alkotmányos érzésű emberek zúgolódtak a fölött, hogy ő oly gyakran jár Balbus házába, hogy ebédre megy a dorbézoló Eutrapelushoz, Pansa vagy Antonius társaságában, vagy Cytheris szinésznő oldalán; hogy részt vesz azon pazar ünnepélyekben, melyeket Dolabella rendezett a legyőzöttek pénzéből. A roszakarat minden oldalról nyilt szemmel tekintett az ő gyöngeségeire. Ő tehát minden pártnak kénytelen volt eleget tenni egyszerre, kimélni a győzőket és a legyőzötteket jó hírneve s biztossága érdekében, megvonúlni a hatalom urának oldala mellett, a nélkül, hogy hizelegjen s a nélkül, hogy megharagítsa, s ily veszélyes helyzetben tenni azt, a mivel saját becsületének tartozott, és tenni azt, a mi nyugalmára szükséges vala. Kényes állapot volt ez, melyből egy közönséges ember talán csak nehezen tudott volna kilábalni, de a mely Cicero ügyességét mégsem haladta túl. Hogy ebből előnyösen bontakozzék ki, ahhoz megvolt ő benne egy csodálatos adomány, mely megakadályozta, hogy nagyon alázatosnak és lealacsonyultnak tűnjék föl még akkor is, ha hízelegni volt kénytelen. Sévigné asszony azt mondja valahol: „A szellem méltóság“. Ez a mondás minden tekintetben igaz; mi sincs, a mi jobban átsegítne valakit lealázódás nélkül a nehéz idők viszonyain. Ha az ember megőrzi szellemét a hatalmasokkal szemben, ha mer tréfálni és mosolyogni a mások hallgatásának és ijedelmének közepette, azzal tanusítja, hogy annak nagysága, kihez beszél, őt nem félemlíti meg, sőt elég erősnek érzi magát sulyának elhordozására. Egy módja ez is a kényúrral való daczolásnak, hogy annak jelenlétében ura marad az ember magának, s hiszem, hogy egy követelőző és sötét kényúr ép annyira boszús tud lenni azokra, kik megengedik magoknak, hogy ő előtte szellemet tanúsítsanak, mint azokra, kikről gyaníthatja, hogy bátor szívök van. Ha szinte alsóbb rendű, mégis a lélek bátorsága mellett, mely erélyes elhatározásokra ösztönzi az embert, áll tehát a szellem bátorsága, melyet kevésbe venni nem szabad, mert gyakran ezt egyedül lehet érvényre juttatni. A merész szívű emberek megbukása után a szellemdús emberekre szokott kerülni a sor, s ezek gyakran szolgálatot tudnak még tenni mikor a többiek nem képesek többé arra. Mivel ezek szívósak és hajlékonyak, mivel gyorsan föl tudják emelni fejöket, ha a szükség kényszerítette is őket előbb, hogy meghajtsák: azért ők pártjok romjai közt is bizonyos tisztességgel

birnak megállani. Gunyolódásuk, bármily kíméletes legyen is, bizonyos tekintetben tiltakozás a világra parancsolt hallgatás ellen, s megakadályozza legalább azt, hogy a test szabadságának vesztével a beszélési szabadságot is egészen elveszítsék az emberek. A szellemdússág tehát nem oly haszontalan dolog, mint némelyek vélni negélyezik; annak is megvan a maga nagysága, s lehet, hogy egy nagy katastrófa után, mikor minden néma, mindenki le van verve s elbátortalanodva, egyedül tartja fön az emberi méltóságot, melyet.az enyészet nagy veszélye fenyeget.

Ilyen volt körül-belül Cicero szerepe ez időszakban, s el kell ismeri, hogy ez a szerep nem vala fontosság nélküli. Abban a nagy, megalázott és néma városban ő merészelt egyedül beszélni. Korán megkezdte volt ezt, s még Brundusiumban tartózkodott, nem tudva, ha vajon fog-e kegyelmet nyerni, mikor már megijeszté Atticust szavainak bátorsága által. A büntetlenség természetesen még merészebbé tette, s Rómába lett visszatérte után alig fordított többé egyébre óvatosságot, mint hogy élczelődését a lehető legkellemesb és legszellemdúsabb módon juttassa érvényre. Caesar szerette a szellemes embert, még ha az ő rovására gyakorolta is erejét. A helyett, hogy Ciceróra élczes mondásaiért haragudott volna egy gyűjteményt szedett össze azokból, s a hispaniai háború legkeményebb szakában rendeletet adott levelezőinek, hogy küldjék hozzá azokat. És Cicero, ki ezt tudta, minden fesz nélkül beszélt tovább. Ez a szabad bátorság, mely akkor oly ritka volt, mindenkinek szemét ő rá fordította. Soha sem rajongták jobban körül. Caesar barátai szivesen keresték őt föl, hogy főnökük példáján indúlva, a szabadelvűség és türelem látszatát adják magoknak. Mivel Pompejus és Cato halála után ő vala a köztársasági pártból fönmaradt legkitűnőbb ember, a köztársaság eszméjéhez még ragaszkodó pártfelek körötte csoportosultak, Igy minden oldalról gyülekeztek köréje, s minden párt találkozott reggelenként az ő házának előcsarnokában. „Egy ugyanazon időben mondá ő - jőnek hozzám látogatásra a rokonérzésü emberek, kik szomorkodnak, s a mi örvendő legyőzőink." 1)

Ez a szerepkör kétségtelenül hízelgett neki, s alkalmasint

1) Ad Att., IX. 20.

mi sem okozott neki több örömet, mint az, hogy jelentékenységét újra visszanyerte. Jegyezzük meg azonban, hogy midőn így ismét fontos személyiséggé vált, kinek barátságát keresték, kinek házát látogatták, akkor ő már kitűzött programmjának első részéhez hűtlenné vált; részvétele pedig, melyet ez időtájban a számüzöttek visszatérésére gyakorolt, nem sokára a programm másik felét is feledtették vele. Viszonozni akarván Caesar első közeledő lépéseit, lemondott arról, hogy viszszavonuljon; mindjárt elbeszéljük: miképen mondott le hallgatási szándékáról is, hogy meghálálja Caesar kegyelmét.

Méltán lehet csudálni Caesar kegyelmes voltát; a magasztalás, melylyel ezért őt elhalmozni szokták, meg van érdemelve. A régi világ szánalmat nem ismerő háborúinak közepette róla csillog először felénk az emberiesség első sugára, Addig még soha kétség nem szállta meg a győző lelkét jogainak terjedelme iránt; határtalanoknak hitte azokat, s gyakorolta lelkiismereti furdalások nélkül. Ki gondolt Caesar előtt arra, hogy kinyilvánítsa és tettlegesítse a legyőzött tisztelését? Ö jelenté ki először, hogy boszúja nem éli túl győzedelmét, s hogy nem fogja sujtani a lefegyverzett ellenséget. Még inkább növeli az ő magaviselete által felköltött bámulatot az, hogy a mérséklet és szelídségnek e szép példáját az erőszakosság időszakában adta, Sulla és Octavianus proscriptioi közt eső időben; hogy kegyelmet gyakorolt ellenségei iránt akkor, mikor ellenségei lemészárolták az ő elfogott katonáit s élve megégették matrózait a hajókkal együtt. Azonban nem szabad túloznunk; a történetirásnak nem illik dicsénekké válnia. A nélkül, hogy Caesar dicsőségét kisebbítni volna szándékunk, kérdeznünk mégis szabad, hogy mely indokból kegyelmezett ő meg a legyőzötteknek; s jogosan kutathatjuk, hogy mi módon s mily határok közt gyakorolta kegyelmét?

Curio, egyike az ő legjobb barátainak, egy napon azt mondá Cicero előtt bizalmas beszélgetés közben, hogy Caesar véralkatánál fogva kegyetlen természetű, s hogy csak azért kímélte meg ellenségeit, hogy a nép jóindulatát megnyerje; 1) a skeptikus Curio azonban, mint Caelius is, nagyon hajlandó volt az embereket mindig rosz oldalukról látni: bizonyosan rágalmazta főnökét. Az igazság az, hogy Caesar kegyelmes

1) Ad Att., X. 4.

volt természeténél fogva s egyúttal számításból, pro natura et pro instituto; 1) Commentárainak folytatója mondja ezt, s az jól ismerte őt. Már pedig ha a szív nem változik is, a politika változhatik a körülmények szerint. Ha az ember egyedül természeténél fogva jó, akkor mindig jó; de ha e természeti ösztönhez, mely a szelídségre indít, a megfontolás is csatlakozik, mely számításba veszi a szelídség által eszközölhető jó hatást, s a hasznot, mely abból vonható: akkor megtörténhetik, hogy az ember kevésbbé lesz kegyelmességre hajló, mihelyt kevesebb érdeke van, hogy az legyen. Az a ki számításból lett jószivű és emberies, hogy magához vonja az embereket, ugyancsak számításból arra is el fogja szánni magát, hogy kegyetlen legyen, ha szükségét érzi, hogy megfélemlítse azokat. Igy történt ez Caesarral is, s ha életét közelről tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy az ő szelídsége többször szenvedett fogyatkozást. Nem hiszem, hogy ő valami kegyetlenséget indokolatlanul s csak azon okból tett volna, hogy épen tegye, mint kortársai közől oly sokan cselekedtek; de nem is vonakodott attól, ha belőle előnyt várhatott. Praetorsága alatt Hispaniában történt, hogy oly várost, mely kész volt föladni magát, rohammal vett be, csak azért, hogy ürügye legyen kirabolnia azt. Galliában soha sem habozott, hogy az ellenséget rémítő bosszúállással megrettentse. Tudjuk, hogy a venétek összes tanácsának leüttette fejét, hogy az usipiusok és tenctérek közt nagy mészárlást hajtatott végre, hogy egyszerre rabszolgákul adatta el Genabum negyvenezer lakosát, hogy levágatta mindazoknak kezeit, kik Uxellodunumban fegyvert fogtak ellene. S az avernek hősies főnökét, azt a Vercingetorixot, ki neki oly méltó ellenfele volt, nem tartotta-e fogságban öt teljes évig, hogy azután, saját diadalnapján hidegen kiadja a rendeletet kivégzésére? Még a polgárháborúk idejében is, mikor saját polgártársai ellen harczolt, belefáradt a kegyelmezésbe. Mikor azt látta, hogy a szelid eljárás nem fegyverzi le ellenségeit, lemondott arról, s megátalkodottságok, mely meglepő volt rá nézve, végre is kegyetlenné tette őt. Minél hosszabbra nyúlt a küzdelem, annál komorabb szint öltött föl mindkét részről. A vereségeik miatt elkeseredett köztársaságiak s az ellenállásuk miatt dühöngő győző közt könyörtelenné válik a harcz. Thapsus

1) Bell. afric. 88.

után Caesar maga adja a példát, s hadserege, megittasodva az ő haragjától, szemei előtt öldökli a legyőzötteket. Mikor hispaniai utolsó hadjáratára indult, kijelenté, hogy kegyelme véget ért, s hogy mindazok, kik le nem teszika fegyvert, halállal fognak lakolni. Iszonyú is volt a Mundánál vívott csata. Dio beszéli, hogy a két hadsereg hallgatag dühvel rohant egymásra, s a harczi dalok helyett, melyek rendesen hangzani szoktak a csata megkezdésekor, nem hallatszott egyéb, mint pillanatonként ez a szó: „vágd és öld!" A harcz bevégződött, kezdetét vette a mészárlás. Pompejus legidősb fiát, kinek elmenekülnie sikerült, több napon keresztül üldözték az erdőkben, s szánalom nélkül legyilkolták, mint a vendéei vezéreket a Bocageban folyt háború alatt.

Caesar kegyelmességének legszebb emléke Pharsalus. Előre kihirdette, mikor Italiába belépett, hogy a proscriptiók nem fognak újra kezdődni. „Nem akarom Sullát utánozni, mondá egy híres levelében, mely kétségtelenül nagyon el volt terjedve. A győzedelemnek egy új módját hozzuk be, s keressük biztosságunkat a kegyelem- és szelídségben.“ 1) S e szép szavakat eleinte nem is hazudtolta meg. A győzelem után rendeletet adott katonáinak, hogy kiméljék polgártársaikat, s még a csata piaczán kezet nyújtott Brutusnak és sok másoknak. Tévedés azonban azt gondolni, hogy ekkor már általános bocsánatot léptetett életbe. 2) Ellenkezőleg, Antonius egy rendelete, ki Caesar távollétében Rómát kormányozta, szigorúan megtiltá minden Pompejus-pártinak az Italiába való viszszatérést, míg arra engedélyt nem nyert. Egyedül Cicero és Laelius, kiktől nem lehetet félni, vétettek ki ez alól. Sokan mások is visszajöttek később, de csak egyenként és különleges rendeletekben hítták vissza ezeket. Eszközül szolgált ez Caesarnak, hogy nagyobb nyereséget húzzon kegyelme gyakorlásából. Az igy részlegesen megadott kegyelem rendesen nem ingyen járt; meg kellett azt fizetni a száműzötteknek mindig vagyonuk egy részével, s ritkán is volt egészen teljes mindjárt - eleinte; megengedtetett a száműzötteknek, hogy viszajohessenek először Siciliába, azután Italiába, s csak ezután nyitot

1) Ad Att., IX. 7.

2) Azon általános megkegyelmezés, melyről Suetonius emlékezik, sokkal később adatott ki.