Oldalképek
PDF
ePub

lottak át. Csak itt érezte magát jól az agg Virág Benedek, kit Theodóra soha kézcsók nélkül nem kísért le a ház küszöbéig, s kinek névnapja úgy, mint a Kazinczyé, minden évben egy külön ünnepély tárgya volt. Itt mondta el Fáy, a házi gazda kérésére, néha azon ifjukori dévaj költeményeit, melyeket ha barátjai ónnal leloptak, ő a censúrai institútiót mint védpaizsát szeszélyesen magasztalta. Itt olvasta fel 1810-ben Kölcsey az első magyar románczot, a maga Rózáját, itt 1815-ben Szemere és ő a magok gúnyorait a Mondolat ellen, s itt dörögte el Helmeczy, hatalmas apologiáját a nyelvújításnak, melyhez aztán Horvát István, akkor egyetlen ismerője régi nyelvünknek, jószívvel nyújtotta rögtönzött adalékait. Itt olvasta fel Gombos Imre apró vígjátékait, melyek sajtót soha sem láttak; itt Ilosvai Samu, a Palugyai regény szerzője, dalait, és Hubay József, ódáit, melyekben Szemere a Csokonai és Berzsenyiből csent ragyogó gondolatokat és kifejezéseket nem késett néma, de tiszteletteljes bókkal – mint nagyra becsült régi ismerősöket – idvezelni: mi aztán a bizodalmas társaság jó kedvét költötte fel, a középszerűségeket pedig a háztól lassanként elriasztotta.

VI. Következménydús lett Döbrentei fölvétele e körbe, midőn 1809-ben Pesten átútazván, abba Szemere által bevezettetett. A huszonhárom éves ifju akkor Erdélyben, gróf Gyulay Ferenczné házánál lakott mint nevelő, a hova Kazinczy által ajánlva volt. Társas szép idomai, hazafiúi tűze, és irodalmi hajlamai legott kedvessé tették őt a triász előtt, melytől azon szent igérettel.vált meg, hogy nem csak a rábízott kedves gyermekből jo hazafit nevel, hanem rajta lesz a nemzetiség, a nyelv és irodalom, még pedig a Kazinczy nyelve és irodalma érdekében, a társas téren is működni. Megszülemlett ekép a Kazinczy-triász egy vidéki expositúrájának, egy második, egy erdélyi, irodalmi középpontnak eszméje. Egy irodalmi folyóirat kiadásá ra már ekkor buzdította volt őt Kazinczy, s a triász ezt munkákkal és pártfogás-szerzéssel támogatni igérte. Döbrentei nem is feledkezett meg a szép feltételekről. Visszatérvén Erdélybe, ismeretségeket szőtt, levelezést indított több fiatal tudományszerető papok és tanárokkal; s midőn 1813-ban a grófi ház a nevendék Lajossal Kolosvárra ment fel, Döbrentei, keresve és felhasználva az úri házakkal az érintkezést, a nemzetiség és irodalom érdekében szerencsésen izgatott- (a Paszmosi Teleki

Ferenczet ő tette magyar költővé) - a tanult embereket maga köré gyűjtötte, rendes havi estélyeket adott, melyeken egymás munkáit olvasták, bírálták, teendőket osztottak ki egymás között; s ekép indúlt meg az Erdélyi Muzeum, s ekép születtek meg azon adalékok legtöbbjei, melyek erdélyi tollakból folytak. Sőt midőn az 1817–19. éveket Gyulay Lajossal MarosVásárhelyt töltötte, az ott immár rég elmúlt Magyar Nyelvmivelő Társaság felélesztését is megkísérlette, készült és felterjesztetett annak alaprajza, meg is alakíttatott az új társaság s az ülések, remény fejében megnyíltak, de betiltattak, míg a megerősítés leérkeznék Bécsből – mely azonban nem érkezett le soha. A buzgó mozgatónak pedig, befejezvén nevelői tisztét, 1820-ban Magyarországra visszatérte után az Erdélyben általa támasztott irodalmi szép élet ismét megszűnt.

VII. Mig Döbrentei ekép működött Erdélyben, Pesten még mind állott és virágzott a Vitkovics köre, mely legfényesh napjait 1813-ban élte, midőn Berzsenyit, 1815-ben, midőn Kazinczyt, a kor két költőkirályát, színről színre üdvözölhette. Fő jelentőségé e körnek a nyelvújítási mozgalomban volt: a Kazinczy triászából fejlődve, minden új erőt magához vonva, az észrevétlenül irodalmi középponttá váló Pestben a nagy nyelvreformátornak egyetlen és erős vára lett. E névnek jele alatt volt benne testületi szellem, közös meggyőződés, lelkesedés, szeretet; volt talentom, finom ízlés; a vídám sympósionok soha nem költészet, kölcsönös biráskodás nélkül. Azonban, midőn 1818-ban Kisfaludy Károly is belépett abba, a nyelvkritika helyében, ennek drámái, melyekről az egész világ beszéllt, foglalták el a szőnyeget. Az ő jártassága a széptani elméletben s a modern népek költészete ismeretében, vitái közt az ellenfeleit elborító gondolatgazdagság és rohamos sebesség, melyet, ha kellett, élcz és só fűszerezett és csípőssé tett; de már maga a tárgy, mely körül a társaság leggyengébbnek érezte magát: mind ez kényelmetlen lett a lassúbb gondolkodású, szépirodalmi dolgokban inkább érzékkel és tapintattal, mint biztos elvekkel bíró idősb urakra nézve; a kétheti összejövetelek veszteni kezdének kedélyességökből. Nevelte a bajt egy váratlan összekoczczanás. Kisfaludy Kérői játszattak el; az

réd közönség Perföldyben Nagy István kir, alapítványügyi jogigazgató arczképére ismert, s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, kissé komolyan támadta meg Kisfaludyt,

pártolva a többiek által, kik ez aristophanesi szabadságban a magyar színházra és irodalomra veszélyt láttak; s a kör először lett kénytelen fenyegető szót hallani az érzékeny költőtől: „No csak bántsatok: sorba színpadra hozlak benneteket.“ Vége volt a szivélyes egyetértésnek. S egyszerre azon vette magát észre a kör, hogy hiszen már széthulló félben van. Virág erősen vénült, s ritkán jött át Budáról nyárban is; Szemere vármegyei hivatala, Horvát családja, maga Vitkovics Verbőczi által voltak elfoglalva, eltartóztatva ; Kisfaludy az Aurórával, mely különben még itt tartatott keresztvíz alá Szemere által, egy új középpontba kezdé gyűjteni maga körül az új erőket : a barátokat már csak Mihály napja hozta össze az egykor oly vídám falak közt a ház urát köszönteni, a Vitkovics-kör – nem volt többé. S míg most a kereszt-utczai régi kastélyház küszöbén költők helyett már csak cliensek és prókátorok találkoztak: egy új társaság, az Auróra-kör kezdett a gróf Károlyi György üllei-úti házában képződni, melynek házi gazdája Bártfay László volt. E kör emlékezetének lesznek a hátralevő fejezetek szentelve.

VIII. De itt feljebb kell kezdenem. Kisfaludy Károly már 1819 végén ismerkedett meg a gróf Károlyi háznál, hova gróf Waldsteinek által hivatalos volt, Bártfay Lászlóval, a grófi ház titkárával, ki által nyeretett meg először Kazinczy irodalmi reformjai számára, melyeket aztán az Auróra első évfolyama gyakorlatilag hatalmasan hirdetett, Kazinczynak magának örvendező meglepetésére úgy, hogy ez méltó dicsekvéssel kiáltott fel Kisfaludy Sándorhoz írt levelében: „Az a nagy dísz, melyet lelkes öcsed Auróráján elöntve látunk, az én munkám !" Így lett Kisfaludy Károly — nem hivatalosan, mint az egykori triász, hanem magától -- a Kazinczy zászlaját lobogtatva, egy új kör középpontjává, mint kinek Aurórájához az elébbi körök tekintélyei, gróf Teleki József és Schedius, Kulcsár és Horvát, Szemere és Vitkovics, Fáy és Kölcsey, sőt maga Kazinczy is munkásan csatlakoztak; mindennapi látogatói pedig azokon kivül, kik tegnap még tanítói voltak, mint Helmeczy és Bártfay, a Kazinczyt tisztelő legifjabb nemzedék tagjai, kik tőle tanulni, az általa kitűzött új irányokban általa vezettetni szerencsénknek tartottuk, s kik közől Bajza, Czuczor és Vörösmarty nem sokára költészetünk ez újabb — aurorai — korszakának fő díszeivé lettek. Ha addig a magyar költő,

talentomát a lyra szűk körében, s magyar és külföldi példákon leginkább gyakorlatilag nevelte fel: Kisfaludynak, mint alaposan kimívelt szépésznek, elméleti tudománya, mélybe ható itélete, ehez világ- és emberismerettel táplált lélektani tekintetei, és irodalmi széles ismeretei által ifju barátai látköre kiszélesedett, s bevezettettünk a nálunk régtől fogva nem mívelt tárgyilagos költészet ismeretébe; compositió és charakter-rajz körül annyi reánk nézve újat tanultunk tőle, miről Schedius aesthetikai leczkéin nem hallottunk volt semmit: hogy okúlva és csodálva őt, csüggtünk ajkain, főleg midőn a (német) játékszínen feltünt új darabokat beszéllve meg, éles itészetét szelleme és tapasztalásai egész gazdagságával illustrálva, egy merőben új világ nyílt meg előttünk. Ilyenkor szívesen megfelelt ő közbevetett kérdéseink vagy kételyeinkre, motiválta saját eljárását dolgozataiban, ha egy és másnak okát tudakoltuk, s ép oly szigorral gáncsolta saját régibb darabjait, mint a magunkéit, melyeket bírálata alá terjesztettünk. Soha nem hallottam valami ,,módszeresbø előadást –

pedig hallottam itthon s a külföldön eleget mint a milyet egy ízben a történeti drámáról rögtönzött előttünk, midőn Vörösmarty a maga Salamon királyát közölte vele (mely utóbb e nyomon átdolgozva jelent meg), s ekkor olvasott fel némely részeket Konstantinápoly veszedelme czímű, egészen soha ki nem vitt drámájából, magyarázgatva, mint kivánta abban azon feladást megoldani: nem egy egyes hős, hanem egy egész nemzet bukását drámailag megalakítani, s így egy dramatizált epost adni, a milyeket Shakespeare legtöbb történeti drámáiban látott. Általában, mind lakásán, mind sétáinkon a társalgás nem folyt egyébről, mint a müvészetről, s koronként a politikáról is, név szerint 1823 óta az alkotmány sérelmei, a megyékbe küldött királyi biztosok, s az 1825-iki országgyűlés elején a kedvező közjogi leíratról; valamint a nemzetiség s az akadémia ügyéről, melynek felállításában, nagy megbotránkozásunkra nem hitt, míg 1828-ban Széchenyi által felkeresve, s őt, az ő szívósságát és okosságát megismerve, akkor is hitt, midőn iránta viszont mi teljesen kétségbe estünk. S ezek így folytak nála és vele 1826-ig, midőn Bártfay megnősülvén, s a Kisfaludy-körnek megnyitván vendégszerető házát, mi egyszerüen abba tettük át tanyánkat, de úgy, hogy rendes mindennapi látogatásaink nála egészen soha sem szűntek meg.

IX. Időközben Bártfayt az ekkor már megosztozkodott Károlyi testvérek közől gróf György vette volt személye mellé. Boldog az oly hatalmas, ki bizodalmát ily munkaerőre és jellemre ruházhatja át, de boldog az oly mívelt és önérzetes férfiu is, ki ily úrnak áldozhatja munkásságát, életét, mert őt hazafiúi és magán erényeiért tisztelnie, bizodalmáért és jóságaiért szeretnie kellett volna, ha ura nem volt volna is. Kevés férfiút ismertem, ki Bártfaynál több általános míveltséggel, alaposabb ismeretekkel a szépirodalomban, a történetben és jogban bírt; e mellett oly józan biztos itélettel, szellemmel és ízléssel, és ki csak azért nem szerepelt az irodalomban, mert a mely idejét nem ura érdekeinek szentelte, azt folyton tanulásra és jegyezgetésre fordította. Fiatal korában költött is: néhány szép verse s egy nagyobb históriai elbeszéllése meg is jelent az Aurórában, de magát csak műkedvelőnek tekintette: hogy író legyen, hiányzott benne az önbizalom. Később egész lélekkel történelmi kútfő-tanulmányokat űzvén, több jogtörténeti kérdésre tömegét gyűjtötte az adatoknak, melyeket, ha majd egykor nyugalomba bocsáttatik, feldolgozni szándékozott: de midőn e rég óhajtott kor küszöbén állott, melyen a tudománynak reménylt kizárólag élhetni, elvesztettük őt. Restelte, hogy az akademiába öt puszta remény fejében beválasztottuk, kik azt hivénk, hogy ezzel kényszerítjük félre tenni bátortalanságát: ez egyre nézve mindazáltal csalódtunk benne: az írónak, úgy mond, egész ideje urának kell lennie: nekem kötelességem egész lélekkel uramat szolgálnom. A tanulmányt ezen túl is önmívelésnek és pihenésnek tekintette. Nyomosabb és tanulságosabb alig volt bárki részvéte irodalmi estélyeinkben, mindenikünk sokat adott ízlésére, itéletére, tudományára: többször kértük, írja le mert a naplózás hasznos de időt rabló szokásáról nem mondott le soha – írja le eszméit, melyeket gyakran oly szerencsésen fejtegetett: de ő azokra nem fektetett súlyt, s nem tette. Mégis nem csak házi gazdánk, hanem valóságos elnöke volt szabad társaságunknak, melynek valódi születési éve az említett 1826, midőn házilag berendezkedett.

X. A fiatal özvegy, kit Bártfay, háza jó nemtőjévé tett, Mauks Josephina, egy szepesmegyei nemesház leánya volt. Zemplén több úri házaival családi összeköttetésben, itt előkelő nevelést vett, s benne szellem, szív, ş irodalmi míveltség a legszebb öszhangzásban egyesültek. Élénk, vídám, szívélyes

« ElőzőTovább »