دوو

fijam, de tudod, hogy kiadta a' kezedbe?"—,,Igen is!",,Elviszel-e ahoz, a' ki adta, eggy czédulát tő lem ?" ,,Igen szivesen !" Hát választ hozol-e reá?",,Oh igen is!" Lajos valamit adott a' gyermeknek, 's midőn visszajövend, két annyit igére néki, 's plajbásszal e' szavakat irá,,Eggy ember, a' ki örö'mest ád, örömest ment-meg szerencsétleneket, de a' ki a' szerencsétlent ismérni akarja, hogy tudhassa, miképen lehet azt megmenteni, szorosabb tudósitást kiván a' szerencsétlen asszonytól. Küldi a' rajzolatért a' kivánt árrát, és ohajtja, hogy alkalma legyen többet tenni, nem csak eggynehány napokra segíteni." Eggy luidórt hajtogata a' papirosba, elküldé vele a' gyermeket, és nyugodtan marada ülőhelyén a' gyermeknek visszaérkezéseig.

Eggy óra mulva visszajöve a' gyermek, és ugyan azon személytől ezt a választ hozá:,,Ezerszer kö

szönöm a' pénzt, kedves Úr! Ha a' szerencsétlent közelebbről akarja ismérni, az csak én általam eshetikmeg. Ő maga semmiféle idegennel nem beszélhet, 's nem akar beszélni. Ha segiteni akar az Úr, jöjjön hozzám. Az én nevem Dilling Johanna, és szobaleány vagyok Bér Tanácsnoknénál. Az Uraság nagyon kemény ; azért is tettesse magát, mintha a' Bátyám volna Hannoverből, Irnok a' Kanczelláriánál, külömben nem lessz szabad az Urral beszélnem,mert a' mint a kis követ mondja, az Úr fiatal. Holnap reggel tíz órakor lessz időm. D. J.“

Másnap reggel pontban tíz órakor eggy kék újjasban, haját most először czopfba kötve a' Bér Tanácsnok' háza előtt állt Lajos. Felútasiták eggy garádicson. Csengetett. Eggy inas kérdi a' nevét. ,,Dilling, Irnok Hannoverből; szeretnék a' húgommal beszélni." Az inas bémegy. Eggy pillantat mulva megnyilik az ajtó, 's eggy igen szép tizennyólcz eszten

dős leány e' szavakkal: „Ah, édes kedves bátyám!" a' Lajos' karjai közzé röpül. A Tanácsnokné utána kiált, hogy a bátyját megmaraszthatná ebédre; a' húga eggy térdhajtást tett, 's eggy folyosóra vezeté a bátyját, eggy az udvarra nyiló szobácskába. Alig tették-bé magok után az ajtót, midőn Hanus vidám nevetésre fakadt, és százszor is kéré a' bátyját, engedjen - meg, hogy megcsókolta. Lajos maga is vidámon nevetett; végre kérdezősködött a' szerencsétlen felöl. Azonnal eltünt Hanusnak vidám tekintete, és tiszta kék szemei megtelének könnyekkel. „Kedves jó Uram," elkezdé szomorúan, az Isten könyörüljön azon! a' mit megmondhatok, megmondom az Urnak. Az eggy igen, igen szerencsétlen szegény asszony, a' kinek most az egész széles világon nincs több barátja rajtam szegény párán kivül. Én semmit se tehetek; a' mi tőlem lehetett megtettem.“

,,Kicsoda az, hol lakik?"

,.Azt nem szabad megmondanom, kedves Úr. Ah, éppen az a' szerencsétlenség, hogy senkinek se fedezheti-fel magát, ha csak még szerencsétlenebb nem akar lenni. Nyomozzák mindenütt; kéntelen elrejtőzni. Ah Istenem, szegény asszony!" „Hanus leányasszony! én becsüúgy letes ember vagyok. Nekem tartom" Az ajtó megnyilt; eggy inas lépe-bé, 's valamit jelente Hanusnak. Hanus kérdé:

,,Hát mit csinál édes Anyám, Imre bácsi ?". Hála Istennek! Hanus, csak jól van." Midőn az inas kiment, majd megpukkadt Hanus nevettében, 's midőn Lajos ismét a' szerencsétlenről tudokozódott, újolag elboritá szemeit a' könnyű. De a' nevetésnek 's sirásnak mind e' felváltásai mellett is, nem vehetett-ki többet Lajos belőle, hanem hogy a' szerencsétlen asszony gyámolitást érdemel, mivel a' rajzolatoknak el

adogatások, a' mellyeket készitett, nem mehetett, és mivel teljességgel nem akarja magát megismértetni.

Igy folya-el a'regg. Hanus nevetett, valahányszor Lajost bátyjának kellett szóllitani, bús volt pedig, valahányszor a' szerencsétlenről beszélt vele. Dél fele béjöve Bér Tanácsnok, és bizonyossá tevé Lajost, hogy ők Hanussal igen meg vannak elégedve. Hanus majd elharapta a' nyelvét nevettében. Lajosnak ott kellett ebédelni. A'leány zabolátlan volt örömében. Tánczolt, nevetett, tombolt, hogy Lajost ott látta ülni. Vég). re Lajosra is elragasztá örömét, úgy hogy egész Kasszelben nem igen vala ez nap olly víg ebédlése senkinek, mint Lajosnak Hanussal. A' szerencsétlenről elfeledkeztek. Lajos tréfálódék Hanussal: az ölébə voná: megcsókolá rózsa-orczájit; 's magához szoritá, Most ő nevetett, majd a' leány. Versent bátyámnak 's húgomnak szolliták eggymást, 's az