Oldalképek
PDF
ePub

mindnyájunkat joggal megölethettél vala.“ 1) Ma a körülmények egészen mások. Az emberiesség megcsökkenté ezen kérlelhetlen jogokat, s a győző, ki ezt jól tudja, nem oly könnyen hagyja el magát; s mikor már nem forog hasonló veszélyek közt, könnyű több bátorságot fejtenie ki; de akkor, midőn egy oly hatalmassal állott szemben, ki korlátlan joggal rendelkezik vala fölötte, mikor tudta, hogy szabadságát és életét egy mindenkor visszavonható jótéteménynek köszönheti: szava nem dicsekedhetett azzal a biztossággal, s tőlünk nem volna igazságos félénkségnek nevezni azt a tartózkodást, melyet ily veszélyes belyzet kényszerített az emberre. Végre, hogy azon kissé túlságos magasztalásokat, melyeket Ciceronál meg szoktak róni, kimagyarázhassuk, van még egy utolsó egyszerűbb s valószinüleg igazabb útmód, mint a többi szokásos, s ez az, hogy ha elismerjük azon magasztalások őszinteségét. Minél nagyobbak valának a győző jogai, annál szebb volt lemondania azokról, s érdeme még inkább növekedett, midőn egy oly ember javára mondott le, a kit jogos okai voltak gyülölni. S valóban nagy is volt a meglepetés a tanácsurak közt, midőn látták, hogy Caesar a maga személyes ellenének bocsát meg, s Cicero osztozott e bámulatban. Hogy mindazon öröm- és hálaömlengései, melyekkel beszéde tömve van, nem tekinthetők csupán szónoki hazugságoknak, ezt bizouyítja az a körülmény, hogy ugyanazokat föltaláljuk egy levelében, melyet Sulpiciushoz intéz, s mely nem íratott a közönség számára. „Oly szépnek tünt föl előttem ez a nap, mondja ama nevezetes tanácsülésről beszélvén, hogy azt hittem, a köztársaság ujraszületését látom.“ 2) Ezzel persze nagyon sokat mondott, mert mi sem hasonlít kevésbbé a köztársaság ébredéséhez, mint egy ily önkényes tette a hatalmasnak, midőn kegyelmet osztogat oly embereknek, kik abban valának vétkesek, hogy hazájokat híven szolgálták. Ez az erős túlzás mind a mellett is bizonyságául szolgál azon mély és őszinte megindulásnak, melyet Ciceróban akkor Caesar kegyelmessége felköltött. Tudva van, hogy az ő élénk természete mennyire tárva volt a pillanat benyomásai előtt. Rendesen oly erővel hagyja magát elragadtatni a csudálat vagy a gyülölet által, hogy ezek kifejezésében ritkán

1) Pro Marc., 4.
2) Ad fam., IV. 4.

tart mértéket. Innen jött a Marcellus mellett tartott beszédbe némely oly túlságos magasztalás és szertelen bók, melyet kimagyarázni könnyű, de melyet mégis jobban szeretne az ember nem találni ott.

Ha egyszer ezen túlestünk, csak csodálni való marad hátra. Cicero beszéde nemcsak hizelgéseket tartalmaz, mint némelyek állítják, s a kik gonddal és elfogultság nélkül olvassák azt, egyebet is találnak benne. Megköszönvén Caesarnak kegyelmét, szabadságot vesz magának némely igazságot is szemébe mondani s némely tanácsokat adni. E második rész, mely a mi tekintetünk előtt az elsőnek ragyogása alá rejtőzik, minden esetre érdekesebb, ha bár kevésbbé szembe szökő is, s a maga idejében több hatást idézhetett elő. Ha szinte Cicero művét a közzététel előtt, mint szokása volt, újra dolgozta is, kell hogy itt megtartotta légyen a rögtönzés felbuzdulásának szavait. Ha nem találta is el az első fogásra e szép körmondatokat, a leghangzatosabb és legragyogóbbakat, melyek latin nyelven valaha írattak, valószínű legalább, hogy nem változtatott sokat az eszmék rendén s a tárgy keresztülvitelében. Észrevehető, hogy lassanként lelkesedésbe jön s neki melegúl, s hogy minél továbB halad, annál többet mer. Szép szónoklatának, melytől oly rég óta meg vala fosztva a hallgatóság, sikere, barátainak tapsai, a bámulat és meglepetés az ifjabb tanácsurak részéről, kik őt még nem hallották, az a bizonyos mámor, melyet az ember maga érez beszéd közben, ha észreveszi, hogy érdekkel figyelnek rá, végre maga hely is, a hol beszél, a tanácsház falai, melyekre vonatkozást tesz előadásában, s melyek annyi ékes és szabad szó emlékezetét őrizték: mind ez visszaadja szívének bátorságát. Feledi a kezdet félénk óvalmait, a sikerrel együtt megjön merészsége. Vagy nem támadja-e meg kerűlő úton az önkényes hatalmat, midőn így szól: „Fájdalommal látom, hogy a köztársaság sorsa, melynek halhatatlannak kellene lennie, egészen egy ember életétől függ, ki alá van vetve a halálnak.“ ? 1) És mit tartsunk ezen másik mondatról, mely még erősebb, sőt majdnem kegyetlen: „Sokat tettél, hogy az emberek csodálatát fölébreszd; nem tettél eleget, hogy dicséretoket megérdemeld.“ 2) Mit kell tehát

1) Pro Marc., 7.
2) Pro Marc., 8.

Caesarnak tennie, hogy a jövő ép' annyira dicsérhesse, mint csodálni fogja? Meg kell változtatnia a fönnálló dolgok rendjét: „a köztársaság nem maradhat úgy, mint most van“. Nem magyarázza ki magát, de kitaláljuk, mit akar mondani. A szabadságot óhajtja ; nem azt a teljes szabadságot, melyet Pharsalusig élvezett az állam, hanem a szabályzott és mérsékelt szabadságot, mely összefér egy erős és győzelmes hatalommal, az egyedülit, melyet akkor Róma elviselhetett. Világos, hogy e pillanatban Cicero nem hitte lehetetlennek, hogy Caesar és a szabadság közt egyesség létesüljön. Egy oly ember, ki annyira nyíltan lemondott a győztes legkevésbbé kétségbe vont jogainak egyikéről, nem gondolhatta-e rá magát, hogy később a többiről is lemondjon? S midőn oly kegyelmesnek és nagylelkűnek látszott az egyesek iránt, tiltva volt-e hinni, hogy egy napon ugyane szabadelvűséget tanúsítandja hazája iránt is? Bármily gyönge volt is e reménység, mivel akkor úgy sem lehetett egyébben bízni, egy becsületes embernek és jó polgárnak nem volt szabad lemondani arról; sőt kötelességök volt minden eszközzel buzdítani Caesart annak megvalósítására. Az ilyenek tehát nem vétkesek, ha áradozva dicsőítik őt azért, a mit tett vala, hogy még többnek tevésére nógassák;'s azt hiszem, hogy azon magasztalások, melyekkel Cicero őt elhalmozza, veszteni fognak egy kissé a korholt szolgaiasság színezetéből, ha azon czélzatot fontolóra veszszük, mely szavait irányozta.

Caesar a bókokat örömmel, a tanácsokat harag nélkül hallgatta meg. Sokkal jobban örült azon, hogy Cicero lemondott végre a hallgatásról, mintsem hogy neheztelésre gondolt volna azért, a mit mondott. Súlyt helyezett rá, hogy ez államférfi, kire az emberek szeme függesztve volt, valami módon ismét belépjen a nyilvános életbe. Az a hatalmas hang, míg, megátalkodva néma maradt, tiltakozni látszott vala az új uralom ellen; s meg se kísérelvén ellenmondani annak, azt gyaníttatta, hogy az ellenmondás nem is áll szabadságában, s ezzel a szolgaságot még súlyosabbnak tűntette föl. Annyira szívesen hallotta tehát az új hatalom Cicero szavát, hogy hagyta őt beszélni, a mint akart. Ő észrevette ezt hamar, s hasznot vont belőle. E pillanattól kezdve, ha nyilvánosan beszél, érezhető, hogy jobban elemében van. Hangja szilárdabbá lesz, kevésbbé bonyolódik a bókok és magasztalások tömegébe. Igen, mert a Marcellus mellett tartott beszédben tett kísérletet, hogy

mennyi szabadságot vehet magának; a mint egyszer a tér ki volt puhatolva, jobban urává lett lépéseinek s biztosan haladt tovább.

Ilyen volt Cicero helyzete Caesar dictatorsága alatt; látjuk, hogy e helyzet nem volt oly alacsony, mint sokan állították, s hogy ő a kényuralom korszakában tudott némely szolgálatokat tenni a szabadságnak. E szolgálatok többnyire félre ismertettek; s ez nem is meglepő. Olyan formán áll az emberekkel a dolog, mint a műremekekkel ; ha messziről néz-, zük, csak a szabad csoportozatok s a jól rajzolt alakok tűnnek • szembe, a részletek és apró finomságok pedig elmosúlnak. Megértjük egészen azokat, kik magokat teljesen odaadták a győzőnek, mint Curio vagy Antonius, valamint azokat is, kik szűnetlenül ellene állnak, mint Labienus és Cato. Azon szellemdús és hajlékony jellemek iránt ellenben, kik minden szélsőséget kerülnek, kik egyenesen megállnak a megalázódás és a lázadás közt, kik inkább eltávolítják, mint erőszakosan megtörik a nehézségeket, kik nem vonakodnak némi hízelgéssel is megvásárolni az igazmondás jogát, azok iránt mindig hajlandók az emberek szigorúnak lenni. Mivel magoktartását nem lehet jól megkülönböztetni azon távolságból, a honnan nézzük, legcsekélyebb kedveskedésök is meghunnyászkodásnak látszik, s úgy tetszik, mintha térdre borúlnának, mikor pedig csupán köszönnek. Csak ha közeledünk feléjük, azaz, ha közelről tanúlmányozzuk a tényeket, csak akkor adunk igazat nekik. Azt hiszem, hogy az ily részletes tanúlmányozás nem kedvezőtlen Cicerora, s hogy ő nem csalódott vala, midőn később, életének ez időszakáról beszélvén, mondá, hogy az ő szolgasága nem volt minden méltóság nélküli; quievi cum aliqua dignitate. :)

2.

Rajzolván Cicero és Caesarnak Pharsalus utáni viszonyait, szándékosan mellőztem szólni azon nemes vetélyről, melyet Cato irányában kifejtettek. Oly érdekes jelenség ez, hogy érdemesnek látszott előttem a különleges tanulmányozásra, s hogy jobban megérthessük azon érzelmeket, melyeket

') Philipp., III. 11.

e vetélkedés folytán mind ketten feltüntettek, nem lesz talán fölösleges azon személyiség helyes megismerésével kezdenünk, ki vitájoknak tárgya vala.

Catóról rendesen eléggé igazságos fogalmat szoktak alkotni ; s úgy azok, kik megtámadják, mint a kik csodálják, körülbelül összhangzásban vannak jellemének fővonásai iránt. Ő nem az a sikamlós és változó természetek egyike,• mint Cicero, kit oly nehéz megfogni. Ellenkezőleg, soha sem létezett határozottabb, egyformább ember, mint ő; nincs a történelemben alak, kinek tulajdonságai és hiányai oly éles vonásokban lépnének elő. Kik őt tanúlmányozzák, azon egyetlen nehézségnek vannak kitéve, hogy kísértetbe jónek az erőteljesen kidomborúlt képet még túlozni is. Egy kis roszúl alkalmazott jóakarattal könnyű ezen nyakas és szilárd jellemből egy akaratos önfejűt, e nyílt és őszinte lélekből egy paraszt és ripők embert csinálni; de ez aztán csak felöltöztetése és nem igazi képe lesz Catónak. Hogy e túlzást kikerüljük, jó lesz, mielőtt róla szólanánk, megolvasnunk egy kis levelét, melyet Ciceróhoz, mint Cilicia proconsulához, intézett vala.?) E levélke mind az, a mi Catótól ránk maradt, s csodálnám, ha nagyon meg nem lepné mindazokat, kik ő róla előre elfogúlt véleményt alkottak magoknak. Nincs, abban se durvaság, se bárdolatlanság, de annál több a finomság és szellem. Az alkalom nagyon kényes vala; arról volt ugyanis szó, hogy megtagadjon Cicerótól egy kegyet, melyet az nagyon óhajtott megnyerni. Öreg napjaira ugyanis az a vágy szállotta meg Cicerót, hogy mint diadalmas hős szerepeljen, s azért kérte a tanácsot, hogy szavazza meg a hálaünnepet az isteneknek az ő általa bevégzett hadjárat szerencsés sikere alkalmából. A tanács hajlandónak mutatkozott e szeszélynek eleget tennie, Cato majdnem egy maga mondott ellen; de ő se akart Ciceróval ellenségeskedésbe jöni, s levele, melyet azért írt hozzá, hogy vonakodását igazolja, valódi remeke az ügyességnek. Kimutatja, hogy ő, midőn Cicero kérésének ellenszegül, helyesebben fogja föl dicsőségének érdekeit, mint az maga. Ha ő nem akar hálaünnepet rendezni az isteneknek a Cicero által elért sikerért, teszi ezt azon hitben, hogy azért egyedül Cicerot illeti a hála és köszönet. Nem többet ér-e, ha egyedül ő rá magára

1) Ad fam., XV. 5.

« ElőzőTovább »