illetódve: „az Úr tette boldoggă e' két embert; az Úr nemes szivú, nagy lelkű ember. Meg van az Úr jutalmazva e' két boldog embernek látásával! vegye e' virág koszorút, mellyet e' boldog leány az Urnak mindnyájunk' nevében nyújt, mint jelét azon hódolásnak, mellyel az Úr'rényének tartozunk.“ Lízi reszkető kezekkel 's nedves szemekkel nyújtá Lajosnak a koszorút. „Az Úr," elkezdé zavarodva,,,az Úr... ah Lelfelejtettem, a' mit az Úrnak monqani akartam; de soha sem fogok megszünni érette imádkozni, kedves Ur!" Lajos karjai közzé vevé Lízit 's eggy csókot nyoma ajkára. „Jó gyermek!" igy szólla:,,cselekedd azt, 's az Isten halgassa-meg könyörgésedet!" A Grófnénak meghajtá magát. „Nem," mondá a' Grófné:,,nem úgy kedves Burkárdom! mi az Úrnak mindnyájan eggy szép estet és e' mái napot köszönhetjük, és én igy fizetek!" Megfogá őtet és

megcsókolá. Azután a' Dámák' kerületéhez vezeté. „Kedves Dámájim!" úgymond:,,a' ki a' rényt szereti, fizessen néki éppen úgy." Azzal Dámáról Dámára vezeté őtet, 's azok. megcsókolák. Nó kicsiny ! monda a' Grófné, előhúzván Rózát azon Dáma megül, a' ki megé magát elrejtette: „a' maga ártatlan, nedves szeme igen világosan mutatja, hogy maga is szereti ezt a' nemes szivi embert. „Jöjjön!“

Róza reszketett, Lajos is reszkefett 's nedves szomorú szemekkel nézé Rózát.,,Róza!" igy szólla néki: , azt cselekedhetted te?" Róza karjai közzé esék, és forró lángoló ajakkal megcsókolá. A' Grófné nevető szemekkel nézé őket.,,Kedves Úr!" monda néki: „odébb kell menni, nincs kegyelem!" Lajos hagyta magát odébb vezettetni, Karolina pedig eggy oldalszobába vezeté Rózát, és az Istenre kéré őtet, hogy térjen magához, 's ne tegye-ki magát az

2

egész szálának néző játékúl. Midőn Lajos körüljárá őket, monda néki lassan a' Grófné: „Most már menjen, édesem, menjen ahoz a' gyönyörű leányhoz, 's vegye-el a' maga tulajdonképen való jutalmát!" Lajos oda néze, de Róza barátnéjával eggyütt eltünt. Azonban körülfogák Lajost, gratuláltak, 's olly sok kérdezni valójok vala tőle, 's olly udvarisan kérdezék, hogy Lajos eggy pillantatnyi időt sem nyerhetett, hogy a történetről gondolkozzék. Eggyetlen eggy a' mit érzett, a Róza': ajkáról vett forró lángoló csók vólt. A többi emberek 's tárgyak közt, a' kik körülvették, csupa machina vólt. Meghajtotta magát, ha meghajtást látott, 's az egész lárma reá nézve, jelentés nélkül való zavaros zsibongás vólt.

Azonban a' Grófné Lajoshoz vivé Lízit; maga pedig a vőlegényt fogá karon. A muzsika elkezdődék, 's végre megfogott legalább annyit

a dologból, hogy neki kell Lizivel a bált elkezdeni. Rendbe állt; megtevé a komplimentet, 's eggynehány lépést! 's eggyszerre megállott; homlokára tevé kezét, megfordult 's monda:,,Igen is még eggyszer!" 's kiméne a' szálából. A' Katonatiszt folytatá a tánczot az ő helyén, és › kéré a' Grófnét, hogy hagyja menni a' fiatal embert. Lajos még eggyszer beszélni akara Rózával. Lefelé méne az allén, de gondolatiba merülvén, elfeledé czélját, 's eggy kis idő múlva a' szabad mezőn lelé magát. Rehbergné látá őtet menni, megféTemlék Róza és az ő becsülete iránt, ́s kiséré őtet, látván pedig hogy tovább tovább megy, haza méne, hogy Rózát, kit sehol sem látott magához vegye. Midőn haza érkezett, Rózát forró könnyek közt s Lajoshoz tett felkiáltásokba merülve találá. A szegény Róza Karolinával haza tántorgott. Itt barátnéjának nyakába esett, sirt, zokogo.t,

seggy lélekzettel tizszer is erősité, hogy neki a' Tanácsnok nem kell nem mehet hozzá! A' Lajos' csókja a' mesterkedő Rehbergnének egész épitményét lerontotta, és ha ekkor a Tanácsnok megjelent volna, úgy a' Róza' szive, melly most csupa szerelemmel vert, meggyőzte volna. az illendőségnek kemény törvényét, és a maga valóságában kimutatta. volna magát a' Tanácsnoknak. „Kedves Néném!" kiálta Róza; „ó ártatlan! igaztalanúl bántam vele. Ő a' Legjobb ember, és minden a' Di püikkel, a' Komornával, Luizével, és az elragadással, mind hazugság! Higyje-el Néném, hogy eggy sem igaz! Mert hogy lehetne olly nemes szivü, olly nagy lelkü ?" Rehbergné nagy szemeket vete reá.-,,Hát miesoda az a' komorna, az az elragadás? hiszen én arról eggy áldott igét se tudok !“ — „Én se !“ kiáltá Róza, a' ki csak most vette-észre, hogy igen sokat mondott;,,de ártatlan ó