miért mondanánk le a jövő reményéről is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszinháznak, s fejlődnie mindazon válfajoknak, a melyeket most népszinműveknek nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki irányát s egy pár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb tehetségek a magyar népszinművet a fejlődés és aesthetikai becs magasabb szinvonalára emelik, a mit adjon

isten!

GYULAI PÁL.

THIERRY POSTHUMUS MÚVE.

Thierry Amadé, kinek Attila történelmét köszönhetjük, éltének végső napjaiban Gallia történetének első korszakával foglalkozott és főleg a IV-ik század latin irodalmát tette tanulmánya tárgyává. A haldokló hátra hagyott töredékének javitásával foglalkozott még halálos deliriumában is. E töredék nemcsak azért becses, mert a nagy tudós posthumus műve, hanem azért is, mert egészen önálló, szerves kutatások eredménye, melyben Thierry egészen eredeti irodalmi álláspontot foglal el és a mellett, mint történet-iró és történetnyomozó is, erős oldalairól: lelkiösmeretes, és minden oldalról tanulmányozott kutatásokban mutatja be magát.

A latin irodalom történetében soha sem méltányoltatott kellőleg az a befolyás, melylyel a nyelv-képződésre, irodalmi szellemre, irány- és irályra, sőt annak tartalmára is volt azon irók nemzetisége, kik a nagy római birodalom különböző részeiben egyenlően mívelték ugyan a latin nyelvet, de abba nagyon különböző nemzeti sajátságokat és felfogást ültették át. Sőt maga az egész latin irodalom koronként más-más központokat választ magának, az írók és tudósok befolyása a nagy birodalom más-más részét teszi az irodalom székhelyévé és e változásokon rajta van a nemzeti sajátság bélyege. Így ki lehet mutatni, hogyan megy át Italiából az irodalmi központ előbb Spanyolországba, azután Afrikába és Afrikából Galliába.

Italia irodalmi viszonyai ismeretesek. A nagy és fényes irodalmi korszak a köztársasággal végződött. Ekkor az iberiai

irók alapítottak iskolát, kik a nyelvre és irodalomra egészen felismerhető, sajátságos nemzeti színt nyomtak. Ez iskola fejei: Seneca, Pomponius Mela, Quintilianus, Lucanus, Silius Italicus és Martialis. Kezök alatt a latin nyelv összetömörül, elevenebb, szabatosabb, festőiebb lesz; a költészet merészségéhez ismeretlen színgazdagság járúl. Gyakran szárnyal a fenséges felé, olykor tele van szabálytalansággal ugyan, de még többször erővel és melegséggel. Úgy, hogy a római latin merevség-, hidegség-, szintelenségnek az iberiai fejlődés szükséges következménye- és kiegészitőjeképen tűnik fel. Úgy, hogy a spanyol Seneca és Lucanus bizonyára hálásan fizették vissza a római Ciceronak és Virgilnek ajándékait.

Ezután a harmadik korszakban az irodalmi felsőbbség Afrikába megy át. Az iberiai ékesszólásra következett a numidiai impetuositas. Libya homokja megtermékenyül: szónokok, költők, bölcsészek foglalják el Carthagót, teszik irodalmi központtá és a pun város pazarolja rájok a kitüntetést, ajándékot, emlékszobrokat a köztéreken. „Te vagy a mi égi múzsánk, kiált fel a város előtt egyik dicsőitett, te sugalmazod a tógát viselő fajt." A többi afrikai város is utánozta Carthagót, valóságos afrikai szenvedélylyel miveltettek mindenikben a szemléleti tudományok. Cornelius Fronto, Marc Aurel rhetor barátja, kit Cicero vetélytársának tartának és főleg Apuleius a szellemes elbeszélő, ki a legafrikaibb fő voltak az iskola fejei. A pun szellem a latin nyelvnek bizonyos erős és velős alakulatot adott, melynek olykor vad hangja és szinezete van. De az afrikai korszak mulandó és gyorsan elenyésző fellobbanás volt, melynek kialvásával a negyedik század kezdetén valóságos irodalmi sötétség volt az egész római birodalomban. Ekkor egy új feltámadás következik be Galliában. Gallia vad népe, termi az „urbanitás" mestereit és a tumultus gallicus hangzik ujra, nem a csatában, hanem az ékesszólásban.

Galliának volt nemzeti költészete már régen: a dalnokot mindig szívesen hallgatták és hymnusait vallásos áhitattal énekelték. Sőt a bárdok dalára a gyilkos fegyver is gyakran kiesik a kézből. „Ilyenek a magicusok is, irja egy görög iró, midőn incantatiojuk által sikerűl nekik némely vadállatot elbájolni." De e vadon irodalom a római iró előtt megvetés tárgya volt. „Túlzásokból és szinészkedésből áll" ezt mondja rá siciliai Diodorus. De már a második században a narbonn tartományokba hatoló rómaiak három százados görög civilisatio

nyomaira akadtak. A phoccai Massalia (Marseille) már oly irókat állított elé, kikről Tacitus azt mondá, hogy a görög nyelv elegantiáját a vidéki erkölcsök kedves vegyülékével egyesíték. A latin oratorok pedig a Provenceba hozták be a forum nyelvét. Narbonne, Crassus oratortól alapítva, örökölte ékesszólását, ügyvédei és jogászai hiresek voltak, e város sokáig megőrzé a régi törvényszéki eljárás és műnyelv hagyományait. Ezek, Cicero merész kifejezése szerint, a barbarság oceanján elszort szigetek voltak.

De csak Caesar hódítása után, mint a meghódítás egyik fegyvere, jött be Galliába a rendszeres latin tanítás és irodalmi működés. Czél volt: a druida és bard helyét rhetor és grammaticus által elfoglalni. Ezért Augustus a régi Bibractet Augustodunum (Autun) névvel valóságos tudományos központtá tette, északi Gallia számára. Vienne, Arles, Toulouse, Lyon, Bordeaux, Poitiers, Angoulême, Besançon, Trèves és még több város nyer e fejedelemtől és utódaitól gymnasiumot és latin törvénykezést. A gall nemesség levetkezi nemzetiségét, siet a latin iskolába. Már Tiberius korában megveti apái barbar szokásait és hagyományait, hazája lesz Róma és szégyenli, hogy csak félig van meghóditva. Él ugyan itt-ott a nemzeti aspiratio és kitör Sacrovir, Civilis és Classicus lázadásaiban, de már ezek is erőszakhoz voltak kénytelenek folyamodni, hogy a gall fiatalság felhivásuknak engedjen. Brennus utódainak más gondjuk volt, mintsem hogy a druida fanatismusára és a régi haza emlékeire gondoljanak. Hisz ime: Lyonban számukra külön költői verseny van rendezve! És e mellett a palladiai városban: Toulouseban, Augustus városában, Autunben a latin rhetorok és grammaticusok hallgatásával vannak elfoglalva !

A gall-latin irodalom fejlődésnek indúlt. A latin urbanitást és finom játsziságot, melyeket Cicero megsiratott, a gyors gördülékenység, a melegség, könnyedség és festőiség váltá fel. Midőn később a kritikusok jellemezni akarták a gall-latin irodalmat a régi rómaival szemben, annak bőségét és fényét, ennek komolyságát ismerték el. „Szeretem a gallus ékesszólást, mondá Symmachus, én, ki abban neveltettem egy öreg rhetor által, ki Garonne gyermeke volt;" és szent Jeromos is azt mondja: „Tanuljuk megegyeztetni a római stylus komolyságával a gallus stylus bőségét és fényét." Ki ismerte volna fel akkor Arborius exodusaiban és Ausonius beszédeiben, a virá

gos boritékban, a bohóczosnak és szinésziesnek gúnyolt gall szellemet! Pedig a leszármazás közvetetlen volt: úgy hogy a druida fia lett római rhetor!

A római császárok kiváltságokkal és bő adományokkal, söt birodalmi kitüntetésekkel mozdították elő a latin irodalom és tudományosság mívelésének terjedését Galliában. Főleg Constantius Chlorus tett sokat, ki a rhetorokat és grammatikusokat adómentessé, katonakötelezettségtől mentekké tette; továbbá gondoskodott, hogy kellő díjazásban részesüljenek. Arboriust a császár Constantinápolyba hívta, fia nevelőjévé és consullá tette.

A negyedik században Galliában főleg két iskola tünt fel egyik Trêvesben, a másik Autunben. A császár a trêvesi latin grammaticusnak 20 ratiót és a görögnek 12 ratiót fizetett; a rhetor harminczat kapott. Nagy könyvtár is volt a császári palotában. Autun még hiresebb volt, nem annyira gazdagsága, mint a benne mívelt „grandieloquentiáról". Főleg Eumenes ékesszólása emelte azt első iskolává. De a legmaradandóbb emléket, mint rhetor, Ausonius hagyott maga után és ő Bordeaux növendéke volt. Művei közül nagy becsűeknek tartattak a Rózsa, A hármas szám; de főleg Cupido keresztre feszitése. Nem mint rhetor és mint tanitó a császári palotában, hanem midőn a Moselle folyót költőileg festi le, akkor valóban gallus. „Üdv neked folyam így énekel egy helyen

melynek partjait illatos szőllő övedzi; fűszőnyeg szegélyzi martjaidat; hajózható vagy mint egy tenger, gyors mint egy zuhatag, tiszta mint egy tó kristály mélységedben; mormolásod harmonikus mint egy kedves pataké, frisebb vagy mint a jeges kút." Természetes, hogy később udvari költő lesz belőle és consullá tételét háladatos versezetekben énekli meg, leirva az ünnepély részleteit és végül felkiált urához: „A római nép, a Mars mező, lovagrend, szószék, korlát, senatus, curia, mindez érted van Gratian!" Ez bizony sem költészet, sem gallus szellem!

De Ausonius később visszatér hazájába és öregségének fészkeit szépitgette, mint három kéj lakát nevezé a gazdag költő, a hol valóságos irodalmi központot teremtett maga körül. Nála szavalt Drepanius Placatus, éles accentusával, transalpani durva kiejtésével, ki Theodosius udvarának egyik panegyricusa volt; Gregorius Tetradius nála olvasta fel első satyrikus kisérleteit, kit az öreg költő hizelgőleg Lucillusnak

nevezett. Ott volt Afranius Syagius Lyonból, a tekintélyes kormányférfi és több költő Maecenasa, Axius Paulus költő és zenész, Pontius Paulinus, Palladius és Marcellus, az empiricus, ki orvos létére nem hitt az orvosi tudományokban.

De egy dolog zavarta az irodalmi kört és ez a keresztyénség terjedése. Különös, kogy a költők és tudósok, kik már elveszték a régi hitet, nem bírták felfogni a keresztyénség erejét; de daczolni sem mertek vele. Úgy, hogy midőn közöttük is hódításokat tett, midőn Ausonius környezetéből egyszer csak kimaradt Pontius Paulinus, megvetve azt, a mit addig imádott, megtagadva a múzsákat és cultusokat, és siratva nagy bűnét, hogy nagyon szerette Homert és Virgilt, bűnbánásból arra kárhoztatva magát, hogy csak barbar latinsággal ir ezentúl - Ausonius csak búslakodott, sóhajtozott az elpártolás miatt. Miért változtatott erkölcsöket Paulinus? Miféle hálátlanság vagy bolondság változtatta át e finom lelket egy vadállattá, egy másik Bellerophonná?" Ezt kérdé ő és a többi de a keresztyénségre egyik sem tudott választ vagy czáfolatot mondani.

-

A pogány Róma utolsó rhetorai- és grammaticusainak volt tehetségök arra, hogy belássák a pogány társadalom feloszlását; de sokkal inkább hívei voltak Virgilnek vagy Ciceronak, hogysem az ó civilisatiótól elpártoljanak. Ezért egy sajátságos határozatlan bizarr vallást alkottak magoknak régi formulákból és új szokásokból. Sokan közülök, mint pl. Ausonius is, egyszerre dicsőitették a régi isteneket és az újat. Hisz ő énekelt az olympi istenekről ép úgy, mint a Kristusról, ki ,,megváltó, minden dolgok atyja, ki uralkodik a földön, vizen és a Tartaruson." Sokan csak skepticismusban és sarcasmusban törtek ki minden vallás ellen, mint pl. a Querolus czímű vígjáték szerzője, ki a papokat madár alakokban lépteti el nézői előtt, károgva, csiripolva.

De ezek felett mégis volt valami általános vallás tárgya és ez: Róma volt. Valóságos cultussal és mythossal veszik körűl e várost az utolsó latin költők, az általános istenség kifolyásává lesz az előttük. „A világ lelke, ezer csatorna által öntve életet az anyagi és szellemi természetbe, társadalmi lénynyé lőn mondák - Róma által, mely a mívelt társadalmak kútforrása, az emberi nem törvényhozója és a nemzetek feje."