Rutilius Numantius, a gall költő, utoljára látta Rómát, mint praefectus akkor, midőn a góthok azt elpusztíták. Kétségbeesetten hagyta oda a közügyeket és Rómát 418-ban és viszsza ment Galliába. Nagy útat tett végig a pusztuló Italián és a tengeren és ezt énekelte meg Itinerariumában. Látja barátait futni a barbarok, elől, kik koldusokká lettek, miután dús gazdagok voltak. Es a mi reá nézve még fájdalmasabb: látja azt is, hogy a fiatal gazdag római mint hagyja el mindenét, tagadja meg családját, vagyonát és lesz keresztyénné. Élő halottnak nevezi őt de nem téríti meg, keserűséggel fordúl el tőle. Rómától érzékenyen vesz búcsút. Így énekel: „Könyeket ejtve imádkoztam s adtam vala hálát, Hallgass meg, kérlek, te halandók s istenek anyja, Útjának leirása költői, elmondja minden egyes hely történelmi emlékeit. De a korviszonyokra és az iró gondolkodásának sajátságára nézve legjellemzőbb az, mikor Caprária szigetén szerzeteseket lát és azokról így énekel: „Napkerülő férfik töltik e bús szigetet. Ők magokat görögül nevezik monachusi rendnek, Félnek a sors áldásaitól, átkát szeretik csak, Mind önkényt nyomorog, hogy nyomorúlt ne legyen. Félni a rosztól s nem birni kiállni a jót? Vagy börtönbeli rabként kell bűnhödniök itt így, Mert, mondják, szenvedt sérelme miatti bújában 1) Fábián G. fordítása A Kisfaludy-társaság évkönyvei VIII. köt. Pest, 1873. Valóban találó, bölcsészi higgadtsággal mondott, jellemző szavak! Egy római bölcsész beszél a vallásos rajongás túlzásairól! Az Elba szigeténél bajba kerül egy zsidóval, ki az állami tavak bérlője és szemére hányá, hogy halait elzavarja azzal, hogy a part fűvét tapossa és nézegeti a víztartóban a halakat. Erre kitör a római költőből a harag, megátkozza a zsidó fajt: „Ostoba nép! A hideg szombat foglalja szivét el; Rút henyeségbe foly ennél el minden hetedik nap, Többi bolondságát e hazug vallásos akolnak Örömet szerezhetett volna a latin költőnek az, hogy Stilicho meggyőzte a góthokat, de ő keresztyén volt és megégeté a Sibylla könyveit. Ezért Rutillius a Tartarusba küldi őt. Versében így fejezi ki ezt: ,,És im ez árúló nem dúlt pusztán geta vassal, Szünjék Nerónak meg minden kinja pokolban E szörnyebb árnyon égjen a Styx tüze el. Ő a világ anyját ölte, az ön szülejét.“ Hiába minden. Consummatum est! Vajha Thierry töredéke tovább terjedne, mert valóban meglepő híven és drámai erővel van rajzolva abban egy kihaló társadalom végvonaglása. A REVUE DES DEUX MONDES után H. S. A RÉGI ZSIDÓ VILÁG ÉS AZ EGYÉNI Bármily ellentétesek is a vélemények korunk szellemi munkásságának értékéről: annyi bizonyos, hogy az sokkal erősebb a multból öröklött tévhitek lerontásában, mint új igazságok megállapításában. A jelenkor összes tudományos működését, a mindenen kételkedő, és mindenek okát fürkésző kritika szelleme hatotta át, nyilt kérdésnek tekint mindent, a társadalom alapját alkotó tulajdon fogalmától, a vallásnak nem is az értelemben gyökerező eszméiig, s a kétely által sarkalva történeti tényezők és okozatok lánczolatát keresi ott, hol hoszszú századok nem láttak, s nem kerestek az istenség működése és kijelentésénél egyebet. Ez áramlat elhatott magára a theologiára is, s elhagyatta véle a dogmatikának terméketlen álláspontját. A mai theologia, az évenként megjelenő könyvek legnagyobb jutalékát szolgáltatva, hatalmas részt vesz a kor szellemi tusáiban, s a történetnyomozás egész apparatusával fürkészi a keresztyénség első csíráit az alexandriai iskola s a hanyatló görög philosophia mysticus rajongásaiban, főleg pedig ama sokat türt és szenvedett nép történetében, melynek kebelében élt, tanított és meghalt, az emberiség által megváltókép imádott vallásalapitó genius. Azonban mind e kutatás nagyrészt meddő maradt. Mi csak a keresztyénség nagy művét látjuk, mint egy terepélyes fát, melynek ágaira ezer szálaival kapaszkodik az európai civilisatió, de nem látjuk se a fa gyökerének ágazatait, se a rétegeket, melyekből az még mint gyenge csemete első élet ned veit szedte. Irodalmunk az ez irányban folytatott vizsgálódások iránt mindezideig szenvedőlegesen viselte magát, s az egész áramlatból hozzánk, egykét nagyobb zajt csapott mű vázlatos ismertetésénél, vagy fordításánál, alig hatott el egyéb. Annál nagyobb volt meglepetésünk, midőn a mult év folyamában egy eredeti mű jelent meg irodalmunkban, homlokán politikai czímmel, de tartalmában oly vallástörténeti, és theologiai természetü vizsgálódásokkal, melyek egészen azon téren mozognak, melyen korunk kritikai 1) Szabadság. Irta Asbóth János. Kiadta Ráth Mór. Pest 1872. szelleme most küzdi végtusáját, az orthodox theologiával. Ez a könyv a Szabadság Asbóth Jánostól. Művének elején a szerző „a szabadság fejlődését, a történet minden szakán át az emberi természetből folyó törvényés szükségszerű, egységes mozgalomnak" igéri kimutatni, de ez igéretéhez könyvének folyamán hűtelen lesz, s annak legnagyobb részében a Krisztuskori zsidóság történetét és állapotát s Krisztus tanainak a zsidósághoz való viszonyát tárgyalva minden igyekezetét arra fordítja, hogy az egyéni szabadság eszméjének a zsidóságtól való származását kimutassa. Ámde midőn Asbóth ez irányba vezette vizsgálódásait, jól meg kellett volna gondolnia, hogy oly térre lépett, melyen nehéz a tájékozás, és hol az elkeseredett küzdelmek folytán felhányt romok között, csak alapos tanulmány és gondos kritika képesek végig vezetni a nélkül, hogy el ne botoljunk. Azonban ezen Asbóth könnyen akart segíteni; először sajnos könyvtári viszonyainkról panaszolkodik, majd kijelenti, hogy művének tényszerű anyagában újat nem ád, könyvét olvasva pedig meggyőződünk, hogy annak ide vonatkozó része Strauss és Leckyből vett egy-két lap kivételévél nem egyéb, mint Hausrath új szövetségi története első kötetének kivonata. Csakhogy Hausrath a zsidóság állapotait nem szépíti, árnyoldalait nem takarja, nem keresi egy politikai eszme fejlődését ott, hol az ettől merőben különböző vallásos fejlődés volt a főtényező, s Krisztus tanainak magyarázatát nagyrészt csak Krisztus egyéniségében találja; művének időközben megjelent második kötetében pedig, a túlnyomólag zsidó viszonyokkal foglalkozó első részt, a görög philosophia fejlődésének tárgyalásával egészíti ki, s világosan kimutatja annak a keresztyénség megállapítása körűl viselt döntő szerepét. Míg ellenben Asbóth, Hausrath ezen korra vonatkozó vizsgálódásainak csak a zsidóság viszonyait illető felére támaszkodva, oly következtetéseket von le, minőket se a szerzővel hasonló húrokat pengető Salvador, se a zsidóság multjáért lelkesülő Ewald, se a saját népének világtörténeti fontosságát legjobban kiemelő híres rabbinus, Geiger Ábrahám, nem mertek felállítani. A mint már mondottuk, Asbóth könyvének tulajdonképi alapeszméjét az egyéni szabadság modern eszméjének a zsidóságtól való leszármaztatása alkotja. A XIX. század mozgató eszméinek csiráit, különösen a szabadságiakéit mondja egy helyen a szerző - a zsidóságban kell keresnünk", mert a sza badság előfeltételét, az egyéniségi eszmét, az fejlesztette ki, szemben az antik világnak a „, salus reipublicae suprema lex esto" elvén alakult, s az egyént ép ezért elnyomó államaival. Szerinte az „egyéniségi eszme" annyira benső sajátsága a zsidóságnak, hogy fejlődése stádiumait, csak ezen eszme fejlesztése alkotja, s nála a keresztyénség sem egyéb, a zsidóságban élt „egyéniségi eszmének organicus, szükségszerűségü tovább fejlődésénél." Ez állítások bebizonyítására Asbóth, irodalmunkban eddig páratlan részletességgel tárgyalja a Krisztus előtti zsidóság viszonyait. Galilaea, Judaea, Samaria fejlődésének különféleségében, a pharisaeusok és sadducaeusok torzsalkodásában, az essaeusok ascetismusaiban, a zsidó haramiák portyázásaiban, a bukásnak indult főpapi hatalom helyébe lépett rabbinismus tendentiaiban, s az „egyén tiszteletét" lehelő erkölcsi törvényekben, ő csak az egyéniségi eszme nyilvánulását látja, s feledi, hogy minde tünemények összekötő kapcsát nem egy politikai eszme, hanem a múltban gyökerező vallásos képzetek alkotják. Mert a zsidóság összes fejlődése kizárólag vallásos volt. A nemzet egész története minden szálával Izrael és a Jehova közt létezett szövetségi viszonyhoz volt fűzve. Azonban ezen viszony nem az egyén benső érzelmeinek volt kifolyása, hanem egy külső, történeti esetlegességű tényen, Izraelnek, Egyiptomból Jehova által lett megszabadításán alapult. S ez a felfogás volt oka a zsidó vallásos képzetek szűkkörűségének. A megszabadított nép a megszabadító Jehova tulajdonának tekintetett, vallásos törvényei, nem az egyén benső világának felemelését, hanem a nép külső életének istennek tetsző rendezését vették kiinduló pontúl, s a mint a görög-római világban csak mint az állam atomja, úgy itt csak mint a választott nép tagja jött figyelembe az egyes. Igaz, hogy e felfogás szükkörűségén maga a zsidó szellem igyekezett tágítani. A nagy próféták, Jesaias, Jeremiás, s különösen a „babyloni nagy névtelen“ (Jesaiás prófétiájának 40-66. része) átszellemítették s az ember benső világára viszszavezették a Jehova és Izrael közti viszonyt, s prófétiáik a választott nép szükkörű álláspontjáról az emberiség nagy eszméjének magaslatára emelkednek, úgy hogy innen Krisztus tanaiig már csak egy lépés volt hátra. Csakhogy „a zsidók világtörténeti jelentőségét“ méltányolni akaró Asbóth alig szól a zsidó szellem ez örökdicső lapjairól valamit, s helyette annak „valódi alakulását" a fogság utáni idők dicstelen vergődésében keresi. Pedig a ki csak futólag tanulmányozta is a zsidó |