tűnt. „Kik azok ?" Titkon 's szivható nyájassággal kéré Lauter Tanácsnokot, hogy úgy alattomban, de azonban a Nénje' tudta nélkül kérdezkedjék e' két leány után. Az arany fánál laknak. Lauter, tele örömmel, hogy Róza valamit bizott reá, elment, futkosott, kérdezett, tudakozódott, 's délre ismét visszaérkezett. Nyájas tekintettel inte Rózának. Látszott rajta, melly boldoggá tevé őtet az, hogy Rózával valami titka van.

Róza hozzáméne.,,,No, Tanácsnok Úr, hát tudja-e ?“— „Az a' két leány, Drágám, nem méltó, hogy nevök olly ártatlan ajaktól; millyen Rózának ajka, megneveztessék.“ ,,Az Istenért! hogyhogy?"—,,Azok eggy pár, eggy pár eggy szóval azok a Kisasszony' nemének salakjához tartoznak: eggy pár fajtalan lotyók."Róza elhalványodott. Tanácsnok Ur, az lehetetlen; mert nem, az teljességgel nem lehet.

Oh az irtóztató volna!"- ,,Maga, kedves ártatlan lélek, nem ismeri még a világot. Lehetetlennek látszik az előtte, mivel maga olly ártatlan. De úgy van a' dolog. Szorosan tudakozódtam felőle. Nehány Katona tisztek régolta ismerik már e' két leányt." - „Nem, Tanácsnok Ur, hiszen lehetnek több Düpüik is!" „Láttam őket. Az alléban voltak, és már felfogtak az úton eggy ifjú vad embert. Az bátyjoknak adja-ki magát; eggy házban lakik velek; mulattatja őket. Nem lehetett megtévednem; mert alig jelentekmeg a' promenádon, 's azonnal körülvétettek az Katonatisztektől, kik ő velek régi ismeretségöket megújjitották. Nézze csak, Drágám, amott jőnek né." Róza' a' firhang megé lépe, és látá, oh fájdalom! látá mind a' két leányt, eggyiket a' Lajos' karjain, a' másikat pedig eggy csoport ifjú legényektől körülvéve. Róza eggy bekócsolá kezeit. „Oh Istenem!“

monda, és eggy igen forró, égető, egész szivét széllyeltépő könny csordúlt-le arczán. ,,Oh Istenem !"

Azonban a' Ház' gazdája béjöve a' szobába, a hol Róza a' Tanácsnokkal az ablaknál állt.,,Tetszik-e a' kilátás, Kisasszony? Itt mindég van valami látni való." Róza égető fájdalommal néze a' szeretett ifjoncz után.,,Aha!" elkezdé a' gazda!,,ahon vannak a gyönyörű Düpüi Leányasszonykák is! No hiszen lessz mulatság! némellyik tudom ott hagyja az erszényét." Róza az égre veté szemeit.,,Oh Istenem !" kiálta harmadikszor, 's elrejté szemeit, és ujjai alatt könnyözön folyt. A Tanácsnok gondolá magában:,,Istenem! be szép sziv!" Nem birt magával: megkapá a Róza kezét, és ajakihoz szoritá.

Róza rosszúl érzette magát : kéntelen vala lefeküdni. Mindnyájan körűlülék az ágyát, holott ő olly igen szerette volna magányosan űzni

bánatját! Ugy örült az éjtszakának mint a' gyermek; legalább akkor kéntelenek valának magára hagyni. Eggy minútát sem aludt. „Azért hagyott oda hát engem, a' nélkül hogy látott volna?" igy kiálta, és vánkosába rejté a' fájdalom 's harag miatt lángoló orczájit. Maga sem tudá, szánja-e őtet inkább vagy gyülöli.,,Oh Istenem!" felkiálta: 's ezt az embert szeressem én?" A' nyugtalanság kiűzé az ágyból; bánatjának, szánakozásának, bosszúságának 's szerelmének érzetében térdre omlék a kamarában, és könyörge Istennek, hogy a' szerencsétlent, az elcsábitottat mentse-meg.,,Lehetséges-e," felkiálta ismét: „hogy széressen még engemet? merheti-e szemeit reám felemelni ?" Igy folya-el az éjj a' szerelemnek, haragnak és szánakozásnak szélvésze között.

Másnap reggel Rehbergné eggy promenádról jött-vissza a Tanácsnoknéval és Karolinával. - Zavart

tekintettel jöve Karolina a' Róza' ágyához. „Róza, édes Rózám! tudod-e ki van itt? a' te régi szeretőd, 's találd édes, minő társaságban? két fertelmes leánnyal. Ugyan Róza irj Zéburgnénak. Lehetetlen hogy azt az atyja megszenvedje. Tegnap a' leányok miatt eggy más rossz emberrel bajt vivott. Istenem, hogy reszkettem: mindég azt gondoltam, hogy meglát és megszóllit. De futottunk is ám Mamival eggyütt, mintha a' gonosz lélek volna nyomunkban. Szerencsére nem látottmeg; mert mindnyájan neki álltak, és olly lárma volt, hogy alig ha ismét eggymás' hajába is nem kaptak." Róza megmerevedék ijedtében.

Karolina azt beszélte, a' mit a' köz hir valóban rebesgetett. Csakugyan úgy is vólt a' dolog; éppen hogy az inditó-okok nem azok vóltak. Már a’B***i megbabonázott fogadóban czélt vetének e' gyönyörú leányzók Lajosra. Nem ment-el