nádor levelét s utasítását, beleegyezik is a tervbe a dolog merőben meghiusúltnak volt tekinthető. Mert Kosrev nagyvezér decz. 9-kén nagy diadalmenettel bevonult Konstantinápolyba, következőleg Recsép kaimekám részéről a kormány vezetése azonnal megszünt.

GARÁDY.

SARDOU ÉS FEUILLET.

Sardou és Feuillet müvei gyakran adatnak nálunk. A franczia ujabb drámairók között e kettő ugy szólva kedvencze közönségünknek. Épen azért érdekesnek látjuk megismertetni olvasóinkkal egy franczia kritikus, Etienne Lajosnak rólok irt czikkét, mely őket a legjellemzőbb oldalról törekszik bemutatni. E mellett van e czikkben egy pár oly jó tanács, melyeket a mi drámairóink is figyelembe vehetnek.

Néhány éve, hogy Sardou azok közt, kik a szinház sorsa iránt érdeklődnek, kiváncsisággal telt mozgalmat idézett elő. Történelmi drámája: A haza, nem dicsekedhetett az eredetiség érdemével; egy napjainkban már elfeledett szinmüvet, a Bourgeois de Gand-ot juttatta eszünkbe, melyre nézve 1839, a hazafias drámák arany kora, oly kedvező korszak volt. Sardoura nézve uj kisérlet volt, mely becsületére válhatott. Úgy látszott, mintha fel akarna hagyni azzal a mesterséggel, melyben már nagy kéziügyességre tett szert, hogy maga kezdjen ujat alkotni. Semmi sem érdemel inkább bátorítást, mint oly iró törekvése, a ki sikert aratott, s a ki arra használja e szerencsét, hogy azt megérdemelni törekszik. Ez elhatározás ritkán lelhető fel úgy, hogy a figyelmet magára vonja; és nem a kritika hibája, ha valódi siker nem követi azt, s különösen ha az iró nem igazolta az óta azon várakozásokat, a melyekre kisérlete feljogosított.

A haza conceptiója nem mindennapi: egy nő, ki elárulja férjét, mivel ez sokkal önfeláldozóbban szolgálja hazáját, hogy sem vele és szerelmével foglalkozhatnék; egy férj, ki egy nagy és magasztos czélért megbocsát neje imádójának, hogy polgártársait felszabaditsa az idegen járma alól. Nem törődünk azzal, hogy Sardou ez eszmét a Bourgeois de Gand czimü szinmüből kölcsönözte, hol különben is a multba van áttéve, mint

azelőtt mondani szokták volt, az előjátékba: a családi dráma úgy is remekül beolvadhatott volna Németalföld megszabadításának politikai drámájába. Hogy a compositio nem nyerte meg az izléssel biró emberek tetszését, oka egyedül az lehet, mert Sardou nem tudta, vagy nem akarta, egybeolvasztani a közpálya emberét a magán egyénnel. Ebből következik, hogy a szenvedélyek harcza nem hevíti fel a nézőket, kiket a külső események hidegen hagynak, s a nemzeti ügy iránti érdekeltség nem nemesiti meg a nagyon közönséges szerelem cselszövényét. Egyfelől összeesküvési jelenetek, csaták, erőszakkal leigázott városok, haditörvényszékek, kivégzések, ünnepi menetek tárulnak fel előttünk, melyek nagy látványosságuk által a drámán kivűl is elbűvölik a tömeg szemét; másrészről egy szerencsétlen házasság, egy törvénytelen szerelem minden nyomorúságával a szenvedélyen kivűl, zárt ajtók közti kifejlés, két egymásra unt, s a közönség által még jobban megunt szerelmes visszás helyzete, és az egész áttéve egy más századba, s egy eszményi világba, melyhez egy ily kaland nem méltó. Ime, mivé lett Sardou kezében e jobb sorsra érdemes conceptio. Mig szerző drámáiban egységre nem törekszik, nem fog sikerülni kitünő müvet alkotnia.

Nem áll az hogy nem találjuk fel A hazá-ban a szinmüvek rendes kellékeit. Sardou találékony elme úgy tudja egyik jelenetet a másikba szőni, hogy azok nem a véletlen által hozatnak létre. Egy tanúvallomás, mely kimenti a halálból Rysoort, a megcsalt férjet, értésére adja neje árulását. A házasságtörő nő erőlködései, a melyek által kedvesét meg akarja menteni, épen vesztét idézik elő. A legünnepélyesebb pillanatban, hova hazaszeretete helyezi, fedezi fel Rysoor neje bűnös voltát. Mindez bizonyitja, mennyire ura Sardou azon segédforrásoknak, a melyekkel rendelkezik. Ismeri szinházát vagy inkább szinházait, mert általános jártasságot szerzett a másodrangu szinpadokon, ismeri közönségét, szinészeit. Senki sem hasonlit jobban Scribehez, kin felül is emelkednék irmodora által, ha ez előnynek nagyon gyakori köznapiassága nem ártana. Fájdalom, szerzőnek rendes tulajdonai mellett lehetetlen rá nem ismerni régi hibáira, melyek közül már megemlitettük a legfőbbet a szerkezetnek, vagy ha úgy tetszik, a jelenetek rendezésének lazaságát. Várnunk lehetett, hogy egy uj kisérletben uj hibákra is akadunk. Igaz ugyan, hogy a modern dráma megbarátkoztatott bennünket a tragikum sötét oldalaival; de

legalább leghevesebb kitöréseiben lyrai törekedett lenni. Jóhiszemű volt s úgy látszott, hogy azon irtózatos dolgokat, melyeket szinre hozott, maga is hiszi, rajzaiban kétségbevonhatlan emelkedettség rejlett; oly mesterség, mely a természetből indul ki a nélkül, hogy annak tudatával birna. Sardou a kegyetlenségeket vaudevilleá változtatta, mintegy bizonyitani, hogy maga sem hiszi azokat, s megmutatni nézőinek, hogy ö sem ostobább nálok. Legvérengzőbb kegyetlenségei borzasztóak, hóbortosságokkal keverve, melyek mulattathatják a kevés miveltségü elméket; de nem bizonyítanak egyebet, csupán azt, hogy Sardou nyakrafőre termelni akar. Seraphine és Fernande nem mutatnak más becsvágyat szerzőben, mint hogy épen olyan termékeny akar lenni, mint azelőtt volt. S nem is mutatkozik lelkiismeretesebbnek, mint munkáiban általában. Míg egy üdvös bukás nem fogja Sardout kedvencz rendszeréből kigyógyitani, nem remélhetjük, hogy lemondjon azon szokásáról, hogy két darabot foglaljon egybe. Eddig ez a dualismus rendesen sikerült neki. Vannak jelenetei a darab meséjére, a cselszövény megalkotására, s arra, a mit az erkölcsök rajzának mondanak, de a mit mi inkább az erkölcsök különösségeinek tekintünk. Ezen vázlatok egyaránt voltak használhatók akármilyen mesében. A leiró részletek mindég hasonlítanak egymáshoz. Delille idejében láttuk a napkeltét és nyugtát, láttunk zivatarokat, háztüzhelyeket, sakkjátszmákat, sévrei vagy japáni porczelánokat, mind előre elkészitett dolgokat, melyek alkalmilag használtattak. A mai szinmüvekben tables-d'-hoteok, estélyek a Maison Dorée-ban, vizi városok, tengeri fürdők, játékbarlangok vannak. Jogos és szükséges, hogy az erkölcsi rajzoknak meglegyen saját természetes keretök, de azt követeljük, hogy a keret a képhez legyen készitve. Ha más drámairó, ugyanazon hibába esik, a melybe Sardou, rendesen csak mellékletképen, vagy mulattatóul szövi azt vigjátékába; Fernande szerzője a hibát rendszerré látszik emelni. A mi mellékes, nála a darab felét teszi, és pedig oly felét, mely a másik részből fejlődhetnék ki. Vegyük Lesage Sánta Ördögéből a meglepett kedves beszédét, ki magát tolvajnak adja ki; adjunk hozzá egy csoport alacsony, izgága és roszul nevelt embert, s megkapjuk a Jó falusiakat. A jó barátok vigjátéki eleme szintén körülbelől igy van alkotva, és nem nagyon üt el tőle a Ganaches czimű sem. Nem látjuk be, hogy a hitetlenek és szenteskedők torzalakjai szükségesek lennének Seraphinban. Talán

egyedül a Benoiton család az, a melyben a nevetséges alakok csoportja elkerülhetetlenül szükséges magára a cselekvényre nézve. Jegyezzük meg, hogy Sardou darabjai közül körülbelől egyedül ez az, mely daczára köznapias részleteinek, miután a közönség első kiváncsiságát kielégitette, ismét előadatott.

Miért akadunk egy játékbarlang belsejére Fernandeban ? Vajon ezen megbecstelenitett ifju leány története természetes kapcsolatban van-e a zárt ajtók megetti „lansquenet“ és „harminczegyes" esélyeivel? Nem folyhatott volna-e le teljesen a nélkül, hogy szerző előidézze szobrászát, ki nem készit szobrot, amerikai parancsnokát, megrakva drágakövekkel és ékitményekkel s mindazon torzképeit, melyeket könnyen el lehetett volna mellőzni. Ezer uton tönkre juthat egy ifju leány a nélkül, hogy részleteibe kellene bocsátkozni egy ilyen meg ilyen gyanus világnak, melynek személyei teljesen ok nélkül fordulnak elő a drámában. Diderot, a bátor elbeszélő, kitől Sardou a mesét kölcsönözte, megelégszik azzal, hogy a kérdéses fiatal személy anyjával egy játékházat tartat fen. Ez egyszerű szó hoszszu felvonássá vált, s a vigjáték jó harmadát tölti be, a mi után kell mindennek kifejlődnie; itt kezdődik a darab. Abból a Clotildból, ki irgalmas néne, vagy jobban mondva, bűnbánó leányok védencze és anyja volt, egy fordulattal a legroszabb aszszonyok egyikét alkotja. Hogy megboszulja magát kedvesén, ki nem szereti őt, s kinek vallomását, egy különben tökéletesen jól összeállított jelenetben erőszakolja ki: elvéteti vele leányát, kit pártfogol, kit neki bemutat, nyakára köt, hogy aztán a házasság után mindent fölfedezzen neki, és boszuján örüljön. Vajon hiszi-e Sardou maga komolyan: hogy azon nőben, ki annyira rabja gyülöletének, oly nagy legyen az emberszeretet? Kinek egész lényét, szerelme és féltékenysége foglalja el, nem lehet ideje még mélyebbre sülyedt bűnbánókat keresni és emelni fel; ugyanezen eszmemenetet követve, kinek mások becsületére gondja van, az nem aljasulhat le oly cselszövényre, mely saját becsületét legmélyebben alásülyeszti. Szóval, ez nem ugyanazon egy nő, oly kevéssé van meg benne a jellem erkölcsi egysége, mint a szerkezeté. Ugyanezt mondhatni a többiekről is. Szükséges-e hozzá tennünk, hogy Sardout szokásos ügyessége minden hibás lépésből, melybe bonyolult, kimenti. Szerző személyeit azzá teszi, a mivé akarja, s nem azzá, a milyeneknek természetüknél fogva kellene lenniök. Gyakran nem azon benső erő által mozognak, melyet föltesz

bennök az ember, hanem azon rugók által, melyekkel mozgatja őket. Erényesek vagy bűnösök, fehérek vagy feketék; oly combinatióknál fogva, melyeket maga képzel.

Diderot sokkal valószínűbb meséje erkölcstelen részeiben. La Pommeraye asszonynak nem kell az irgalmas nő szerepét játszania, hogy egy aljas lényt szerezzen, a kire boszuja kivitelére szüksége van; Arcis marquisban, kivel e pokoli játékot űzi, nagyon meg van az a kellő tapasztalatlanság, melyet a bűn bizonyos megszokottsága kölcsönöz. Midőn azon hálóba kerül, melyet neki egy boszuvágyó nő, egy legalsóbbrendü kalandor vet, megelégszik ennek szándékos megaláztatásával, ez mindaz, a mi egy ily embernek kell, ki nem érez más sérelmet, mint saját önszeretetét, kinek nincs fogalma semmiről és szüksége sincs semmire, a mi az erényhez hasonlitana. Sokkal inkább mondhatná ez, mint Sardou marquis-je az előtte térdeplő szerencsétlen nőhöz: „Keljen fel, asszonyom, ölelje meg férjét." Igaz, hogy Fernande szerzője nem vetett magával számot, vajon egy lovagias férfiú mondhatott volna-e ilyesmit? Összes alkotási tehetségét, felés pedig az nem kevés használta, hogy a helyezeteket és jellemeket oly módon ferdítse el, hogy így ugyanazon eredményre jusson. Fernandera az érzelgős leplét vetve, s Clotildot előbb nagyon jóvá, azután igen gonoszszá téve, sikerült ez neki.

-

Rabagas, megvallva az igazat, még nem az az üdvös bukás, melyet hajlandók lettünk volna Sardounak kivánni. A darab ellen előidézett politikai ellenzés még növelte diadalát, mely előttünk kissé túlzottnak látszott. Több mint negyven próba után az ügyetlen, vagy épen nagyon is ügyes fütyölők a lelkesültséget felköltötték. Mellőzzük az aristophanesi emlékeket. A nép e vigjátéka, magának a népnek ajánlva, egy oly ország számára iratott, mely egyedül szó által kormányoztatik, oly népnek, mely szereti a költészetet, a satyrával kevert dithyrambokat, melyek nagyon is távol esnek a valódi élettől. Nevetséges dolog Aristophanes nevét említeni, a mi kis vigjátékaink- és vaudevilleinkkel szemben, a melyeknek termékeny irói, iminnen-amonnan szedik össze a szavakat, és dolgozó-társakúl veszik mindazokat, kik észt, s némi döreséget mutatnak a szószéken, a hirlapokban és leggyakrabban az utczán. De hát a politikai vigjáték nekünk el volna tiltva? Talán Sardou találta ezt fel? Rabagas ügyvéd, ki rendre összeesküvő és miniszter, összeesküvéseket forralva egy kávéházban, (nem szerző