Oldalképek
PDF
ePub
[merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][merged small][ocr errors][ocr errors]
[ocr errors]

s bontsd fel." Tölgyesi uram úgy tőn. A utolsó heti ételrészletei voltak, érintetle nek," mondá Marira mutatva. „Agyon ko da a kártyás. „Úgy szokták mondani," fe a mint ismét lefekvék, s arczczal a falna elhunyt.

E napon a gitár és castanett félretév ve lőn. Miután Zsuzsi-mamát a hóba elte félre szólítá a Bárányt s egy pár hó-sarut a teherhordó ócska nyeregből készített. esély van az ő megmentésére," mond „s ez az egyetlen esély amott fekszik, kinyujtotta jobbját. „Ha két nap alatt el van mentve." „Hát ön?" kérdé Sámson dok," lőn a rövid válasz.

A szerelmesek egy hosszu öleléssel elmegy?" kérdé a Nagysám, látva, hog sérni akarja Janit. Csak az erdőszélig," megfordult, a Nagysámot megcsókolta ban, reszketeg tagjait bámulástól derme

[ocr errors]

Az éj eljött, de Tölgyesi uram ner vészt hófergeteggel. Ekkor a Nagysán rakta, úgy találá, hogy valaki titokban t halmazott a kunyhó mellé. Szemei megte elől elrejté.

A nők nagyon keveset aludtak. R néztek, s abból kiolvasták végzetöket. I Mari az erősebb álláspontjára állva, köze sámhoz s átkarolta derekát. E helyzetbe Éjszaka a szélvész dühének tetőpontjára védő fenyöket, a kunyhó belsőjét is meg Reggel felé úgy találták, hogy tűzre, s ez apránkint kialudt. A mint a

ketültek, Nagysám közelebb huzódott Marihoz s félbeszakítá a több órai hallgatást. „Mari, tudsz-e imádkozni?“ „Nem, édesem," válaszolt Mari egyszerűen. A Nagysám maga sem tudá mikép, de megkönnyűlve érezte magát s fejét Mari vállára hajtva többet nem szólott. És igy feküdve, a fiatalabb és tisztábbnak szűz melle szolgálván párnául bűnös testvérének, mind ketten elaludtak.

A szél elcsendesült, mintha attól tartana, hogy felveri a szendergőket. A hosszú fenyőágakról a hópelyhek, megannyi fehérszárnyú madarak repültek s megszálltak az alvókon. A rongyollott felhőkből a hold lenézett az egykori tanyára; de minden emberi szenny, a földi munkásság minden nyoma rejtve vala a magasból rájok irgalmasan borított szeplőtlen takaró alatt.

Azon az egész napon és a rákövetkező éjen folyvást aludtak. Akkor sem ébredtek meg, mikor emberi hangok és lábkopogások verték fel a tanya csendjét. Midőn halvány arczaikról könyörületes ujjak leseperték a havat, a rajtok honoló egyenlő nyugodtságból bajos lett volna megmondani, hogy melyik volt a bűnős. Ezt maga a ferbliházi törvény is elismerte és szemét elfedve, őket egymás karjaiba zárva hagyta.

Azonban az árok fejénél a legvastagabb fenyők egyikén egy veres tizest találtak egy törrel odaszegezve; rajta ironnal és szilárd vonásokkal ez vala irva:

E FA ALATT

NYUGSZIK TESTE

TÖLGYESI JÁNOSNAK

A KI SZERENCSÉTLENÜL TALÁLT .EMELNI

NOVEMBER 23-ÁN 1850-BEN

ÉS

NAGY PÁSZT MONDOTT

DECZEMBER 7-ÉN 1850-BEN.

És érverés nélkül, kihűlve, mellette revolvere, szivében egy golyó, de oly nyugodtan mint életében, feküdt a hó alatt az, ki egykor legerősebb s mégis leggyöngédebb volt a ferbliházi száműzöttek között.

BELÉNYESI GÁBOR.

AKKOR ÉS MOST.

Nem egyszer olvasom lapokban:
Jobb volt Bach és Schmerling alatt,
Egy jobb idő e rosz napokban
Reményűl mégis fenn maradt.
Im most mindent feladva önként:
Becsület, jog, hit és remény
Ott sülyedeznek, tört hajóként,
Egy gyáva rendszer tengerén.
A rosznál még roszabbat értünk,
Csupán czifrább ruhát cseréltünk,
Veszendő hajh! az ősi kincs,
S erősb a régi rab-bilincs.

Ha sorsuk egyszer jobbra válik,
A népek úgy mint egyesek,
Szenvedtek bár sokat sokáig,
Oh mily hamar felejtenek!
A jelent nem a multhoz mérik,
Lelkök képzelt jövőben él,

S ha mindazt könnyen el nem érik,
Mit büszke vágyuk hőn remél:
Megszállja őket a búbánat,

Egy pár könycsepp tengerré árad,
S oly fájó, átkos a panasz,
Mintha való kín volna az.

Nem ígyen, sőt nem is beszéltünk Negyvenkilencz őszén, telén. Szent isten, mily időket értünk! Köny-s vérbe fult hit és remény.

Mi szent a honfi szívnek, dulva,
Bennünk, körülünk mennyi rom,
Oh mennyi minden porba hullva,
S mi mély és néma fájdalom!

Sa mit most már csak mondunk szóval,
Siralmas hangon, nagy hűhóval,

Mintegy rajt' kapva is talán:

Akkor éreztük igazán.

GYULAI PÁL.

AZ ELVESZTETT PARADICSOMBÓL.

(Paradise lost, Milton, Book VIII. 250—520.)

Hogy jött világra, létre, szerfölött
Nehéz embernek elbeszélni, mert
Ki ismeré kezdetben önmagát?

Mégis a vágy tovább társalgni véled,
-Oh égi lény1) késztet, hogy elbeszéljem.
Miként ha mély álomból ébredeznék
Virágos, gyenge pázsiton feküdve
Leltem magam balzsamos izzadásban,
A melynek gyöngypárolgó harmatát
Hamar felitta szomjas napsugár.
A menny felé irányzám bámuló
Tekintetem, mérhetlen boltozatját
Szemlélve; majd vágyam követve ösztön
Szerént felugrom, talpra állok és
Körültekintek: körülem halom,
Völgy, árnyas erdő, napfényes mező,
Kristályszalagja csergő csermelyeknek,
Lények, kik élnek, járnak és repülnek,
Ágon madár zeng, minden mosolyog;
Szivem tulárad illattól, gyönyörtől.

1) Ádám az édenbe leszállt Rafaelnek elbeszéli mindazt, mire teremtetése óta emlékezik.

Majd önmagam tekintem át tagonként,
Járok-kelek, szaladni kezdek aztán
Vidor kedélylyel, fürge izmokon:
De hogy ki, honnét vagy miért vagyok,
Nem ismerem. Megkisérlek beszélni,
S hajlékony nyelvem rögtön szólala
És mindeneknek játszva nevet ád.
Oh nap, kiálték, bűvös égi fény
S te napsugáros, vídám, üde föld,
Ti élő, mozgó, gyönyörű valók,
Ha tudtok róla, szóljatok, hogyan
Jövék ide, - nem önmagamtól, egy
Hatalmas és nagy Alkotótól, a ki
Jóságban és erőben mindenek
Felett való! Oh szóljatok, hogyan
Ismerhetem és imádhatom őt,

Kitől nyerém, hogy mozgok, élek és hogy
Tán boldogabb vagyok, mint tudhatom.
Mig így kiálték czéltalan bolyongva,
Nem tudva merre, távol oda, hol
Ajkam az első léget, szemem az
Első sugárt szivá be; hol midőn
Kérdéseimre választ nem nyerék,
Virágos, árnyas, pázsitos halomra
Ereszkedém le gondban elmerülve;
S ott édes álom szállt reám, szelíd
Bilincsbe verve zsibbadt tagjaim
S gyengéden elringatva. Azt hivém már,
Hogy észrevétlen régi lényegembe
A semmiség ölébe térek ujra

S egyszerre im' álomkép áll előttem
Meggyőzve lelkem szelid rajza, hogy
Élek, vagyok. Egy isteni alak

Állott előttem s szólt: „Lakásod, Ádám,
Vár már reád, jöjj, kelj föl első ember,
Ki számtalan embernek ősatyául
Rendelve vagy; eljöttem szózatodra,
Hogy a gyönyör kertjébe, lakhelyedre
Vezesselek." Igy szólva fölemelt
Kezemnél fogva s lépések ne'kül
Suhanva szálltunk viz s mezők felett,

« ElőzőTovább »