:

Vegyünk ehhez még egy más körülményt, a helyet tudniillik a hol született: a presbyterianus Skócziát. Ennek befolyása szünetlenül érezhető; ömlik az be mindenik póruson. Van bizonyos vidéki accentus, mondja La Rochefoucault nem csak a beszédben, hanem a gondolatban, magaviseletben, a jellemben és a létezés összes formáiban, a melyet az ember soh'sem vet le magáról." Scott, azt hiszszük, egész életén keresztül egy episkopalis skót dissenter volt; de ez nem sokat tartozik a dologra. Senki sem fogja kétségbe vonni, a ki Skócziát és Scottot ismeri, hogy a presbyterianismusnak is igen nagy része volt az ő formálásában. Egy ország, a melynek öszszes népe meg van ragadva, vagy csak egyszer is meg volt ragadva, betöltve a sziv teljességéig egy végetlen vallásos eszme által egy olyan lépést tett előre, a honnat nem lehet visszafelé menni. A gondolat, a lelkiismeret, érzete annak, hogy az ember a mindenségnek egy paránya, teremtménye az örökkévalóságnak behatott a legtávolabbi kunyhóba, a legegyszerűbb szivbe. Szép és rettenetes, érzése egy égi parancsnak, egy istentől rendelt kötelességnek, befödi az egész életet. Bizonyos inspiratio van az ilyen népben; sajátabb értelemben mondhatnók: „a Mindenhatónak inspiratiója értelmet ád nekik." Adassék tisztelet mind a derekaknak és igazaknak; örök tisztelet a derék öreg Knoxnak, az igazak egyik legigazabbikának! Hogy már akkor, a midőn ő és ügye a polgári zűrzavarok, forrongások és convulsiók közt még az életért küzdött: iskolamestereket küldött szét az ország minden sarkába és mondá: tanítani kell a népet;" ez csak egy, s tulajdonkép kikerülhetetlen, s összehasonlítva csak jelentéktelen része annak a nagy izenetnek, a melyet ő hirdetett az emberek előtt. Az ő izenete, igazi nyomatékában ez volt: „hadd tudják meg az emberek, hogy ők emberek; teremtve isten által, felelősek az istennek; kik az időnek legkisebb pillanatában a mit tesznek, az tart az örökkévalóságon keresztül." S ez valóban igen nagy izenet. Nem szántó és dolgozó gépek, nem szabadalmazott emésztők (akármilyen ékesek legyenek is) hogy felemészszék a mit amazok termelnek; nem, semmiképen nem; nem is embertársaiknak vagy saját étvágyuknak született szolgái: hanem emberek. Ezt az izenetet hirdette Knox egy férfi hangjával és erejével; s talált egy népet, a mely elhitte azt neki.

Egy ilyen hóditásnak, mondjuk, ha csak egyetlen egyszer történik is meg, az eredménye roppant. A gondolat, egy ilyen

országban változtathatja formáit, de nem pusztulhat el; az ország elérte nagykoruságát; a gondolat ott állandóan megmarad, s bizonyos szellemi férfiasság, mely kész minden munkára, a mit ember megtehet. Sok különböző formát vehet fel: az erősöklű pénz-szerző szorgalomét, mint a közönséges skótban és a közönséges new-englandiban; de mint egy teljes kifejlett erő és a tehetségnek elevensége, ott van; egykor ismét nyilatkozhatik mint Hume roppant scepticismusa (jótékony ez is, bár kínos, titánszerűleg küzdvén a kételyen és kutatáson keresztül az uj hit felé); s ismét, egy jobb napon nyilatkozik mint ihletett dallama egy Burns Róbertnek; egy szóval az ott van, és mindegyre nyilvánúl egy kitartással törekvő, mindent megvizsgáló emberek nemzetének szavaiban és tetteiben, akármi eszme legyen azokban vagy akarhogy fejljenek ki azok. A skót nemzeti jellemet sok körülmény adá; mindenek előtt ott volt a saxon anyag, a melyből dolgozni lehetett; de mindjárt e mellett, és mindennél inkább, amaz egyet kivéve, Knox János presbiterianus evangelioma. Elég jó nemzeti jellemnek látszik, bár bizonyos oldalakon nem olyan jónak. Legyen hálás Scott Knox iránt, mert neki sokkal tartozik, bárminő kevéssé álmodott is tartozásról arra felé! Egyetlen skót sem volt az ő korában teljesebben skót, mint Walter Scott; a jó és a nem annyira jó, melyek vele születnek minden skóttal, neki ott zsibongott mindenik erében.

Scott gyermek-kora s az alsóbb és felsőbb iskolákban töltött évei elég kedves olvasmányt képeznek, bár lényegileg nem igen különböznek a többi ifjakétól az ő korában és helyzetében. Emléke igen valószinűleg el fog tartani addig, a mikor ez apróságok sokkal érdekesebbek fognak lenni, mint most. A következő kis töredéket, a csecsemő korról, átveszszük. Egy önéletirásból való az, a melyet Scott elkezdett irni, s csak sajnálni lehet, hogy nem végezte be. Az ő legkitűnőbb tulajdonai sehol sem fénylettek jobban, mint mikor adomákat vagy reminiscentiákat beszélt el. Egy ilyen mestere az elbeszélésnek és önmagának: a saját magáról szóló elbeszélést igen jól meg tudta volna csinálni. Ismerete ha valahol, úgy itt teljes volt, s egész humora és jószivű kedve szabad folyásban nyilvánulhatott.

„Egy furcsa incidensről méltó megemlékeznem. Úgy látszik, hogy anyám egy dajkát is adott mellém a ki ügyeljen rám, itt a Sandy-Knowe majorban, hogy ne legyek nyűgéül a család

nak. Azonban az ezen fontos feladattal megbízott leányzó szivét elhagyta zálogban valami kaczkiás legénynél, a ki minden valószinűség szerint többet tett és mondott neki, mint a menynyiért jót állani hajlandó vala. A leány rendkivül vágyakozott visszatérni Edinburghba; s miután anyám határozottan kimondá, hogy maradjon ott a hol van: bizonyos gyülölet támadt benne irántam, jámbor kis baba iránt, a minő voltam, mint a ki oka annak, hogy ö Sandy-Knoweban volt kénytelen maradni. Azt hiszem, ez a lázas düh bizonyos nemévé fokozódott benne; mert az öreg Wilson Erzsinek, a gazdasszonynak, bevállá, hogy egyszer felvitt a sziklák közé, erősen kisértetve az ördög által, hogy torkomat nyiszálja el ollójával s temessen el ott a moha közé. Az öreg Erzsébet rögtön birtokába vette személyemet, s gondja volt rá, hogy dajkám ne legyen kitéve több ilyen kisértésnek, legalább ne én velem. Természetes, a cselédet rögtön elbocsátották, s a mint hallám, később megtébolyodott.

Itt Sandy-Knoweban, apai nagyatyám lakásán, jutottam legelőször öntudatára annak, hogy vagyok; s igen világosan emlékszem, hogy állapotom és külsőm egy kissé csodálatosak voltak. A sok furcsa orvosság közt, a melyhez fordultak, hogy bénaságomon segitsenek, valaki azt ajánlotta, hogy valahányszor egy bárányt levágnak a család használatára, engemet levetköztetve takarjanak bele a bárány bőrébe, azon melegen a mint azt lehuzták az állatról. S jól emlékezem, a mint ezen tatár öltözetben ott feküdtem a kis szoba padozatán a majorházban, a míg nagyatyám, egy tiszteletre méltó öreg ember, ősz hajjal, minden kigondolható eszközzel igyekezett engem rábírni hogy mászszak. S arra is emlékszem, hogy ebben neki a nem rég meghalt Sir George M'Dougal of Mackerstown is segített. Ő nekünk, isten tudja honnat, valami rokonunk volt; s még most is előttem van, régi divatú katona öltözetében (ezredes volt a szürkéknél) alacsony, félrecsapott, zsinoros kalpagban, kivarrott vörös mellényben s világos szinű kabátban, térdepelve a földön előttem, s zsebóráját huzva a szőnyegen, hogy rábirjon engem, hogy azután mászszak. A jó szívű öreg katona és a báránybőrbe burkolt kis gyermek igy ezen helyzetben elég furcsa látványt nyujtottak volna valamely közönyös szemlélőnek. Ennek körülbelöl három éves koromban kellett történnie (1774), miután Sir George M'Dougal s nagyapám is nem sokára azután elhaltak."

Most pedig a „Liddesdalei kirándulásokra" vessünk egy tekintetet. A kis Scottból eleven lelkű vidám fiatal ember és ügyvéd lett; a szünnapok alatt kirándulásokat tesz a Highlandra, a Cheviot határszélekre és Northumberlandba; szabadon, messze elkalandoz erős hátaslován, mocsáron, cserjésen keresztül, a ködös, mocsáros gazdátlan földön, Floddenen át, s a többi mezőkön és helyeken, a hol- bármily kevéssé tudott róla akkor az ő dolga feküdt. Nincs vidék, akárminő ködös vagy mocsáros legyen az, melynek vagy ne lett volna, vagy egykor meg ne jöne a maga költője, s igy a dal megörökíti. Liddesdale, mely egykor ép' oly prózai volt, mint a többi völgyek: lám híressé leve. Vessünk ide is egy, tekintetet. Scott szereplése e helyen meglehetősen pásztori, Árkádia-szerű, még a vizes pálinka sem hiányozván. Halljuk az elbeszélést.

„Hét esztendőn át egymásután irja Lockhart Scott minden évben egyszer kirándult Liddesdalere, Mr. Shortreednek, Roxburgh helyettes főbirájának vezetése mellett, megvizsgálva minden patakocskát egész forrásáig, s minden romot aljától tetejéig. Ez idő tájt még nem járt könnyű utazó kocsi azon a vidéken; az első két kerekű ilyen jármüvön maga Scott utazott, kirándulásai utolsójának alkalmával. Nem volt egyetlen fogadó vagy kocsma az egész völgy mentén; utazóink a pásztor gunyhójából a paplakra mentek, s ismét a paplak szives vendégszeretetétől a kalyibák nyers de jószívű vendéglátására; mindenütt, a merre mentek, gyüjtve a dalokat és dallamokat, s itt ott egy-egy kézzelfoghatóbb maradványt is a régiségből. Ezeknek a kóborlásoknak Scott sokat köszönhetett „A skót határszél dalainak" anyagjából; s nem kevesebbet az ezen vidék természetes, élő modora megismerésének, melynek rajza fő ékességét képezi egyik legszebb prózai munkájának. De hogy kutatásaiban mikor volt már határozott czél előtte, nagyon bajos eldönteni. „Mind ezen idő alatt ő csak mulatta magát" mondja Mr. Shortreed; - de valószinűleg azután még évekig nem tudta, hogy mi lesz mind ebből; kezdetben, alig hiszem hogy gondolt volna másra, mint a dolog furcsaságára és mulattató voltára."

„Abban az időben mondja a memorandum -- az ügyvédek nem igen számosan voltak legalább Liddesdale körül;" s az érdemes helyettes-főbiró mulatságosan irja le azt a szorongás némi fokával vegyült hűhót, melylyel őket az első majorháznál (Elliot Vilmos házánál Millburnholmban) fogadták, mi

dőn a becsületes gazda értesült egyik vendégének milétéről. Midőn a lóról leszálltak, Scottot a jó ember tőle telhető szertartással köszöntötte, s erővel maga vezette lovát az istállóba. Shortreed mégis vele ment, s amaz egy határozott fürkésző tekintetet vetvén Scottra az ajtófél mellől, lassan ezt mondja: ,,Nohát te Robin; az ördög vigyen el engem, ha most már egy fikarcznyit is félek tőle; úgy látom én, hogy ez is csak olyan isten teremtése, mint mink." Az alatt nagy hat kutya, mindenféle nagyságu, fogta körül az „ügyvédet“, s a mód a hogy azokat elkergetni igyekezett magától, Elliot Vilit egyszerre visszahozta a rendes fesztelen hangulatba.

Ott ebédeltek Millburnholmban; s miután a gazda pun-. csából bőven lakomáztak, lovaikra ülve tovább mentek Dr. Elliothoz, Cleughheadre, a hol (,,mert a mint az emlékirat mondja az emberek nem voltak nagyon finomak még akkor") a két utazó egy és ugyanazon ágyban hált; s úgy látszik, nemcsak itt, hanem mindenfelé ezen körútjokban. Dr. Elliotnak egy nagy kézirat-gyűjteménye volt azon balladákból, melyeket Scott gyüjtögetett. Másnap reggel hosszu utat tettek lóháton, hogy valami öreg Tamást meglátogassanak, ki hires volt a kecske-dudán (bagpipe) való játszásáról, s különösen arról, hogy valami régi nótát eredeti alakjában tud. Mielőtt a ballada-keresők elindultak volna hat órakor reggel, jól megtöltötték gyomrukat kacsa-hússal és londoni sörrel; mindamellett mire az öreg Tamáshoz megérkeztek Tuzzilehopera, bátran elkelt nálok a második reggeli is; s miután ezen átestek, az öreg gazda ellátta öket zenével és pálinka-puncscsal, az utóbbit egy faedényben készítvén, mely nagyon hasonlított egy kis zsajtárhoz, s melyet ,,Bölcsességnek" hívott, bár nem mindig bölcseség származott belőle. S miután e zsajtárnak is megadták a maga tiszteletét, ismét lóra ültek, s cserjésen és mocsáron keresztül mentek másik vendégszerető dudáshoz. „Uram, teremtőm - mondja Shortreed soha oly kifogyhatatlan humor és jó kedv, a mily ő benne volt! Nem mentünk tíz lépést a nélkül, hogy ne nevettünk, vagy kiabáltunk vagy daloltunk volna. Akárhova beszálltunk, milyen derék módon tudta alkalmazni magát mindenkihez! Azt tette mindenütt, a mit a többiek; soha sem játszotta a nagy embert és nem csinált nagy képeket a társaságban.“ Én láttam őt mindenféle állapotban ezen kóborlások alatt: komolynak és vígnak, kirugó kedvűnek és tartózkodónak, józannak és részegnek (bár ez utóbbi ritkán esett meg):

Budapesti szemle. Harmadik kötet. 1873.

16

de