7) A hol? v. hon? kérdőre felelők állapító jelentésűek, s mint olyanok más állapító határzókkal együtt háromnemű képzővel alakúlnak, a) n-vel, ben, kün, fön, len, után, valamint a helynevekben: Budán, Pesten, Bicskén; b) t-vel, mely az n-vel képzett formákhoz járul: ben-t, kün-t, fen-t, len-t, s e hasonlatnál fogva ezek : alatt, fölött, elött, mögött, hegyett, körött, között, mellett, itt, ott, így elemezhetők : alan-t, fölön-t, mögön-t, in-t, on-t, és így, Fehérvárott = Fehérváron-t, Györött Györön-t; c) l-vel, vagy tulajdonkép ul, ül, határzóval: al-ul, föl-ül, kiv-ül, bel-ül, kör-ül, el-ül, táv-ul, hát-ul, köz-el, és az egyszerűbb ho-l. Ennélfogva egy érteményüek : kün, künt, küvül; ben, bent, belül; fön, fönt, fölül; alant, alul.

=

8) Az állapító itt ott helyett a nyelvszokás ide, oda-t is használ: pl. itthon idehaza, otthon odahaza, s a helyreirányzó hoz helyett némely palócz vidékeken mondják : nál, pl. gyere

nálunk hozzánk.

9) A helyállapítók és helyhagyók általán egy tőszóból indulnak ki, pl. be, ben, böl, alá, alatt, alól, oda, ott, onnan, föl, fölött, fölöl stb, Kivétetnek a) hoz, hèz, höz, nál, nél, tól, től; az elsőnek megfelel od oda, a második a székely-palócz ni-ból ul ül képzővel származott, a harmadik a té v. tá v. to származéka távolító el képzővel; b) ig határvető, mely ezen kérdésre meddig, míly messze ? felel meg; c) ra, melynek a viszonyragozásban e kérdésre hol? on, en, ön, n a társa : láb-ra, láb-on, fej-re, fej-én, fá-ra, fá-n, s személyragozásban pedig : rajt, régiesen : ritt. 10) Ezen névutók előtt: alul, fölül, kivül, belül, túl, innen, az illető viszonyszók on, én, ön ragot vesznek föl : Pesten alul, vizen fölül, városon kivül, határon belül, Dunán túl, Tiszán innen, t. i. a viszonynevek az egyik, a névutók pedig a másik helyállapitó ragot veszik föl, 1. 7. pont. 11) Különös figyelemre méltó a tájszokásos székely-palócz: ni v. nyi, nitt v. nott, és nól nől, melyeket gyűértelmű családnevekhez szokás ragasztani, t. i, e kérdésre: hová? ni nyi, pl. papni v. papnyi menta papékhoz; Nagy-ni = Nagyékhoz, e kérdésre; hol? felelet: papnitt v. papnott, Antal-nott=papéknál, Antaléknál; e kérdésre: honnan? székelyesen: núl nül: Mikó-núl Mikóéktól, Illésnül Illéséktől, palóczosan: nól nől. Ha ezeket a föntebbi mutatótáblán eléadottakkal öszvehasonlítjuk, úgy állanak, mint : alá, alatt, alól, fölé, fölött, fölöl stb. Ezen helyviszonyítók puszta gyöke, véleményünk szerint, a mutató ni !ná! (melyből nám — lám), ebből helyreirányzó képzővel lett ni-i, ni-á, mint: fölé, alá, öszvehúzva ni, ná, pl. papni, s a szokatlan pap-ná, de ebből magyarázhatni a gyere nálunk" kifejezést, melynek így kellene lennie: nánk, mint: ránk, felénk, továbbá a hol? kérdésre lett: ni-ott, öszvehúzva: nott v. nitt: papnott, papnitt; végre a kérdésre, honnan? a föntebbiek hasonlata szerint, távolító el raggal ni-el, ná-el, öszvehúzva nöl, nól, pap-nól, Antal-nól, Illés-nöl. Innen lehet megfejteni, hogy a től tól a régieknél néha nél, nál, pl. szebb tőle szebb nála, t. i. ezen nál tulajdonkép = nól.

=

12) Mi a helyviszonyító, valamint a többi névmódosító ragokat illeti, ezeknek részletes tárgyalását s szókötési viszonyait l. a Szótár folyamában, saját rovataik alatt.

A helynevek ragozásáról.

Mikép ragoztatnak a helynevek e kérdésekre ! hová? hol? és honnan? Vagyis mely esetekben használ a nyclvszokás be, ben, böl, (vastaghangon, ba, ban, ból) és melyekben ra, on, ról, (re, én, ön, ről) ragokat?

Ha valahol, itt gyakorolja nyelvünk, mit Horátz a szokásról állít: „Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi." E szerint majd az egyik, majd a másikféle ragozást oly szabadon használja, hogy illető eljárását csak féligmeddig vonhatni szabályok alá, minek oka a dolog természetében rejlik. Ugyanis a helynév, mint olyan, jelent bizonyos határok közé foglalt területet, illetőleg rajta levő épületek, telepítvények stb. öszvegét, melyeket kétféle viszonyban lehet tekinteni, a) mennyiben bizonyos határkörön belül léteznek, vagyis a kivülök fekvő térségre nézve belsőséget, belsötelket képeznek; b) mint bizonyos térfölületet, talapot, melynek szine fölött valami létezik, pl. Eger-be megyek, am. azon terület belsejébe, melyen Eger városa áll, Miskolcz-ra megyek, am. azon terület fölszinére, mely fölé Miskolcz városa épült.

ra, re,

on, én, ön

ról, röl.

A hely belsejére vonatkozó ragok, hová? be, ba, hol? ben, ban, honnan? böl, ból. A hely fölszinére vonatkozók: Az első rendüeket szabály szerint fölveszik a) a világrészek, birodalmak, országok, tartományok, kerületek, vidékek, vármegyék, szigetek, közök, erdők, ligetek nevei, pl. Afrikába, Angliába, Tirolba, Bácskába, Kunságba, Tolnába (megyébe), Csalóközbe, Csepelbe, Bakonyba, Vértesbe; b) a külföldi városok s más helységek nevei általán, pl. Párisba, Londonba, Rómába, Lipcsébe, Bécsbe, Laxenburgba, Mödlingbe; c) az m, n, ny végzetű magyar birodalmi helynevek

rendesen, pl. Komáromba, Veszprémbe, Bajomba, Pozsonba, Sopronba, Surányba, Párkányba, Berénybe stb

A többi mássalhangzóval és önhangzóval (az u-t és i-t kivéve) végződő helynevek többsége pedig részint országos részint tájbeli tetszés szerint inkább a másik nemüeket veszik fel, ámbár ezekben sok a kivétel, midőn tájejtések szerint ugyanazon végzetück, néha ugyanazon nevüek is majd így majd amúgy ragoztatnak, pl. Zágráb-ba, Vereb-re; Ohaj-ra (Nyitrában) Tokajba; Pápá-ra, Tatá-ba; Óvár-ra, Érsekujvár-ba; Csömör-re, Gömör-be; Vásárhely-re, Újhely-be; Megyerre, Eger-be; Kálló-ba, Szikszó-ra stb. miket csak a közel lakó nép szokásából lehet megtudni.

A mely nevek vármegyét és várost jelentenek, első minemüségben be ba stb. ragot vesznek föl, a másodikban a föntebb említett szabályt követik, pl. Nyitrában (megyében) bír, s Nyitrán (városban) lakik; Tolnában utazván Tolnán megállott; Csongrádon, sőt egész Csongrádban mind magyarok laknak. Igy különböznek: Barsban, Barson; Hevesben, Hevesen; Baranyába, Baranyára; Csanádba, Csanádra; Pestben, Pesten.

Némely helynevekhez szokás hol? kérdésre ott, ett, ött, t ragot adni pl. Fehévárott, Pécsett, Györött, Vásárhelyt. Ennek okát már föntebb a helyviszonyító ragok táblájához csatolt jegyzetek 7-dik pontja alatt eléadtuk.

Helyviszonyító névutók példáji.

Ezek is, mint a névragok, a latin praepositióknak felelnek meg, csakhogy az illető viszonynevektől elválvák; de, valamint amazok, fölveszik a személyragokat, s ugyanazon töszóból képződve a hová? hol? honnan? kérdésekre szabályszerüleg hasonló alakot öltenek, s következetes, világos öszvefüggés van köztök.

E táblából látható, hogy a hová? és honnan? kérdésekre felelők a párhuzamos hanglejt nyomán mind hasonló képzésüek. Ami a hol? kérdésre válaszolókat illeti, ezek között két alakuak: fölött és fölül, alatt és alul, körött és körül. Alkalmazásban különböznek alatt, fölött és alul, fölül, t. i. amazok függőleges, emezek fekmentes irányra vonatkoznak, s on, en, ön ragu viszonyneveket vonzanak, pl. Pest fölölt tiszta az ég, Pesten fölül esik az eső. A templom alatt sirboltok vannak, a templomon alul ötödik házban lakom. Hasonlóan fekmentes irányra vonatkoznak: hegyen túl, hegyen innen, folyón keresztül, kerten belül, kerten kivül. Midőn az alatt időre vonatkozik, az illető időnek tartós menetelét jelenti. Öt év, három hónap, egy hét alatt. Az alul, fölül pedig e kérdésre, hogy? mily áron? bizonyos ártól, mennyiségtől való eltérést jelent. Nem adom száz forinton alul. Ennek öt forinton fölül hat krajczár az ára.

Az alul, fölül, kivül, belül, elül, hátul, mint igehatárzók bevett nyelvszokás szerint fölveszik a ra, ról (re, ről) ragokat : alulra, alulról, fölülre, fölülről, kivülre, kivülről, belülre, belülről, elülre, elülről, hátulra, hátulról.

A személyragokról, mint a személynévmások módosított alakjairól.

A személyragok nem levén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban alkalmazott módosulatai; a dolog rende kivánja, hogy először a személynévmásokról szóljunk.

Nyelvészeti tekintetben igen feltünő és érdekes, hogy a személynévmások a sémi, árja és altáji nyelvekben egymáshoz hasonlítanak, és hogy némely módosulásaikban a különböző törzsbeliek hasonlóbban hangzanak, mint az ugyanazon családhoz tartozók is, pl. a magyar ön, és

szláv : : on, a magyar: mi (nos) és szláv: mi, a birtokos hellen: su-os, és magyar: em, latinul forditva: me-us, ném. mein. Minthogy a személynévmások a szóbeszéd első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva legősibb eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett nyelv-családok egy törzsanyának leányai, vagy hogy külön-külön, de ugyanazon ösztönszerű észjárás szerint képződtek, mint a hangutánzók, és kedélyszók. Akármint áll a dolog, annyi tagadhatatlan, mert lett dolog, hogy nem csak a különböző, de azonegy családbeli nyelvek mindegyike a személynévmásokat saját modora szerint idomitotta, átalakította s ragozásokban alkalmazta, és így rendszerőket saját magukból fejthetni meg legbiztosabban. A hasonlóságok csak azon lett dolgot tausítják, hogy ezen és ezen névmások eredetileg egyek voltak, de alkalmazásban egymásra nézve nem szabályozók.

Mindenekelőtt megkülönböztetjük az önálló és ragozásban alkalmazott személynévmásokat. Nyelvünkben az önállók, kifejlett s megállapodott mai alakjokbau egyes számban ezek: én, te, ő; en-vel toldva: enn v. enen v. ennen, ten v. tenen v. tennen, ön v. önön v. önnön. Az enen, tenen, önön régi divata a nyelvemlékekben széltiben olvasható, a többesben is mind ma mind régen eléjön azon toldat: min v. minnen, tin v. tinnen és ön v. önnön, sőt maga szóban is: magán⇒ maga-an. Hogy mind ezekben az en, ön csak toldalék, nem a tőszó ismétlése, onnét tetszik ki, mert mindenik személyhez járul s a tőszó ismétlésével például a második személy így volna: tete v. tenten. Az en toldalék pedig a mutató a vagy e-nek megnyujtása, olyformán mint ezekben: ily, ily e! ilyen, oly, oly a! olyan, ez, ez e, ezen, az, az a, azon. Világosan tanítja Bopp Ferencz hasonlító nyelvtana második kiadásában is (az elsőtől némileg eltérve), hogy a szanszkrit aha-m (= én) és tva-m (= te) szókban az m csak végezet (Endung). A finn nyelvben az önálló névmásokban: minä, sinä, hän, az n hang szintén mindenik személylyel közös, tehát szintén csak toldaléknak látszik. A törökben épen így: be-n, sze-n, o-n (az utolsó a ragozásban).

A magyar én, te, ő még öszvetétethetnek,magʻ-töszóval is: énmagam v. ennmagam v. ennenmagam, temagad v. tenmagad, stb.

Miután a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönik eredetöket: lehetetlen e helyütt magok a személynévmások eredetének is kifürkészésébe vagy legalább sejdítésébe nem bocsátkoznunk. De teszszük ezt más nyelvekből is indulva a legjelesb külföldi nyelvészek buvárlatai után. Már föntebb érintők, hogy a személynévmások mind a három nyelvtörzsben többé kevésbé öszvevágnak, következőleg amit a kifejtettebb árja családokban kitünő férfiaknak sikerült napfényre hozniok, ennek világánál mi is megkisérthetjük a tapogatózást. Elsőben is Heyse munkájából (System der Sprachwissenschaft) idézünk (§. 40): „A szanszkrit aham kéttagú alakja által elárulja magát, hogy nem egyszerű és eredeti. Kétes, hogy a szó melyik részében van az első személyt illető közvetlen jelentős öshang. Ha az ah-ban van akkor a torok h a jellemzetes hang, és ah-am akkor egészen megfelel a régi görög ¿ywór-nak. De az am-ban is kereshetjük azt s akkor az m az első személyre vonatkozatot fejezi ki, a mely a ragozott esetekben (in casibus obliquis) és az első személy igevégezeteiben (ut, -- m) mindenütt mint az első személy jellemzője lép fel. Igy tekinti ezt Pott (Zählmethode S. 134), midőn ő az aham szóban az ah gyökre (= dicere) vezeti azt vissza, honnan aha =, latin ait, és ah-am-ot így értelmezi: hic qui loquor. Az én (ich, ego stb.)-nek a te (du, tu, doriai zv, görög ov) jelentősen áll ellenében, mely a mutató (t v. d) mássalhangzót a legszélsőbb (u, ü) hangzóval köti egybe. A német er a góth is-, latin is- és régi felső német ir-böl gyengült és laposodott el (ist geschwächt und verflacht); nyilván eredeti demonstrativum, melynek mutató ereje az i-ben fekszik (mint hic, hier-ben). A német der, szanszkrit tasz, görög eredeti zos közvetlenül a (német) helymutató da-hoz csatlakozik s ezzel az önálló substantiának csak általános jellembetüjét sz (z) köti öszve." Benfey véleménye (Wurzellexicon ET gyök alatt) az első személyre nézve röviden ide megy ki: „A szanszkrit aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát az obliquus casusokban tartotta fenn, a midőn a másik tag ham, melynek némely nyelvekben itt értelme van, mint a latin hi-c, s görög μi yé-nek. A görög obliquus casusokban az előhang (-uɛ, é-μov, -uoi, é-uív szókban) nem henye pótlék, hanem azon névmási törzs, mely a szanszkritban: a (= ez), és a névmási fogalom erősbitésére szolgál." Bopp Ferencz szerént (Vergleichende Grammatik II. kiadás 333. §.). „Ezen szókban aszmé (egyik szanszkrit többes) és uuss (aeoliai görög többes, mindkettő am. a magyar mink) csak az a puszta önhangzó az első személy jellemzetes eleme, mert a többi megvan a második személyben is: ju-smé, -uues. Benfey is elismeri ezt (folytatja Bopp a jegyzékben) és ezen módon az egyes alanyesetet

aham, maham-ból rövidültnek nyilvánitja. *) De ha sem az egyes alanyesetből sem az a-szma többesből semmi kezdő m el nem veszett, akkor az a mind a két helyütt nem más, mint a (szanszkrit) mutató névmás (demonstrativum) törzse: a (= dieser, magyar e v. ez), mely mellett figyelmet érdemel, hogy a hindu dramakban az én gyakran ajan dsanasz" (azaz „ezen személy") kifejezéssel iratik körül. A ma törzs is a zend i-ma szóban szintén föltaláltatik, mely két névmástörzsből áll: i (= ez) és ma közelre mutató." Ezekhez csatolhatjuk a sémi nyelveket. Az arabban én ene v. ená, s te: ente, tehát az en közös mindakettővel s marad e v. a = én, és tete. A héberben az első személy ani v. anóki, s a második atta, de ez a nyelvészek véleménye szerént szintén anta-ból származott (Gesenius Lehrgebäude. §. 16.). Ezek után magyar nyelvésznek nem kell sokat beszélni, hogy az e és i épen a magyarban a legkétségtelenebbül közelre, magának a beszélőnek legközelebbi körére vonatkozó mutató gyök számos szóban, mint: e-z, e-m(-ez), i-de, i-tt, i-ly, í-gy, i-nn(-en), e-hol v. ihol stb., (a-z, a-m-az, o-da, o-tt, o-ly, ú-gy, o-nn-an, a-hol, mint távolabbra mutató szók ellenében). Az első elem tehát az én-ben e vagy i. A második elemet n v. m-et sem nehéz lesz feltalálni akár em-ez, em-itt, em-ide stb. szók em törzsében, akár ím vagy ime, vagy ez-en, akár a köznépies e-hen ihon v. ihol szókban, tehát én am. e-em, vagy ím vagy ez-en, vagy ihon, ehen, s ez utóbbiak hangokban is egyeznének a szanszkrít aham-val, tudván hogy a szanszkritban rövid e nincsen. A zend azem (= én) pedig épen a magyar ezen-nel egyezik. A második személyben (tė) nyilván a tova értelme rejlik, mely magas hangon té-nek felel meg pl. e mondatban: se té se tova (a szanszkritban a 2-ik személy tva-m). A 3-ik személy ő (régiesen néha előszellettel is ő vagy bő) a mély hangú ó-nak felel meg, mely az időben jelent távolságot. A két utóbbi szónál még az is jellemző, hogy mindkettőben zárt önhangzó van, de a té-ben az é mégis kevésbé zárt mint az ő, mintha amaz a kisebb, emez a nagyobb távolságot akarná kifejezni. Ugyanezeknek többesei is figyelmet érdemelnek. Ő-k és ti-k rendes ragozásuak (ez utóbbiban a te, ti-re is változik, de a ti szinte eléjön a ti-ed-ben, ez tehát nem valóságos többesi alak). Az én többese teljes alakjában mink. Ebben a végső k szintén rendes többesre mutat, marad tehát min; ebben az in tag szintén maga az én, úgy hogy énk vagy ink az általános többségi ragozás szerént alakúlt volna (csupán a k előhangzójának elhagytával). De hol veszi magát az m? Erre röviden az m-et előtétül fogadhatnók el, de itt, mint a titek-et szóban, az én kettőztetését is föltehetjük, tehát én-énk s az első e elestével és az n-nek m-mé változtával: m-énk = m-ink.

A mi, ti alakok, régiesen miv, tiv és mü, til, sőt ez utóbbiak némely mai tájbeszédben is, például a székelyeknél, kétségen kivül a mink, tik csonkulatai, leginkább azon okból támadhattak, hogy a ragok halmozódása elkerültessék pl. mi nekünk, mi vagyunk, e helyett: mink nekünk, mink vagyunk. Figyelmet érdemel, hogy a törökben is bu a ragozott esetekben bun (am. ez, emez,) a ben (én) névmással, és su, ragozottan : sun (= az, amaz,) a szen (= te) névmással látszik egyezni, hogy a tulajdonító esetben bana és buna, szana és suna hangokban is már csak alig különböznek. Figyelmet érdemel még Bopp Ferencz véleménye a szanszkrit többesekről, mely érintett munkájában röviden ide megyen ki: az én-nek tulajdonképen nincs s nem lehet többese (§. 331.). A szanszkrit a-szmé (= mink) és ju-smé (= tik) szókban a szma a harmadik személyt képviseli és az egész a (dvandva-nak hivatni szokott) szanszkrit összetételt alkotja: tehát a-szmé annyi mint: én (és) ők, és ju-smé (melyben a ju = tu) annyi mint: te (és) ök. **) (§. 333.) A másik többest pedig, mely: vajam úgy fejti meg, hogy az am. vé+am, melyben a vé = mé az első személy törzse az egyes szám obliquus eseteiben (ugyanaz ami általán az árja családban), mely am taggal bővült meg (§. 331.). Ezen érdekes fejtegetést a magyar nyelv érdekességben felülmúlja annyiban, hogy itt mind a többi én magával a beszélővel, mind a többi te a társszemélylyel (a legközelebbi te-vel) a kettőztetés által mintegy egyenlőnek ismertetik el; abban pedig mind a szanszkrit (aszmé) mind a magyar megegyezik, hogy az utóbbi részhez többes rag is járúl.

*) Bopp F. szerént a ha szótag oly részecske, mely mint a görög 78 (dóriai ya) a névmásokhoz szeret (különös jelentés nélkül) függeszkedni. Ily függelékes g van a magyar itten-eg, ottan-ag szókban is. A végső m-et is Bopp mint föntebb érintők toldalékhangnak tartja (§. 326.).

**) A magyarban is vannak ily öszvetételek (és nélkül): ide-oda, itt-ott, tél-túl, té-tova (néha : te s tova) dirib-darab és több számtalanok.

AKAD. NAGY szótán.

20

én

Most lássuk magokat az egyes személyragokat.

em, ek. Az én önálló első személynévmásból lett ragozott állapotban: ——em és --ek, s a hangrendszerhez alkalmazkodva amaz: am, om és ez: ok, ök. T. i. az első mind neveknél mind igéknél eléjön s önhangzója hangrendileg a birtokragozásban a többesszáméhoz tartja magát: ház-ak, ház-am; fej-ek, fej-em; szėm-ėk, szém-em; bőr-ök, bör-öm; tork-ok, tork-om. Legközelebb áll hozzá a török -m (és -im, im, um), persa -am v. -em, továbbá a hellen au-os, azután a fordított lat. me-us, ném. me-in, szl. moj, a finn ni, arab és héber i, pl. apá-m, török, baba-m, persa, peder-em; fej-em, xspaλý ¿μ-ń, caput me-um; szoba-am (szobám) finn. tupa-ni, király-om, arab melik-i. Ez utolsóra (arab i-re nézve) érdekes tudnunk, hogy föntebbi fejtegetésünk szerént ez a legősibb és legelemibb hang, úgy hogy mind az n mind a k némely nyelvekben a 2-ik személyt jelentik, mint alább látni fogjuk. Némely leány-nyelvekben is egész az önhangzókig tehát az őshangokig leolvadott az első személynévmás pl. az olasz io, portugal eu, angol I (olvasd áj) szókban. A magyar igeragozásbeli önhangzója majd három águ, pl. kér-ėm, lát-om, üt-öm, majd kétágu; vert-em, ölt-em, látt-am, verj-em, ölj-em, láss-am. Hasonlók hozzá a török, persa sőt szláv: m is: pl. ber-em (szed-em), ver-ím (hisz-em), pít-ám (kér-em), s a finn, valamivel távolabbi n, en, pl. saan (kapok), saanen (kapjam. Tudnivaló, hogy ezen rag a magyarban tárgymutató alakot képez, például kér-em és kér-ek a magyarban különbözök, kivevén a második multat, melyben az m mind a két alakot képviseli, pl. öcsémnek tegnap irt-am, e levelet nem én irt-am.

Ugyanezen alakban járul az ik-es igékhez is: feksz-ém, szök-öm, mosd-om, elmélked-ém, örköd-öm, gondolkod-om.

Midőn az illető ige semmi tárgyra nem vonatkozik, péld. az önható ige, vagy midőn a cselekvés tárgyára határozattan rá nem nem mutatunk: az első személyrag ek, s hangrendileg vagy háromágu, ék, ök, ok, pl. megy-ėk, jöv-ök, fut-ok, pénzt keres-ék, vásznat szöv-ök, levelet ir-ok, vagy kétágu: menj-ek, jöjj-ek, fuss-ak, menend-ek, jövend-ek, futand-ok., Ezen alakú személyrag egyezik a hellenlat. ego, góth: ik, német: ich-vel, talán a szanszkrit a-ham (=én) a-ha két első alkatrészeivel és a héber anóki (an-óki) második alkatrészével is, mely utóbbinak első alkatrésze (an) ismét a magyar en-hez hasonló.

A magyarban az em-nek az én-ből alakulása könnyen megérthető. Nehezebbnek látszik az ek megfejtése. Erre nézve egyedül magából ezen nyelvből nyomozva vagy azt kell hinnünk, hogy az n-be mint orrhangba is könnyen szokott torokhang vegyülni: en v. enk, vagy pedig ezen névmásnak ez törzsében a z hang ment által torokhanggá, mint a zend azem, a szanszkritban aham, a görög és latinban ego, a góthban ik, a németben ich stb. magában a magyarban is zavar és kavar, zong és kong rokon szók.

te ——sze, —esz, —ed, —el. Az önálló második személy névmás: te, melyhez legközelebb állanak a szirjen: te, szláv : ti, latin, persa: tu, ném. du, valamivel távolabb a heber atta, arab ente, a sziszegő finn sinä, török szen, hellen: ov, mely utóbbiakkal ismét rokon azon magyar sze (sza), mely egyedül a parancsolómód második személyét képezi, pl. jer-szejösz te, add-sza, valamint második személyre vonatkozik ezekben is: no-sza, haj-sza, hopp-sza, ne-sze. Egyezik vele a fordított második személyrag a tárgyatlan vagyis alanyi igeragozásban használt esz asz, pl. dönt-esz, ront-asz, önhangzó nélkül: sz, pl. vár-sz, tör-sz. Rokonai a hellen: 5, Léysis, lat. as, es, is, am-as, doc-es, leg-is, a szláv: esch, isch, ásch, ber-esch, vid-isch, csít-asch, a finn: -t v. -s, pl. saa-t (kapsz), saan-et (kapj), saa'-os (vajha kapj). A török igeragozás egyszerü multjában a 2-ik személy raga -n pl. szevd-ün (szerettél), bakt-ün (láttál), mely a birtokragoknál állandóvá válik; a héber és arab nyelvben az egyes 2-ik személyre nézve az igerag ugyan szintén t, de a birtokrag k, héber: debár-ka szavad, arab meliko-ka királyod.

A tárgyilagos v. tárgymutató igeragozásban az önálló te személyragot képviseli az ed, mely nem egyéb mint amannak fordított s lágyabb mássalhangzóval ejtett módosítványa, némely időkben: ed, öd, od hangrenddel, mint: ver-ed, üt-öd, tol-od, másokban ed, ad változattal, mint: vert ed, ütött-ed, tolt-ad; verj-ed, üss-ed, tolj-ad; önhangzóval öszveolvad: vere-i-ed =veréd, üte-i-ed = üt-éd, tola-ja-ad, tolád; mint alább. Birtokragozásban önhangzója a többesszáméhoz alkalmazkodik pl. fal-ak, fal-ad; fel-ek, fel-ed; szem-ek, szem-ed; tork-ok, tork-od, bör-ök, bör-öd.

Az imént elemzett ed, esz és sze második személyragoktól különbözik azon el v. l, mely a) a tárgyatlan igék multjainak és ohajtómódjának második személyét képezi, mint: verél, vertél, vernél; b) az ik-es igékét általán, pl. esd-el, esd-él, esdett-él, esdend-el, esdj-él, es