Nagyanyó hideg volt eránta, valamint a' Lajos' anyja is. Szíve kezde e familia eránt elzáródni. Magányosan járkála a' kertben. Megálla minden helynél, a' hol Lajossal játszott vala, 's a' megsértődött bánatnak könnyeivel áztatá azokat. Mindenek előtt elrejté könnyeit, mert senkit se lelt, a' ki azokban részt vett volna. Egészen egyedül volt Ellbergen, sőt néminémű gyülölség kezde szivébe csúszni azon emberek eránt, kiket az előtt szeretett. Érzékeny, mindent rosszra magyarázó és zsémbes lett. Érzékeny volta a' közönségesen szeretett tárgy eránt, Lajos eránt mutatá-ki magát. Eggy kicsit gúnyosan mosolygott, mikor őtet dicsérték, kivált Nagyanyóra. Burkárd előtt soha sem cselekvé azt, csupán csak maga védelmére. Nagyanyó ezt irigységre 's gyűlölségre magyarázta.

Azután ismét Lajos után kérdezősködék, 's nem tudhatá-meg, hogy

hol van és mit csinál. ,,Elég az" mondá az atya,,,hogy ő boldog, és útazik eggy barátjával." A' szegény leány megvetve, mindenektől megvetve érezé magát, és minden élő valóságoktól elhagyatva, még Lajostól is elhagyatva, 's most már kezdé maga is elhagyni magát. Szive nem széllyeltépve, hanem nyomattatva vólt; nem érzett többé semmi fájdalmat, általjában semmit sem érzett, csupán elhagyattatott voltát. Bizonyos csípősség foglalá-el mejjét, melly közömbös nyugodtságban, szavának beteges tónjában, 's midőn soká tűrt, hirtelen fellobbanó érzékenységben mutatá-ki magát. →→→ Néha néha gúnyolódott, holott azt soha se szokta cselekedni. De sokszor kiüte az ő bánattal terhelt szép szivének természeti jósága. Akkor kezére támasztá fejét, 's szelid könnyeket hullata, de e' könnyeknek eggy tanúja sem vala. Végre ismét elkivánkozék Ellbergról. Elmene

tele előtt való estve még, eggyszer végig méne a' kerten. Érzése kimondhatatlanúl megillető volt. Leveté magát azon szép lúgosban, hol Lajossal olly sokszor ült, a' gyepre, megcsókolá a' gyepet, könnyekkel áztatá azt. Tehát Isten veled!" kiáltá megindúlva, kiterjesztett karokkal:,,tehát Isten veled örökre, én boldogságom, és mindenem "De hirtelen letörlé könnyeit, 's öszvecsapá kezeit, mert eggy más érzés hatá-meg. „Az embertelenek!" igy kiálta,,,gyötörjetek csak! megbánjátok még valaha, hogy a' sirba gyötörtetek!"

Oh emberek! emberek! a' legkeserűbb könnyek azok, mellyeket a megsérült, elhagyattatott sziv a' magányban sir!

Róza sokkal hidegebben vett búesút Ellbergen az emberektől, mint a' lúgostól. Néminémű örömmel hágott a kocsiba, ámbár Brunszvikban semmi nyugalmat, semmi bol

dogságot nem reménylett. Az öreg tól való búcsúvétel meginditá. Az öreg Burkárd mondá: „Eljössz-e még eggyszer hozzánk, Róza?" ,,Nem," felele ó röviden; „,soha se „Élj boldogúl Róza! Jer ide, kedves gyer mekem! ne bánj velem olly röviden!" Ekkor megrepedt a Róza szive. Áltölelé az öreg nyakát. „Ah atyám!" igy kiálta;,,én igen szerencsétlen vagyok! Mindnyájan gyűlölnek engemet, pedig én semmit se vétet, tem!",,Már kedves leányom, ha ártatlan vagy is, de soká halgattál. Hagyd-el azt, gyermekem! már annak vége van. Ha ártatlan vagy, tehát vígasztald azzal magadat. Az ártatlanság, leányom, soha se hagyja az embert egészen elcsüggedni." Róza elméne. A nagyanyótól. 's Lajos' anyjától való búcsúzás igen rövid vólt. Mári gyengéden megölelé őtet.,,Mári," ezt súgá neki Róza,,,köszöntsd még eggyszer Lajost tőlem! én immár szerencsét

len vagyok! de köszöntsd legalább õtet !"

Megérkezék Brunszvikba. Nyugodt ábrázattal lépe-ki a kocsiból. Egész lénye felfordult. Hideg vala minden részvét nélkül. Ha a nénje a Tanácsnokról beszélt, tehát nem czivódott többé, hanem csendesen halgatá azt. Ollyan volt neki, mintha a' világon a' legidegenebb emberről. beszéltek volna. — Lauter Tanácsnok megérkezék. Róza megijedt ugyan eggy kevéssé, de majd ismét magához jött. Igaz hogy néha boszszús volt eggy kicsit nénjének sietségén, mindazáltal reáhagyá azt. — Eggyüttjára a' Tanácsnokkal, elfogadá mint mátka az ő öröm idvezléseit, 's az egész storiában eggyforma és hideg vólt. A' Tanácsnok nagy rettegéssel ajándékoza neki mindenfélét; de ő elvevé fogatkozás nélkül és békével elrakta. Egész reggeleken a szobájában ült, és csak akkor jött-le, ha hivták. — A' Ta