is, szántam szegény jószágot, nem pedig a' hogy az Ur mondja..." ,,Cselekedje tehát azt a' jót a' leánnyal, hogy irjon a' Kapitánynak, és tegyen engemet követté, hogy a'legényt kiváltsam !" ,,Igen szivesen! csak adja-meg a' száz tallért!" Azt én leteszem, Kamarás Ur!" Vagy pedig én" kiálta az öreg Katonatiszt. ,,De nem is tudom jól, kincsem... bizonyos környülmények vannak a' dologban"—,,Kamarás Ur! bajt fog vívni ez ifjú emberrel." ,,Jól van, megírom a levelet !"

Tentát, pennát, papirost hozának; a' levél megiródott, felolvastatott, bépecsételtetett: Lajos elvevé azt, meghajtá magát a' társaságnak, köztapsolást nyere, 's ment. Fél óra mulva már lovon ült és röpült Waldeck felé, a' hol a' legénynek Generálisa és Kapitánya volt. Lajos béadá a' levelet, lefizeté a' pénzt, 's megnyeré a' szabadságot a

Lízi' mátkájának. Magához hívatá ́a legényt. „Hallja-e Barátom, a Keď mátkája Lizi Pirmontból, megszerzette Kednek a szabadságot. Gondolja-e Ked, hogy Pirmontban becsületes ember módra elélhet mint Maiszter és polgár?" Az ember mejjére tevé kezét, 's merőn néze Lajošra. „Hála Istennek!" mondá a' legjámborabb ábrázattal :,,becsületes ember módra igen is, ha Lízi feleségem lessz. Van harmincz forintom; megtakargatom a' mit lehet, 's az Isten tovább fog segiteni." ,,Tovább segitendi-e az Isten 66 húsz luidórt az asztalra tévén — „ha ez a' summa a' Kedé volna?" ,,Úgy többre segített volna, mint szükséges!" mondá az ember, és könnyek csorgának szemeiből. ,,Vegye-el tehát Barátom! mert ez a' Kedé! és éljen békeségben a' feleségével!" Ezen pillantatban el kelle Lajosnak fordulni, mert Róza jutott eszébe. „Ki fogja felvenni az

én ügyemet?" monda wagában..,,No úgy gondolom, hogy az, a' ki e' páron segitett," Vissza lovagla Pirmontba.

Azonközben nagy szorongások közt vala Róza. Lauter Tanácsnok minden pillantatban szerelmesebb lett, a Tanácsnokné bizakodóbb, Rehbergné kétesebb, Karolina pedig tréfásabb Róza eránt. Elméskedtek holmi mátkaságra czélzó tréfákkal; és Róza ijedve látá, hogy őtet értik. Eggyszerre hidegebb lett a' Tanácsnok eránt; de késő. A' Tanácsnok szavalt véle hidegsége miatt, melly a' legszebb szerelem gyónással, és azon forma szerént való kéréssel végződött, hogy legyen neki felesége. Róza általjában minden eszméletét elvesztette. Nemet lehetetlen vala mondani; mert a' férjfiú igen udvaris vólt. Igent mondani szintolly lehetetlen vólt; mert nem szerette őtet. Csak elpirúlt tehát mint a rózsa, és halgatott, mint

hogy semmit sem tudott mondani, és végre, minthogy a Tanácsnok, a' ki éppen nem a legbátrabb ember vólt, az ő halgatásán hasonlóképen megzavarodott, még eggy kis térdhajtást teve néki, a' Tanácsnok pedig megcsókolá a' kezét, bizonytalanúl, ha igent-e vagy nemet jelentett a térdhajtással, 's igy váltél mindkét rész eggymástól, megzavarodva, ha vallyon értették-e eggymást vagy nem. Róza magában maradt. Szép alkalom, megbosszúlni magát Lajoson: azt jól érezé; és ha Lajos jelen lett volna, ki tudja mit nem tett volna Róza. Elég hozzá, hogy ő nem volt jelen, 's ez vala szerencséje. Róza eggy karszékbe veté magát, feltámasztá fejét, 's elkezdé csakugyan a' dolgot annak rendi szerént fontolgatni. „Lauter felesége?" mosolygva csóválá fejét. Istenem az lehetetlen. Hogyhogy nevezhette volna ő valaha életében Lautert te-nek? Hogyhogy lehetett

*

volna neki csak képzelni is, hogy a' Tanácsnok Úr előtt levetkezzen? Ő jeles ember vólt, jó erkölcsű, kellemetes: ez mind jó; de még is mindég csak meghajtotta magát előtte. Ismét eszébe jutott Grandison és Byron Henriette. „Az Istenért, nem!“ kiálta félelmesen és szemérmesen: ,,hiszen úgy a' selyem ruhámban és vállban kellene lefeküdnöm! De Lajos? oh ó egészen másképpen tud bánni a dologgal. Semmi térdhajtás, semmi különös állás! karjaimmal körűlkerítve, 's egész nap a hálóruhámban vele! Ez éppen más! eggy szóval, sehogy se megy. Az a' borzasztó Lajos az ő útálatos tetteivel! Ott üle már most azon szorongásban; hogy mitévő legyen? ,,Hátha még a Tanácsnokné is kérni fog: nem mondhatok nemet.“ — Róza a legiszonyúbb szorongásba esett, hogyan fejtse-ki magát a dologból.

Az alatt hozzájöve a' nénje. „No