Oldalképek
PDF
ePub

rint: úgy feleletünknek is kettősnek kell lennie; nevezetesen annak, hogy a Ganzul románcz-kör tárgyára nézve a mór románczok egyik szakasza, keletkezésére nézve pedig kétségkivül a második korszak második szakaszába, a XVI. század második felébe esik.

A mint a fönebbi osztályozás alkalmával röviden emlitettük, magokat a mór románczokat is két főcsoportra kell osztanunk, mit azonban a régibb romancerok, sőt irodalomtörténetek is elmulasztanak megtenni. Az első a régiebbeket, az úgynevezett határ-románczokat (moriscos fronterizos) foglalja magában, melyek a keresztyén spanyolok és a mórok között évszázadokon keresztül majdnem szakadatlanul folytatott csatározások korából származnak s rendesen ezeknek eseményeikből meritik történeti alapon nyugvó tárgyokat. Ezeket, nagyobb világosság kedvéért, semmivel sem lehetne inkább összehasonlitani, mint az angoloknál is, kivált a Scott gyüjteményében feltalálható Border-balladokkal.

A Ganzulról szóló mór románcz-körnek azonban semmi köze ezekkel ; az egészen más törzsnek a hajtása. A határrománczokban a mór mindig és mindenütt ellenség; mig ez utóbbi keltüekben a mór lovag dicsőités tárgya, kinek nemességéről a keresztyén spanyol költő mindig magasztalással emlékezik. A mór lovag, egy Ganzul, egy Abindarraez egy Reduan vagy Muza, úgy szintén a mór hölgy, mint például Zaida, Celinda, Lindaraja vagy Zoraida mind megannyi valóságos ideál, a kiknek dicsőitésébe, szerelmök, szenvedélyes lángolásuk ihlett megéneklésébe, ünnepélyeik pompájának festésébe, sőt öltözetök minden egyes darabjának ujra meg ujra előforduló leirásába, a románczok spanyol költője semmikép se tud belefáradni. A nagyság, nemesség, hösiség de a mellett a déli hevesség és szenvedélyesség minden vonásával felruházza a spanyol költő a magasztalt mórt, a kiből egészen a saját lelke szerint való eszményképet alkot.

S honnan e nagy változás ama régibb, ellenséges hangu románczokhoz képest? A mórnak dicsőitése, spanyol költő ajkán s kivált épen ezen korszakban, melyben e románczok keletkeztek, valóban meglepő tünemény. Hiszen épen ezen kor, a XVI. század utósó negyede volt az a szomorú idő, melyben a túlbuzgóság halált és pusztulást esküdött Spanyolországban mind annak, a mi a mór világra csak emlékeztetett is; ez volt az a szomorú idő, mely oly gyászos végeredményre

vezető törekvését nem sokára abban valósitá meg, hogy a régi mórnép végmaradványát, Spanyolországnak legügyesebb iparosait, kézműveseit, szám szerint egy milliónál több hasznos polgárt azért üzött ki az országból, mert kételkedett hitök vallásának őszinteségében. S ime, midőn az ugynevezett morisko-k ellen ily támadás van keletkezőben, épen azon korban zengenek föl a mór hősöket dicsőitő románczok. Ezek eredetének okát, kutforrását természetesen nem kereshetjük egyébben, mint egyrészről a közös, általános emberi érzelmekben, másrészről a spanyol helyi körülményekben.

A határ-románczok korában nép néppel ellenség gyanánt áll szemben egymással; még pedig a világi javakban szegény, keresztyén de nyers spanyol nép a dúsgazdag, finom műveltségü mahomedán arabokkal. A sorsnak különbsége csak irigységre tud kelteni s a fanatismus csak gyülöletet lehel. Azonban az évszázadokig tartó ellenségeskedésnek az az eredménye, hogy az egykor az egész iberiai félszigetet birt mórok mind szűkebb és szűkebb körre szorittatnak vissza, - régi fényök egyre homályosul, régi hatalmok egyre csorbul s utoljára már csak az egyetlen Granada az, mely még független mór királyságnak mondja magát. Ez a legszebb, a legérdekesebb darabja az egész egykori arab birodalomnak Spanyolországban, melynek csodás szépségeiről csak a hír regélt eddigelé a spanyol harczosnak, ez azonban szemtől szembe mindez érdekes helyeket sohasem láthatá. De ime, végre 1492-ben a szép, a csodás Granada is spanyol kézre jut, s a sanyarú békét kötni kényszerülő Boabdil király, az utolsó mór uralkodó is kénytelen elhagyni gyönyörü birodalmát. A mór nagyságnak vége van, a hatalom csillaga letünt, lehullott hogy soha többé nem fog felragyogni! Az ilyen szerencsétlenség szemlélete szánalomra gerjeszt; az előbb még küzdő népnek ellenszenve, a most már diadalmassá lett népben rokonszenvvé változik, mit az idő olyan mértékben nevel, a mily mértékben a gyülölség kora mindig hátrább és hátrább nyomúl. Ehhez a közös emberi természetből származó okhoz még a helyi, spanyolországi körülmények is járulnak. Granada meghódolásával csakugyan minden eddigi kézrekeritett mór birtoknál szebb, csodásabb, bámulatra méltóbb tárult fel a spanyolok előtt. Oly fényes, valóban tündéri világ, milyenről az éjszakibb tájak e hadviselő fiainak csakugyan fogalmuk sem volt. A mór épitészetnek kivált Granadában talált remekei előtt méltó csodálattal állt meg a hasonlókkal nem dicsekedhető műveletlenebb, nyersebb spanyol; a történelem, a hagyomány, a regék és mondák mesés dolgokat beszéltek neki azokról, kik ez épületeket emelték, bennök éltek, örültek, küzdöttek és szenvedtek. A hatalmas, de egymás nagyságára féltékeny mór törzsek, az Abencerragok, a Zegrik küzdelmei mintegy megelevenülnek a diadalmas nép fiai előtt, kiknek különben is élénk képzelőtehetsége a legragyogóbb szinekkel festi ki a már magokban is elég regényes eseményeket.

A mór világnak is megvoltak a maga hősei. A hagyomány ezeket azon magasztaló szavakkal jellemzé:

[blocks in formation]

Kellett-e több tényező, hogy a különben is élénk képzelőtehetségü s a költészetre természeténél fogva hajlandó spanyol, a ki maga is büszke, lovagias és nemes volt, a lemult idők e höseire forditsa figyelmét, s tegye könnyen fölzengő költészete tárgyaivá, a mely, mennél nagyobbnak festi a legyőzött mórok jelességét, annál teljesebbé teszi a győztes spanyolok dicsőségét. Igy tehát, részint e csakugyan megvolt nemes tulajdonok elismeréséből, részint a spanyol dicsőség közvetett magasztalásának érdekéből, Granada elfoglalása után mintegy félszázaddal, mikor a politikai bölcseség már-már elmulaszthatatlannak tartotta kiirtani az országból végkép mind azt a mi mór: a költészetnek melegebb részvéte még visszatekintett e fényes korba s majd abból meritette tárgyát, majd abba helyezte belé saját gazdag képzelőtehetségében fogamzott alakjait. Kétségtelen, hogy ezen alakoknak igen kevés közük van az igaz történet valóságával; sőt még az sem áll, a mit pedig e románczok spanyol ismertetői közül többen mintegy magasztalással emlitenek, hogy ezek a mór élet szokásait kiváló hűséggel festik. 1) Ellenkezőleg, az első olvasásra világossá lesz

1) Nézetem szerint Deppingnek nincs igaza, a mikor azt mondja: Á falta de poesia tienen los romances de que ahora hablamos otra classe de mérito, y es que pintan con exactitud las costumbres

у
diversiones

у hasta los trages de los Moros.

előttünk, hogy akárhány olyan vonás található e románczokban, melyekről sokkal inkább a spanyol költőnek korára lehet ismernünk, semmint azon költött eseményére, melyet művében megénekel. Nem késünk bevallani, hogy e darabok egyikében s másikában sok olyan van a mór vitéznek tulajdonitva, a mi pedig töről vágott spanyol jelleg , diszitmény a mór névhez csak kivülről hozzá csatolva. Azonban mind ez, a költemények mint olyanok becséből igen keveset fog elvonni, mert a mi a történeti hűséget illeti, hogy saját népköltésünkből hozzunk fel rá példát: vajon Kádár Kata, Gyula Márton, Bátori Boldizsár csakugyan történeti személyek voltak-e vagy sem: ennek kutatása aligha fog gondot adni annak, ki a rólok szóló remekekben a költészet szerezte élvezetben akar gyönyörködni.

A Ganzul románcz-kör tehát egy ily eszményi hős tetteinek, szerelmének, szenvedésének s boldogságának megéneklése. Osztozik ez is a spanyol románczok azon közös sorsában, hogy az egy és ugyanazon tárgyról szóló darabok nem tudtak önálló eposzszá vagy rövidebb összefüggő költői elbeszéléssé kikerekülni, hanem maradtak egyes, külön álló románczok, melyek a főtárgyhoz majd egy ujabb vonást adnak, majd egy másik már meglevőt ismételnek, néha előbbre is viszik a cselekvényt, máskor meg épen egészen kivetik a rendes kerékvágásból, ugy hogy közbeszúrt episodjaik által az egészre nézve sokszor nem felvilágositólag hanem inkább homályositólag hatnak. Igen laza összefüggésben állnak egymással, rendesen csak egy momentumot, egy helyzetet festenek, s az összekötő kapocs hiányában, az egész cselekvényt magának az olvasónak kell reconstrualnia. Hogy a Ganzul románcz-kör cselekvényének magvát megkaphassuk, itt is ugyanezen módhoz kell folyamodnunk. Mielőtt tehát magokra a költeményekre áttérnénk, néhány sorban meg is akarjuk ezt kisérleni.

A románcz-kör höse Ganzul vagy, a mint egy-két románcz nevezi: Gazul. Az első románcz szerint Medina Sidoniában lakik, egy másikban már Algava alcaideje azaz parancsnoka, az utolsóban pedig a Gazulok városának, Alcalának ura. A románczok höséről meg kell jegyeznünk, hogy ő hijo de sus obras, vagy is olyan egyén, a ki sorsa emelkedését saját hösiségének s jeles tulajdonainak köszönheti. Igen előkelő, de elszegényedett család sarjadéka, kinek ősei fényéhez magának kell magát felküzdenie. Figyelemre méltó vonás, mely a rokonszenvet a hős iránt már egymaga is képes felgerjeszteni. Ganzul szive egyszerre két hölgynek is hódol, a szép Zegri Zaidának s a bájos Celindának, ki a nemes Abencerragok végsarjadéka. Ez a körülmény már maga is elég ok a szenvedélyes szerelmesek féltékenykedésére s e zöld szemü szörnyeteg leghevesebb kifakadásaira s ármánykodására; de a helyzetet még sokkal kinosabbá teszi az a körülmény, hogy épen Zaida családja, a Zegrik voltak azok, kik Celinda házanépét az Abencerragokat kiirtották. Celinda szivében tehát kétszeres halálos gyülölség lángol Zaida ellen: a vetélytársé s a rokonait sirató ellenségé. E lángot a leghevesebb lobogásra az szitja, hogy Celinda nő, szerető nő s még pedig szerető mór hölgy. Szivében a forró délnek minden heve, indulata, szenvedélye bennlobog. Ganzul szive, - a mi a mahomedán hősnél még inkább megengedhető, még majd egyikhez majd a másikhoz hajlik, minek az a szomorú következménye, hogy Celinda megátkozza, Zaida pedig egy alacsony származásu mórnak, épen Ganzul ellenségének Albenzaidenak lesz nejévé, kinek gazdagsága s fényes állása a nagyravágyó leányt egy pillanatra úgy elvakitja, hogy a sokkal nemesebb Ganzulról megfeledkezik. Ezt a szégyent, ezt a gyászt Ganzul nem tudja elszivelni s szenvedélyének legelső fellobbanásában hirtelen elhatározza magában, hogy vetélytársát megöli. A legelső románcz épen ezen sötét gondolatok ébredését vázolja. Ganzul végre is hajtja elhatározását, mi által Zaida szive - legalább egyidőre – elfordul a gyilkostól, ki most már reményteljesen közelit Celindához, azonban csalódik, mert a vágyva vágyott nyájas fogadtatás helyett még mindig a régi haragnak szenvedélyes elutasitásával találkozik. Igy megy aztán bújában Gelvesbe a harczjátékra, hol hösisége csodákat tesz, bámulatra kelti az egész mór világot, sőt még a jelenlévő Zaida szivében is ujra lángra lobbantja a már hamvadásnak indult szerelmet. Ez a két sziy azonban sokkal messzebb szakadt egymástól semhogy ujra egymásé lehetne; s kivált a midőn a legfőbb akadály, Celinda is közbelép, a ki maga jő el Gelvesbe, méltatlanul megsértett kedvese után, megkérleli, vele kibékül s utóbb nejévé lesz. A legutolsó románczban még egyszer fellobban a féltékenység lángja, mintegy annak jeléül, hogy a féltékeny szerelmesek még a házas életbe is átviszik e gyötrő szenvedélyt, - azonban Ganzul nemes, lovagias megnyugtató

« ElőzőTovább »