nyelvünk innen vagy onnan kölcsö. nözte volna, mert itt is ott is van saját családjok, és szerkezetök, melyek eredete az ó kor homályában vesz el, milyennek a) a természeti hangokból utánzás által alakultak, mint: mor-og, murmur-at, murmel-n; -g, bo-at; sus-ogás, sus-urrus, saus-en; b) a kedélyhangokból képzettek, pl. oh-ajt, o ptat; ah-itani, äch-zen; ujj-ong, jub-ilat; röh-ög, rid-et; kacz-ag, cach-innatur; c) első szükségüek a társadalmi viszonyokból eleve kifejlettek: pl. eszik, est, ess-en, jeszt; evés, ét, étel, éh, éhes, esca, esur, esuries, epulum; atya, pater, otecz; aba abba; ide tartoznak a személynévmások, a számnevek, a tagadók stb. d) igen nagy számmal olyanok, melyek alapérteményei, illetőleg gyökei egyeznek, s csak képzésben vagy idomulásban módosultak pl. gomb Knopf, gombócz Knödl, golyó globus, foly fluit, kajmacs camus, tompa stumpf, ír Schmier;

szóval mindazok, melyek illető nyelveikben egyenes és oldalágu családokat képeznek, pl. á latin bat-uo ütöm honnan batulus változva baculus, ütő eszköz, francz. battre ütni, baton bot, melyekkel egy a magyar bot, botol, botoz, botlik, botránkozik, s ezekhez rokon az öt, üt, ötlik, ütközik. Sőt nem csak gyökök, hanem képzök és ragok is vannak az alajtólag külön családu nyelvekben közösek, mit a képzök és ragok tárgyalásánál részletesen kimutatunk.

III. A külhasonlítás legközelebbi nemét teszi a szoros értelemben vett rokon nyelvbeli szók öszhasonlítása. Itt mindenek előtt az a kérdés: mit értünk a rokon nyelvek alatt ? Ezen kifejezés „rokon nyelvek“ átv. értelmű, minélfogva a nyelvek származási viszonyát az emberi nem leszármazásához hasonlítjuk, s e szerint 1) legközelebbi rokonok, melyek között anyai és leányi viszony létezik, milyenek a történelem tanusága szerint a régi latin, és újabb román, az ó és új hellen, az ó és új germán nyelvek. A leánynyelveknek, ha úgy szabad szólanunk, embryoja a tájnyelv (dialectus), mely fokonként hovatovább máskép idomulván, s helylyel-közzel idegen elemeket hasonítván magához, vagy egészen újakat alkotván, lassan-lassan egy új külön nyelvvé képződik. Midön tehát a leánynyelv egy részröl az illető anyának testét lelkét örökli, más részről oly tulajdonságokat vesz fel, melyeket az anyában hiába keresünk. Miből okszerüleg következik, hogy lehetnek söt vannak is a leánynyelvben oly szóanyagok és alakok, melyeket az anyaiból megfejteni nem lehet. Ugyanez áll a tájnyelvekre is, pl. a dunántuli hókony, zsombor, nem a derékmagyarból hanem a német Hacke, és Simmer v. Simperl-ből származott. Valamint tehát tévedne a szóelemző, ha minden tájszót az anyai deréknyelvből erölködnék fejtegetni; nem különben tévedne akkor is, ha a leánynyelv minden szavaival ezt akarná tenni. Az élő nyelvek, tehát a leányok is, folytonos változásnak, illetőleg fejlődésnek, növekedésnek, vagy kopásnak, korcsosodásnak, romlásnak vannak kitéve, s idővel annyira átalakulhatnak, hogy az ösanyának csak némi alapvonásait lehet észrevenni rajtok.

2) Másodágu rokonságban vannak egymással a testvérnyelvek, melyek t. i. közvetlenül azonegy anyától származtak, pl. az olasz, spanyol, portugál, franczia, mint a régi latin leányai, vagy a szlávcsaládu cseh, lengyel, orosz, illir, szerb stb. Ezek oly viszonyban állanak, mint ugyanazon deréknyelvhez tartozó tájnyelvek, mennyiben majd távolabb majd közelebb esnek mind egymáshoz, mind a deréknyelvhez, pl. nálunk a székely, a göcseji, a mátravidéki palócz, melyek közöl a két utolsó több tekintetben oly sok anyagi és kivált idomulási sajátsággal bír, hogy ha azt ezen úton tovább fejlődve és terjeszkedve, s magukat a deréknyelvtől elszigetelve előbb népies könyveikben, utóbb külön irodalomban alkalmaznák, néhány század múlva annyira különböznének a deréknyelvtől mint az újabb románok a latintól, vagy a hollandi a köz némettől.

A dolog természetéből foly tehát, hogy a testvér nyelvek között mind az egyes szók anyagára mind azok idomulására nézve még több különbség létezhetik, mint az anyaiak és leányiak között

, melyeket mint saját egyéniségökhöz tartozókat se az anyából se a testvérekből megfejteni nem lehet, pl. a dán és svéd germánfaju nyelvek szki képzőjét a germán isch helyett : danszki = dänisch, himmelszki = himmlisch; t. i. ezen képző bizonyos szláv családok sajátja.

Ha már a testvérnyelvek is, melyeknek egy köz anyától származta a történelemből bizonyos, annyira elütnek egymástól, mit tartsunk azon nyelvek felöl, melyek nemzedéki leágazása, illetőleg törzse az öskor sötét homályában vesz el ? melyekről csak azon korból vannak írott adataink, midőn már kifejlett szervezetben, s külön egyéni önállóságban tünnek elé ? Mily átalakulásokon eshettek ezek által, mielőtt ez álláspontra jutottak? Nem valószinű-e, hogy amelyek más-más éghajlati, vérkeverési, polgári, közlekedési, foglalkozási, miveltségi viszonyok következtében jelenen más-más alakuak, ezredévek előtt hasonlóbbak valának egymáshoz ? Legalább ezt sejdíttetik azon nagy számu gyökök sőt származékok is, melyek mind az árja, mind az altáji, de még a sémi nyelvekben is közösek,

Ha valamely nyelv egyetemes átalakulásnak indúlt, egyes szavai annálinkább elütnek az ős anyáétól, mennél távolabb esnek tőle utókorra nézve, pl. a mai franczia épi épine még négy öt századdal ezelőtt espic espine valának, s az eredeti spica spina-hoz közelebb állottak. Végre oly álláspontra juthatnak, melyen önmagukból elemezhetlenek, ha t. i. nem bírjuk a nemzedéki fonalat, melyen az anyától leágaztak. Mi édes nyelvünket illeti

, hatszáz év ólta, honnan írott hagyományaink kezdődnek, szintén szenvedett holmi változásokat, de nem oly lényegbe vágókat, melyek ösi természetét elkorcsosították, vagy ifjú arczvonásait ránczokba zsugorították, vagy elmázolták volna. Ugyanis a szógyökök jobbára illetetlenül épen szállottak reánk. Alakjának fő változatait a párhuzamossági hangrend okozá, mennyiben a képzöket és ragokat a gyökökhöz idomította, de e változatok kézzelfogható kulcsát föntartotta a tájejtés, mely még ma is több esetben az ősi alakokat használja, s eligazítja a nyelvészt, hogy az eredetiebb elemek nyomára jöhessen.

Mennyiben az egyetemes átidomulásnak idő folytával több fokozatai lehetnek, ez utóbbiakat hogy a nemzedéki hasonlatnál maradjunk -- úgy tekinthetni, mint egy ösanya unokáit, másodunokáit stb. Hogy ezek hovatovább mindinkább elütöttek az ösanyától, oly nyelveken vehetjük észre, melyek fejlődési fonalát a történelemből, írott nyelvemlékek után, bírjuk, pl. mily különbség létezik a mai Palais Royal, és a tizenkét törvénytáblák nyelve között? Innen túl a régibb latin nyelvről keveset tudunk, és így egyenes ágon menvén fölfelé a franczia szók elemzését a latin nyelvnek csak azon koráig (mintegy 2,400 évig) vihetjük vissza, melyből írott adatokat birunk. Minthogy azonban a többi román nyelvek is ugyanazon forrásból származtak, tudnivaló dolog, hogy ezek is, mint testvérek nagyobb részt fölvilágosítják a francziát; mondók „nagyobb részt“, mert, úgy véljük, senki sem fogja tagadni, hogy ezen oldalágak mindegyikében találtatnak oly anyagok és idomulatok, melyeket az ösanyában, vagy többi rokonaikban hiába keresünk, minthogy azokat vagy más családbeli nyelvektől kölcsönözték, vagy egyéni önállásuknál fogva saját magukból fejtették ki.

De hogy a magyar nyelvre térjünk, ebből írott hagyományokat legfölebb a XI-dik századtól kezdve birunk, nem említvén azon rideg szókat, melyek idegen iróknál több magyar hangok szokatlansága miatt elferdített alakban fordulnak elé; valamint azokat sem, melyeket legrégibb okleveleinkben s a Névtelen Jegyzönél szórványosan találunk, s a sokkal kevesebb hangjegygyel biró latin alphabetum által csak tökéletlenül körülírva, s távol sem híven visszaadva olvasunk. Es igy egyenes ágon visszamenve nyelvünket csak azon korszakából kezdjük ismerni, midön a magyar nép teljes erejére fejlődve mint polgárilag szervezett tekintélyes nemzet lép föl a történelem mezején. Sőt bármily messze képesek is fölvinni történetbuváraink a magyarok eredetét; ha minden kétkedés nélkül elfogadjuk is, hogy az avarok és hunnok egyenes öseink, vagy hogy a kúnok, besenyők, válok stb. oldalágu rokonaink: e tudomás nyelvészetünkre nézve alig nyújt némi segédforrást, mert nem bírunk tölök nyelvemlékeket.

Minthogy tehát hiteles történeti adatok hiányában eddigelé nem vagyunk képesek fokonként egy régibb néptörzsig följutni, melytől egyfelül vérségi, másfelül nyelvi származásunkat kétségtelenül megállapíthatnók, nincs egyéb hátra, mint a régi és újabb nyelvek tömkelegében buvárkodni, vagyis a nyelvhasonlítás. Mellékesen legyen itt észrevéve, hogy a történelem tanusága szerint vannak népek, melyek nyelve rokon sőt azonos, holott vérségre nézve más-más törzsnek sarjadékai, pl. a román nyelvű olaszok, spanyolok, francziák, keleti románok nem mind a régi latinok sarjai, hanem a római birodalom világuralma s a népvándorlások alatt elrománosodott longobardok, normannok, gallusok, frankok, dákok stb. utódai. A mai porosz-németek a 17dik században feledték el végképen ösi szláv nyelvöket. Hazánkban is, világos tudtunkra, nem csak egyes helységekkel, hanem vidékkel is történt, hogy ösi nyelvöket egy másikkal cserélék fel. Minélfogva sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg követke tetni józan okoskodással nem lehet. A közelebbi vagy faji vérrokonság kimutatására külön történeti okmányok szükségesek.

VII. Szakasz. A szóhasonlítás elvei, és szabályai.

Elöleg és újra megjegyezzük, hogy szótárirói föladatunk, nem egész nyelvrendszereket és nyelvcsaládokat, mint olyakat, hanem szókat szókkal öszhasonlítani. Különben is a nyelvek rendszerezésének és családosításának egyik föalapja a szóhasonlítás.

A szókban általán hármat, mint lényegest különböztetünk meg, a) az anyagot vagyis bizonyos hangokból álló alkatrészeit, b) az alakot, vagyis az anyag formáját és idomulatait, c) azon fogalmat, vagyis érteményt, melyet kifejez.

Mind három ugyanazon nyelvben is változások és módosulásoknak van alávetve, nevezetesen az anyag gyakran hangtanilag módosulva új alakot ölt, egyszersmind érteménye más árnyalatot kap. Ily szók, mint hasonlók, azonegy családhoz tartoznak, pl. gomb gömb, komp kompoty, gombócz gömböcz dimbicz stb. Ha tehát akármily nyelvekben oly szókra akadunk, melyek e három pontban vagy lagalább alaphangban és érteményben egyeznek, észszerűleg állíthatjuk rólok, hogy eredetre rokonok, pl. a hellen yvo-oo; lat. cir-cus, magy. kör, német Kreis, vagy a lat. vort-it, magy. ford-it szl. wrát-i; a lat. hort-us, fran. jard-in, ném. Gart-en, magy. kert, szl. hrad, grod, gorod.

A szóhasonlítás elé legtöbb nehézséget gördít a hangok változkodása és idomulása, mely esetben a hangi viszonyok physiologiai rendszere, s főképen az alapértemény igazít el, pl. póly-a, bul-a, bur-ok első tekintetre és hallomásra különböznek, de alaphangjaik hasonlók, érteményök is egyezik, mert mindegyik takaró, befödő, körülövedző valamit jelent, honnan a származékok : pólyál, bulál, burkol legközelebbi rokonok, s csak árnyalatban különbözök. Ezekhez hasonló a latin vel-um, velo takarok, revelo kitakarok, pallium, vola öszveburkolt kéz; ismét a

[ocr errors][merged small]

magyar fel.hő, mely a tiszta eget beborítja, felhödzik = borúl, mint a lat. nubo és nubes, s helyesen hasonlítja Adelung a német Wolke-t is a latin bulga-hoz, mely a volvo, involvo, volva szókkal rokon. Hasonlóan egyeznek a lat vellus, villus, pilus, ném. Wolle, Vliess

, szláv wolna, wlasz, magy. polyh, pölyh, pili; vagy a perzsa xar8vo (Xenophonnál), m. kantus, köntös, kankó, gúnya, tót hunya.

Valamint ugyanazon nyelvben bizonyos gyökből különféle származékok sarjaznak, s ennélfogva hasonlíthatók, nem különben áll a dolog a külön nyelvek között is, ha gyökeik egyeznek, pl. a vel-amen és bul-ázó, a per-eszlén és ver ticillum, a for amen és fur-adék, ámbár mint származékok saját nyelvök szelleme szerint képződtek, de gyökre és alapérteményre hasonlók, sőt a foramen-vel lehet csaknem azonos furomuiny is.

Vegyik már a dolgot alkalmazásba.

Amely nyelvekről hiteles történeti adatok nyomán tudjuk, mily törzsról származtak, azok öszvehasonlításában közvetlenül a törzsnyelvet tartjuk szem előtt, s per syllogismum vagyis analytice igy okoskodunk : „ezen és ezen szók innen és innen származtak : tehát egymással rokonok“ pl. az olasz dio, spanyol dios, franczia dieu közvetlenül a latin deus-nak idomulatai; tehát rokonok. Hasonló rokonság van a német ungeschaffen, hollandi ongeschapen, és svéd oskapade, vagy az orosz-szerb twar, cseh sztwor, lengyel sztworzen (teremtmény) között. Azonban, mint fönebb megjegyzök, ily nyelveknél is tekintetbe kell venni az idegen családokból kölcsönzött elemeket.

E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal

, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimitva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökröl öntudatok volna. Ezekben a szoros ért vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tudniillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb deréknyelvéivel, pl. midön a palócz csillapít helyett csiplagít-ot, a bodrogközi és székely vakmerő h. makverőt, a balatonmelléki hágcsó h. háskót mond, vagy midőn valamely nép az idegen nyelvböl kölcsönzött szókat a magáéba illeszti, pl. hospitale ispita, Hofmeister hopmester. Az ily szók elemzésével lehetetlen boldogulnunk, ha csak az anyatörzsre, vagy illetőleg deréknyelvre nem viszszük vissza.

Amely nyelvek nemzedéki fonala pedig az öskor sötét homályában tudomásunkra nézve megszakadt, azokat észtanilag csak inductio vagy synthesis útján hasonlíthatjuk, mely eljárásban úgy tapasztaljuk, hogy némelyek több, mások kevesebb pontban hasonlók. Ez alapon a nyelvbuvárok a nyelveket bizonyos családokra osztályozták, u. m. sémi, árja v. indoeurópai, urulaltájiakra stb., különösen a magyart az altáji nemzetségbe, a tinntörök családba kebelezvén.

1.

VIII. Szakasz. Ezen osztályozat értéke a magyar szóhasonlításra nézve.

Minthogy eddig a történetíróknak nem sikerült hitelesen bebizonyítani, hogy a magyar faj, mely altáji népekkel van akár egyenes, akár oldalágú vérségi rokonságban, valamint azt sem, melyik nyelvvel van ezek közöl leányi, vagy melyekkel testvéri, szóval egyenes leszármazási viszonyban : ennélfogva a magyar és altáji nyelvek hasonlítását illetőleg oly nyilt téren állunk, mint a többiekre nézve. Különben okszerü alap nélkül előleg föltennök, hogy ezekkel a magyarnak soha, a legrégibb öskorra visszamenve, semmi köze, semmi viszonya nem volt, hogy egészen elszigetelve álltak egymástól. Ennélfogva a velünk született tudvágy ösztönszerüleg azon kérdést támasztja bennüink : vajjon azon szók, melyek az altáji nemzetség nyelveit alkotják, csak ezeknek kizárólagos sajátjai-e, vagy talán a többiekkel is legalább részben közösek ? E kérdésre csak hasonlítás által felelhetni meg, melyet ha a felsőbb nyelvészettudomány elvei szerint üzünk, nevezetesen ha a magyart az árjaféle nyelvekkel öszvehasonlítjuk, nem mondjuk több, de aligha annyi közös anyagot nem találunk, mint amazokban. Aki a hellen, latin, germán és szláv nyelveket, mint nálunk ismeretesbeket figyelemre veszi, s szavaikat a magyaréival öszvehasonlitja: ez állításról megfog győzödni, s még inkább, ha ezeknek állítólagos törzsanyjokkal, a régi szanszkrittal öszveveti

. Tudnivaló, hogy itt nem kölcsönzött szókat értünk, hanem olyakat, melyeknek itt is ott is meg van eredeti gyökük, saját képzési rendszerök, és családi rokonságuk.

Bopp Ferencznek „Glossarium sanscritum,“ Benfey Tódornak „Griechisches Wurcellexicon“ és Eichoffnak „Paralléle des langues“ munkájok ntán mintegy 150 szanszkrit gyököt szemeltünk ki, melyekhez magyar gyökök és származékok alaphangra és érteményre hasonlók. Minden gyök után (magyaros helyesíráshoz és hangoztatáshoz alkalmazva) először annak német jelentését, azután más indoeurópai rokonszókat, végre a megfelelő magyarokat állítjuk :

« ElőzőTovább »