Folyvást új meg új fordulattal emelkedik s érdeket keltő egész a kifejlésig. A jellemrajz már csekélyebb becsű. A szinpad ismert s meglehetősen elkoptatott alakjaival találkozunk minduntalan, a minők Hancsik, Deodata, sőt Venczel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket tudnak kelteni. Kevés bennök az élet melege, elevensége; a jelmez kirivó piperéjében csillognak, s igen is érzik rajtok a szinpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszinműben sem volt terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszinművet irt: A strikeot és Az amerikait, 1) a melyek folyvást adatnak, sőt a népszinmű oly divatossá lön, mint ezelőtt húszhuszonöt évvel, a mennyiben ismét rendes népszinmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszinművek fölelevenittettek és vasárnaponként a műsor rendes és kedvencz darabjai. Ez újabb mozgalom nem szült ujabb fejlődést s a kritika is, a inely gyakrabban kezd foglalkozni a népszinművel, nem épen a legjobb tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a fogalmakat. Minden nap olvassuk, hogy a népszinmű tárgyában és alakjaiban valami ethnographiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél kevésbbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszinmű csak a jelenben játszhatik, de nem lehet vigjáték, tragikai és komikai vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni más osztályok kizárásával, még a nagy városi népnek sem, csak a falusinak, hiszen maga a népszinmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese, népballada neveket tekintjük, a melyek analogiájára neveztetett el a népszinmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese, népballada oly költemények, a melyeket a nép maga teremt, s a melyeket ha utánoz a műköltészet, azt szint' oly népi vagyis naiv felfogással igyekszik tenni. Vajon a népszinművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg, a népnek, vagy szinházi nyelven szólva, a nagy közönségnek irják, s a költő álláspontja nem épen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak az alsó osztályokkal

1) Nemzeti szinház könyvtára. Huszonhatodik füzet. A strike. Népszinmű három szakaszban. Pest, 1871. Ötvenegyedik füzet. Az amerikai. Népszinmű három szakaszban. Pest, 1872. Pfeiffer.

foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak, mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a népszinmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia, hanem több válfajé, a melyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a németek is használják a Volksstück, Volksdrama kifejezést. Epen azért jobb a népszinműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre s magából a lényegből magyarázni jellemét s jelölni ki aesthetikailag jogos határait.

A magyar népszinmű a negyvenes évek elején született s fejlődése első stádiumán se vigjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de mindebből valami, bizonyos közép faj,. vegyes tartalommal, társadalmi iránynyal, segédül véve a népdalt és zenét is. A magyar szinköltészetben már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyok democratiai és nemzeti szellemű fejlődése. A tragikomikai elem többé-kevésbbé mindig meg volt a keresztyén drámában s az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy szerint, hol az egyik, hol a másik elem túlsulyával, most a tragédiához, majd a vigjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, franczia szinköltészetben, és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj, melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi mások Shakspeare közép fajú drámái, mint a XVIII-dik századéi, és ezek mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly vaudevilleitől. A regény mindig nagy befolyással volt az e fajú drámára s van még ma is, úgy szólva ez amabból táplálkozik. A harminczas években a franczia középfajú dráma társadalmi irányt vett, épen mint a regény. A párisi boulevard-szinházak darabjai többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen, a socialismus érdekében s kirivó szinekkel festették az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszinmű is előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép szószólója kivánt lenni. Politikai vezérczikkeink fejtegetéseit a jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig örömest fogadta alapeszméül s általában ott is, hol nem vett fel valamely specialis kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai iránt és sokszor igen is kirivóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű szinpadunkon.

Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a másikat az irodalom nyujtotta, hol szintén hasonló forrongás mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé, részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; szorosb kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trochaeusokban irták már s költői rhythmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését. Szigligeti drámai formába öntötte mindazt, a mi politikai és irodalmi mozgalmainkban czéljára szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy komikai genreképeivel, s a mit Munkácsy és Gaal csak félénken kisértettek meg, a magyar népdal felhasználását drámai czélokra, egész bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak egy pár víg népdalt hallottunk a Garaboncziás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok kifejezője vagy kisérője. Szigligeti népszinművei egész 1848-ig nagy részt középfajú drámák, a melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek. Köztök a Szökött katona és A csikós vívtak ki legnagyobb tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében legkitünőbbek. Azonban a népszinmű sem kerülhette ki a közép fajú drámák örvényeit. Gyakran erősb tragikai összeütközéseket használt, mintsem kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a komoly és víg részt, de arra nem igen volt gondja, hogy ezek egymásnak árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését s minthogy a víg rész inkább sikerült, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakspeare tragédiaiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egy pár népjelenetben és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stiljét. Közép fajú drámáiban már sokkal több van, de nagy részt az alapeszme, tárgy természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszinműben e két elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást, mint elősegíti, és együttvéve ritkán aesthetikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el s nem igen olvadt be a mű szervezetébe.

A népszinmű-énekesnő szerepe, egyénisége miatt, ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszinmű komoly része majdnem oly nemű vázlat volt, mint az opera-szövegé, s így alig lehetett szó drámai cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen nyakára nőttek a komoly részeknek, s a hatásból az oroszlánrész mindig őket illette. Látni való volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán kell átmenniök: vagy összeolvadniok, vagy elválniok. Az énekrészek nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai részek túlsulya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy népdrámává emelkedik és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is, mérsékli s egészen czéljához alkalmazza, mint a komolyabb franczia vaudeville. Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar népszinmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és aesthetikai becsben. S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a komikai conceptio felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta tárgyához, s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, a melyet fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem hiányzott, sőt a magyar operette terén is tettek kisérletet. Ilyen magyar népdráma Szigligeti Lelencze, ilyen magyar operette a Debreczeni biró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mindez a körülmények kényszerűségéből folyt s nem a fejlődés belső ösztönéből. A, Lelenczet, e legjobb népszinművet, a komoly nemben a népszinmű-énekesnő hiánya szülte, a Debreczeni birót pedig alkalmasint a zeneszerző nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden s most, midőn a népszinmű új életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első stadiumának ismétlését, csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A Strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszinművekre emlékeztetnek, a mennyiben a komikai és tragikai elemet nem jól vegyítik s az énekes részek háttérbe szorítják a cselekvény és jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a cselekvény főbb mozzanatai a gyári

munkás és kézműves életviszonyain sarkallanak, a melyekhez Szigligeti eddig nem igen nyult. Némely lap ezt hibáztatta, mintha csikósok és szegény legények nélkül nem is lehetne népszinmű. A népszinmű nem szorítkozhatik csak a pusztai vagy falusi élet rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszinművet tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt maga a műforma természete szabja meg, épen mint a tragédiaés komédiában. De az már csakugyan hibája mind két műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal tragikai felfogással, a melyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert a mi társadalmunkban se a munkás kérdés, se az amerikai párbaj nincs előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben nyerhetnénk kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell vallanunk, hogy leginkább csak az énekes és komikai részleteket élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A Strikeban Szikráné, a ki csak mellékszemély s nélküle megtörténhetnék az egész népszinmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban sikerült, a többi kopott vagy elmosódott. Megvan bennök a régibb népszinművek minden árnyoldala, de a fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben nyilatkozik, a mely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.

Egy szóval e két új népszinmű nem jelöl fejlődést a népszinműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbbé értékesek között foglal helyet. Nem is hiszszük, hogy a népszinmű fejlődése a nemzeti szinházban nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszinház volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési folyamon, a melyet fennebb érinténk, s a melyet maga Szigligeti is megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék, Szigligeti drámairói pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon egy új válfajjal gazdagította, a mely nemcsak közönséget vonzott a szinházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi átalakulásunk diadalmas harczait. Azonban