den-él; c) mely az első személy cselekvését a második személyre irányozza, pl. ver-l-ek, (caedo te ego), veré-l-ek, vert-el-ek, verj-el-ek, verend-el-ek, lát-l-ak, látt-al-ak, láss-al-ak, stb. Ezen közbeszúrt személyrag nem csak az egyes hanem a többes második személyre is vonatkozik, pl. lát-l-ak tégedet (video te), lát-l-ak titeket (video vos). Mi eredetét illeti: Révai a gúnyosan szólító török ala és intőleg szólító arab al (vagy la) indulatszóhoz hasonlítja, felhozván egyúttal, hogy a magyarban is van la, la, figyelmeztetve szólító. Mi pedig hozzá teszszük, hogy túl a Dunán, nevezetesen Pápa vidékén a le használtatik hivó ne! értelmében, mely rendesen a te személynévmással együtt, vagy e helyett szokott járni pl. le te != ne te! hű lehücs te! szóval t az l-lel fölcseréltetik, mint a régies mutal-ban is a mai mutat helyett. Hogy a szólítás, hívás második személyt föltételez, a dolog természetéből világos. És ha a személynévmások ős eredetéről föntebb eléadott fejtegetések állanak: akkor to(va) és el alapérteményben is egyeznek, s a tol szóban mindkettő találkozik.

öön, ik. Az önálló harmadik személynévmás: ő, melynek nyelvünkben természetes rokontársa a távolra mutató a, o, pl. az ahol, az, ott, oda származékokban. Legközelebb áll hozzá a török o v. ol, persa ó, ói, vei, a héber hú. Toldottan, mint hajdan divatozott, s ma ujra szokásba jött: ön, szlávul: on, finnül: hän, török ragozott állapotban on- vagy an— Rokon a franczia: on, német. man, pl. on dit, man sagt mondják (mondatik).

Ragozásban az ő közelebbről, mint személyrag, a, e alakot, ölt, de egyéb ragozás és képzésben is fontos szerepet játszik, miről már föntebb az ő, ó képzőről eléadott czikkben részletesen szólottunk, s alkalmazásáról még alább szólani fogunk. A héberben a harmadik személy birtokraga szintén ó: debar-ó szav-a; a törökben i (ï, u), pl. is-i, ügye, hakk-ï, joga, doszt-u, barátja; önhangzó után szi: baba-szi, apja, a persában mint rag es: peder-es, atyja, de önállólag o: pederi o (mintegy: atyja övé, pederi-ben az i birtokviszony ragja). Az árja nyelvekben az igeragozásnál a harmadik személy képviselője általán: t vagy d, pl. szanszkrit tuda-ti (kínoz), persa kúd-ed (ver), latin tundi-t (üt), német tödte-t (öl), és a birtokos névmásoknál szintén s vagy sz: su-us, szva-sz se-in stb. Megfelel nekik a magyarban önállólag a z: az, ez.

Harmadik személynévmást képvisel azon ik is, mely szenvedő és középnemű igékhez járul, pl. tör-ik, törőd-ik, gondolkod-ik, zárat-ik, záród-ik, zárkoz-ik. Hogy ezen ik vagy maga a megfordított ki névmás, mely kivált az altaji nyelvekben sokféle szókhoz és ragokhoz szokott járulni; így a törökben ol-ki (am. az aki), úgy hogy habár itt öszveirják, de ragozásban csak az első szó változik: anung ki (azé ki), anlering ki (azoké ki), hasonló kim-ki, továbbá benim-ki am. enyém-ki (meum quid), elimde-ki am. kezemben-ki; vagy pedig mint már Révai is észrevette, a harmadik személyrag rokonmása, mi abból is kitünik, hogy a régiek némely igék után fölváltva használták, pl. esz-en, esz-ik, alosz-on, alosz-ik, feküsz-ön, feküsz-ik. A sémi nyelvekben ezen névmás egyik betűje h: hu, hüve, sőt Bátori bibliájában a magyar ő is mindig hü-nek van irva. Honnan valószinű hogy az ik eredileg az ő-nek h- vagy k-val toldott módosítéka, s az ő tájejtéssel i-re is változik: ötet, ítet, őket, íket, továbbá részesülői ragként közszokással is, mint: hányóvető, hányiveti; markapökö, markapöki; játszó, játszi; sunyó, sunyi stb., hogy pedig a k több esetben csak kihangzásos toldalék, mutatják az ily példák: apó-k, anyó-k, fió-k, pofó-k, iszá-k, tövis-k, varacs-k. Mennyiben a nevekhez járúl pl. jobb-ik, szebb-ik, mint Révai is véli, mutató erejü (vim demonstratioam habens) vagyis a mutató az-nak rokona, a törzset körülirva: jobbik = az, mely jobb, szebbik = az, mely szebb, vagy a mi egyre megy: jobb-ki, szebb-ki (melius quid, pulchrius quid). Többire személyragként csak az egyesszámban és bizonyos időkben használtatik, különben a többes alapját az ön képezi, pl. törnek — tör-önök, verekednek vereked-önök; törtenek tört-önök; ha ugyan az n-ben is nem rejlik a sokaság fogalma (nő), milyen a persa többes án s az árja nyelvekben általán az igék an-t, en-t, un-t, an-d stb. többes harmadik személy végzete: latin aman-t, docen-t, legun-t, szanszkrit tudan-ti, persa kúban-d.

=

A személynévmások és személyragok többese.

A személynévmások egyes és többes száma között a nyelvekben nincs az a világos öszvefüggés, mely más neveknél divatozik, hogy t. i. a többesszám úgy képződik, ha az illető egyeshez többesrag járúl. Ez eltérést az árja nyelvekben is tapasztaljuk: a szanszkrit aham többese aszmán, vajam, hellen yw többese nusis, a latin ego-é nos, a német ich-é wir, a szláv já-é mi ; ilyenek tvám és jújam, jusmán, ov és vμsîs, tu és vos, du és ihr, ti és wi. Hasonlóan az önálló magyar én-nek önálló többese, mint föntebb láttuk: ménk v. mink, mely ugyan az elő m nélkül

gondolva, egészen a rendes k raggal képződött többes, de a teljes alakú mink-ből lett csonkítva: min, pl. minmagunk, s ebből a még kopottabb mi, mimagunk. T. i. az önálló én szabályos eredeti többese ékvesztőleg is, de ami régiesen az egyes en-ben is eléfordúl, en-ek vagy én-k, s előtéttel vagy kettöztetéssel en-én-k vagy mén-k = mink. És ugyanezen én v. en-ból elemezhető a határozatlan tárgyu ige többes személyraga: ünk, unk, pl. ver-ünk, mar-unk, mely több régi emlékekben, sőt tájejtéssel pl. Szalában és a palóczoknál még ma is enk v. önk, onk, pl. ver-enk, ver-önk (= verünk), lát-onk (látunk), verj-énk, verj-önk (verjünk), láss-onk (lássunk), s némi változással: muk, mük, mint a régi halotti beszédben eléfordúl. A tik, ök vagy önök rendes alkotásuak, s igeragozásban csak a hangrendhez alkalmazkodnak. Megfelelnek ezeknek többé kevésbé az árja törzsbeli nyelvek is: ama-mus, ama-tis, am-ant, legi-mus, legi-tis, leg-unt stb. A megrövidült mi, ti alakok is (néha megfordítva, például a persa igeragozásban: —ím, -rd) számos nyelvekben feltaláltatnak.

Mutatványok a tárgytalan (a tárgyra nem mutató) igealak személyragozásából. Első személy ragozása.

Jelentőmód. Jelenidő. Tőalakok a puszta igék: ver, tör, mar (egyes harmadik személy).

ver-ék; tör-ök; mar-ok; ver-ünk, (tájejtéssel: ver-önk, ver-enk); tör-ünk, stb.

Első múlt: a, e raggal, tőszemélyek vagy alakok: vere, töre, mara.

vere-ėk, verék; mara-ëk, marék; vere-enk, verénk; stb.

Második múlt: t v. -tt raggal; töalakok: ver-t, tör-t, mar-t.

Itt az egyesszámu első személynek hasonléknál fogva szabályosan így kellene lennie: vert-ėk, tört-ök, mart-ok; de minthogy kiejtésben jobbára a jelenidő többesének második személyével egyenlő: ver-tek (verberatis), tör-tök (frangitis), mar-tok (mordetis): a nyelvérzék ösztönszerüleg inkább az m alakot használja:

vert-em, tört-em, mart-am; vert-ünk (tájejtéssel: vert-önk, v. vert-enk) stb.

Egyébiránt az sem valószinűtlen, hogy itt eredetileg az önálló en (an) használtatott:

vert-en, tört-en, mart-an, s csak utóbb változott em, am-ra.

Jövő: and, end raggal; töalakok: ver-end, tör-end, mar-and.

verend-ėk; törend-ėk; marand-ok; verend-ünk, (verend-önk, verend-énk) stb.
Parancsoló és foglalómód: j raggal, töalakok: ver-j, tör-j, mar-j.
verj-ek; törj-ek; marj-ak; verj-ünk, (verj-önk, v. verj-enk) stb.

Ohajtómód: na, ne raggal; töalakok: ver-ne, tör-ne, mar-na.

(verne-ėk), vernék, (marna-ék), marnék; (verne-énk), vernénk, (marna-enk,-ank), marnánk.

A tárgyatlan ünk, unk ige-személyragtól talán eredetre és elemre nézve annyiban különbözik a birtokos ünk, unk, mert ennek alapja alkalmasint az egyes számu birtokrag em (ėm, am, om, öm) pl. fej-em, több. fej-em-ėk, fej-em-k, fej-en-k, fej-ön-k (régiesen és tájdivatosan) végre fej-ünk; nyak-am, nyak-am-ok, nyak-am-k, nyak-on-k, nyak-unk; szėm-ėm, szėm-ėm-ėk, szém-ėm-k, szém-önk, szemünk; orr-om, orr-om-ok, orr-om-k, orr-unk; bőr-öm, bör-öm-ök, bör-öm-k, bör-ön-k, bőr-ünk. Igy a régi halottas beszédben: uromkurunk, ösemökösünk.

Általános megjegyzés. Alig kell említenünk, hogy az igék minden személyeinél (rendszerént elül) az önálló személynévmások is eléjöhetnek sulyos bitás végett pl. én verek azt teszi a ki ver az én nem más. Így van ez a birtokragozásnál is: én házam v. az én házam (értsd hozzá nem a másé.)

Második személy ragozása.

A jelen- és jövöidő egyes számu ragja esz, asz v. sz, a múltakban és ohajtóban el, al, nyújtva él, ál. A többesszám alapja az önálló te, melyből lesz tek, hangrendileg : tėk, tök, tok.

Ha pedig az igető két mássalhangzóval végződik, könnyebb kiejtés végett előhangzót veszen föl, mely a jelen- és jövőben a rag hangzójához alkalmazkodik, pl. kérd-e-tėk, küld-ö-tök, szánt-o-tok, kérdend-e-tėk, küldend-é-ték, szántand-o-tok, a többiben nyilt e, a, pl. vert-e-tėk, verj-e-tėk, küldt-e-tėk, küldj-e-tėk, mart-a-tok, marj-a-tok, vagy a töige önhangzójával öszveolvadva é, á: veré-tek, verné-tek, mará-tok, marná-tok. T. i. sokszor előhangzót vesz föl puszta szokásból is, valamint gyakran a névragozásban is : ház-atok, barát-otok, nép-etek, öröm-etek; hanemha azt veszszük, hogy a névrag közelebbről az ed többese, tehát: edek v. etek; mint az első személynél, emk, omk vagy emek, ömök stb. az em többese.

Jelentőmód, jelenidő: ver, tör, mar, hisz, ért, önt, ont lesz a 2-ik személy: ver-sz, ver-ték, tör-sz, tör-tök, mar-sz, mar-tok, hisz-esz, hisz-tek, ért-esz, ért-e-ték, önt-esz, önt-ö-tök, ont-asz, ont-o-tok,

Első múlt : vere, töre, mara, (vere-el) verél, (töre-el) törél, (mara-al) marál, (vere-etėk) verétek, (töre-etek) törétek, (mara-atok) marátok.

Itt a többesben a tőalak hangzója hangtani okból látszik megnyujtottnak, miután a tek, mint az imént érintők, igen szeret önhangzót venni maga elébe.

Második múlt: vert, tört, mart, lesz: (vert-el) vert-él, (tört-el) tört-él, (mart-al) mart-ál, vert-e-ték, tört-e-tėk, mart-a-tok.

Hogy az egyesszám raga eredetileg rövid el, al, bizonyítja a dolog természete, továbbá a régi codexek k lönösen a bécsi és tatrosi, minthogy különösen az e rövid jegygyel iratik; végre a még tájilag élő nyelvszokás, mely különösen Abaújban, felső Borsodban, és vidékén divatozik, pl. mit ettel? mit ittal? e. h. ettél, ittál.

Parancsoló- és foglalómód.

Ezeknek azon sajátságuk van, hogy az egyes számban a puszta töalakot második személyül is használják, különben a parancsolónak illetékes raga: sze, sza, p. jer-sze, adj-sza.

verj v. verj-sze, törj v. törj-sze, marj v. marj-sza,

verj-e-tėk, törj-eték,

marj-atok.

Az ik-es igéknél, mint alább látni fogjuk, a második személyrag él, ál, p. egyél, igyál, mit a tájszokás (és jóformán következetesen) másnemű igéknél is használ, mint: kérj-él, adj-ál.

Ohajtómód: verne, törne, marna.

(verne-el) vernél, (törne-el) törnél, (marna-al)

marnál,

(verne-etek) vernétek, (törne-eték) törnéték, (marna-atok) marnátok.

Itt is az etek, atok alak (előhangzóval) okozza a töalak önhangzójának megnyujtását.

Harmadik személy ragozása.

A tárgytalan alakban az egyes számbeli harmadik személy nincs világosan képviselve, hanem a puszta töige, illetőleg időtő (a töige és időrag egybeforradva) és módtő egyszersmind a harmadik személyt helyettesíti, p. töige: ver (verberat, scilicet ille), időtő: vere, vert (verberavit), verend (verberabit), módtő: verne (verberaret). Egyébiránt világosan kitétetik a parancsló és foglalómódban: ver-jén, tör-jön, mar-jon, továbbá némely töigékben, mint: tėsz-én, vėsz-én, lėsz-én, hisz-én, visz-én, megy-en, vagy-on, s ily régiszerüekben: ész-én, isz-on, alusz-on, feküsz-ön. Hogy hajdan a harmadik személyrag általán is divatozhatott onnan gyanítjuk, mert a többesben, mint föntebb is érintők, többnyire elébukik, vagyis a többesnek alapul szolgál, p. lész-én-ek lésznek, tész-én-ek tésznek, vagy-on-ak vagynak, és igy: ver-en-ek vernek, tör-ön-ek törnek, mar-on-ak marnak, verc-en-ek verének, vert-en-ek stb. Hogy továbbá a fentemlített igékben az én, ön, on nem csupán kihangzásos toldalék, hanem, a mennyiben nem többest jelent (lásd föntebb ő ön, ik), valódi személyrag, kitetszik abból, mert a mely igék n-vel végződnek, azt azon fölül ragul is fölveszik, p. izen izen-n-ek, köszön köszön-n-ek, fon fon-n-ak. Ennélfogva a harmadik személyü igeragozásban az egyesszám ragja maga a harmadik személynévmás ön, hangrendileg én, on, vagy en, an, mely a többesben ek, ak ragot veszen föl, s az elötte álló önhangzót jobbára (nem mindig) kiugratja.

tört(en) tört-en-ek =tört-önök v. tört-ek

töre-önök,

mara-önök.

vert-ök,

tört-ök,

mart(an) mart-an-ak mart-önök v. mart-ak = mart-ök.

A többesszám másik alakjában (vert-ek) az egyszerü ek ak alapja az egyszerü sze

mélynév más ő, hangrendi változattal: e, a.

Jövő: verend, törend, marand.

vereud(en), verend-en-ek, verendnek,
törend(en), törend-en-ek, törendnek,
marand(an), marand-an-ak, marandnak.

Parancsoló- és foglalómód: verj, törj, marj.

verj-ėn, (verj-ėn-ėk) verjenek,
törjön, (törj-ön-ök) törjenek,
marj-on, (marj-on-ok) marjanak.

Ohajtómód: verne, törne, marna.

verne(en), verne-en-ek, vernének,
törne(en), törne-en-ek, törnének,

marna(an), marna-an-ak, marnának.

Mutatványok a tárgymutató igealak személyragozásából.

Mindenek előtt megjegyzendő, hogy a tárgymutató töige öszve van téve, a) a puszta tőigéből, b) a tárgy mutatóból, mely eredetileg maga a mutató a vagy e (am. az, ott v. ez, itt), mely alkalmazásban i-, vagy j-, vagy ja, je-re, változik (mint ig jog, ihar juhar, igenye jegenye szókban is), pl. ver, ver-i, ver-j-ük, verend-i, verend-j-ük, vere, vere-e v. vere-i veré, verne, verne-e v. verne-i verné; mar, mar-i v. mar-ja, mar-j-uk, mar-ja-ak (= marják), marand, marand-i v. marand-ja, mara, mara-amará. Hogy a ja je ragokban harmadik személyrag nincs, az mutatja, mert más személyekben is eléjön pl. marjátok = marja-atok; de némely tájejtésekben, nevezetesen a szegedi, baranyai somogyi, tornai szokás szerint a tiszta i divatos pl. bizony nem adi (adja), inkább a sárba tapodi (tapodja); valamint a vékony hangu igékben is szokásban van néhutt a je, pl. szeretje. Az e vagy i vagy j tárgymutató csak az egyes első és második személyben nem hallatszik; a többiben tisztán megvan. Tehát egészen ép alakban minden elemeivel együtt a tárgymutató személyragozás így állana: ver(-i)-em, ver(-i)-ed, ver-i, (ha ugyan a harmadik személy ragának itt épen úgy nincs helye mint a tárgytalan igeragozásban, ellenkező esetben lesz ver-i-e); mar(-i)-om, mar(-i)-od, mar-ja, melyek közöl a tárgymutató az első és második személyben nem tünik ki világosan, valamint ezekben sem az i: vern(i)em, vern(i)ed, de ebben: vernie igen; hacsak azt nem veszszük, hogy mind itt mind amott az e-m, e-d-ben levő e (alhangú szókban a) lesz maga a tárgymutató.

A többes számban már minden személyben megtalálhatni a tárgymutatót, mint mind

járt látandjuk.

Ezek előre bocsátása után a tárgymutató személyragozás táblái így állanak :

Jelentőmód, jelenidő, töalak: ver-i, tör-i, mar-i v. mar-ja,

Egyes: ver-em, (ver-i-em v. ver-e-m), tör-öm, mar-om,
Többes: ver-j-ük, tör-j-ük, mar-j-uk.

Ami a többes számot illeti, ezt kétfélekép elemezhetni, a) vagy az egyes számu ẻmből lett ėmėk, émök, ėmük: ver-i-em-ük, tör-i-êm-ük, vastaghangon: amok, amuk: mar-i-am-uk, 8 utóbb különösebben a tárgymutó j nagyobb kitüntetése végett az m kihagyásával, ver-i-ük, tör-i-ük, mar-i-uk, ver-j-ük, tör-j-ük, mar-j-uk; vagy az első személy legelemibb e (= ez) gyökéhez a többes k képzője járulván, lett ver-i-ek (tájejtéssel ver-j-ėk, ver-j-ök), ver-j-ük, tör-i-ék, (tör-j-ék, tör-j-ök), tör-j-ük, mar-i-ok (mar-j-ok), mar-j-uk. A törökben is a biz (= mink) személynévmás, mely a birtokragozásban még müz, az igeragozásban rendesen üz, iz vagy ük, uk alakban tehát szintén az elő b vagy m kihagyásával fordul elé.

E kétféle elemzést a többi időre s módra is alkalmazhatni. Tehát

Első múlt, tőszemély: vere-i v. vere-je = veré, töreje = töré, mara-ja — mará.
(vere-i-em v. vere-e-m) verém, (töre-i-em) törém, (mara-i-am) marám ;
(vere-i-em-ük v. vere-i-ük) öszvehúzva: verök,

(töre-i-em-ük v. töre-i-ük)

(mara-i-am-uk v. mara-i-uk)

török, marók.

Második múlt, töalak: vert-e, tört-e, mart-a, (az e a mindenütt tárgymutató).

Az első (és második személyben) itt sem tünik ki világosan a tárgymutató: vert-em (e helyett vert-e-em) vagy tán mint föntebb vert-e-m. tört-e-m, mart-a-m; a többesben is csak az által tünik ki a tárgyra mutató ragozás, melynek verte-em-ük v. verte-ük, vert-ök-nek kellene lenni, hogy az m hang kiesik: vert-ük, tört-ük, mart-uk, de vannak példáink a régitégben a „vertj-ük" szabályosabb alakra is.

Jövő, töalak: verend-i, törend-i, marand-i

verend(i)em stb. mint a jelenben.

Parancsoló és foglalómód, tőalak: ver-je, tör-je-, mar-j-a,

verj(-e)-em vagy verj-e-m, és verj(-e-em)ük ver-j-e-ük, egyszerüen verj-ük.

Ohajtómód, tő alak: verne-i v. verne-je = verné, törne-je = törné, marna-ja

marná. A régiségben valósággal verneje, marnaja alakokat találjuk; lesz tehát: verne-i-em v. verne-je-m verném, és: verne-i-em-ük v. verne-j-ük = vernők stb.

Második személy ragozása.

=

Az egyesszámu személyrag: ed, öd, od, a többes : tek v. etėk, tok v. otok, tök v. ötök. Jelentőmód. Jelenidő: mar(i)od, v. mar-o-d, és ver(i)ėd v. ver-ẻ-d, ver-i-tėk, mar-jaatok marjátok stb.

Az alhangu igékben a maritok, aditok formával már csak a tájszokás él, s a közdivat marjátok, udjátok alakot használ, mely többször a parancsoló és foglalómód többes második személyével öszveüt.

Első múlt: vere(i)-ed v. vere-e-d veréd, és vere-i-tek verétek, mara-ja-tok= marátok. V. ö. a másik nemű első múlttal.

Második múlt: vert-i-ed v. vert-e-d, mint az első személynél; de a többesben: verti-e-ték vertéték.

Jövő, mint jelen verend(i)ed v. verend-e-d stb.

Parancsoló és foglalómód: verj-é-ed v. verj-e-d, mint az első személynél, de az egész je szótag kihagyásával is: verd, törd, mard; többesben: verj-i-e-tėk = verjétek stb. Ohajtómód: verne-i-edvernéd, verne-i-tékvernétek.