Oldalképek
PDF
ePub

kedő elmék egy lépést tesznek ezzel is előre. Mert a saját nemzeti viszonyok módosítják a tudományt is, kivált a mennyiben gyakorlati czélokra törekszik. Ki tagadhatná, hogy Smithet vagy Lisztet nem a körülöttök pezsgő élet viszonyai vezették? A nagy mérvű individualismus, mely Angliát jellemezte az ötvenes években, okozta, hogy az orvoslást kereső írók csaknem kivétel nélkül az állami beavatkozás növelését sürgették. Viszont az állam által elnyomott egyéni szabadság jajkiáltása az, mely Say, vagy, mondjuk, Odillon elméleteiben nyilvánul.

Az újabb tudományos irány tovább megy a hazai viszonyoknál. Tocqueville Amerikában tanul, Stuart Mill Francziaországban, Gladstone Németországban elmélkedik. Ez által a kép másik oldala jő a gondolkodó elme elé. Látja, hogy az egyedüli orvos-szernek, melybe addig csalhatatlanul hitt, vannak bajai is; s viszont azon bajoknak, melyek közt saját hazája szenved, felleli fényes oldalát is. Mert minden emberi intézményben vegyesen megvan mind a kettő.

Így van az olasz közgazdasággal is ma. Az absolutismus ellen a laissez faire elvét hangoztatták. Egyedüli óvszer volt nekik akkor az imádott szabadság. S mihelyt beköszöntött ez: látszik elégtelensége. Az elmék hullámzása ily esetekben megkezdődik külső incidensek nélkül is, de ezek még inkább elősegíthetik. A nagy mérvű elmaradások pótlására államsegély kell; s a régi közgazdasági politika, mely megszokott merev ellentétet képezni a mindenbe beleavatkozó állam ellen, nem képes vezetni régi tanaival szemben a beavatkozást.

Íme, ezt gondolom én a milanói congressus lélektani alapjának. Az elmék érzik az eddigi elméletek elégtelenségét, a szép szavak ki nem elégítő voltát; a vezetők valószínűleg értik is; és az eredmény az, hogy megindúl a mozgalom: az új közgazdasági politika csöndesen, de biztosan. Mert csakugyan az övé a jövő.

GYÖRGY ENDRE.

CAESAR ÉS CICERO.

Második közlemény)

[ocr errors]

II.
A GYÖZŐ ÉS A LEGYŐZÖTTEK PHARSALUS UTÁN.

A polgárháború félbeszakítá azon viszonyt, mely Cicero és Caesar közt a galliai háború idejében fönnállott. Sokáig habozott Cicero, mig e lépésre elszánta magát, s csak hosszú tétovázás után lelkiismeretének mardosása, a közvéleménytől való félelem s főleg barátainak példája által hagyta végre rávétetni magát, hogy Pompejus táborába menjen. „Mint a hogy az ökör követi a nyájat, mondá, úgy megyek én a jóérzelmű emberek után;“ 2) de csak kedvetlenül s remény nélkül ment oda. Pharsalus után lehetetlennek tartotta a küzdelem folytatását; nyíltan kijelenté ezt a köztársasági főnökök egy gyülésében, mely Dyrrhachiumban tartatott, s visszasietett Brundusiumba, hogy a győző rendelkezésének alája vesse magát.

Mily bánatot érezhetett ekkor, ha gondolatjában visszafelé ment és megemlékezett száműzetéséből történt diadalmi visszatérésére! Ugyane városban, hol akkor oly nagy ünepélyességgel fogadtatott, most lopva kellett partra szállnia, rejtegetni lictorait, kerülni a néptömeget s csak éjjel menni ki. Itt töltött tizenegy hónapot, életének legszomorúbb időszakát, elszigeteltség és aggodalom közt. Szive egészen szét volt tépve, s családi ügyei ép annyi gondot okoztak neki, mint a politikai események. Távolléte teljesen szétdulta vagyoni viszonyait. Mikor a legnagyobb zavarban volt, azt a vigyázatlanságot

1) Az első közleményt lásd a Szemle 14-ik számában.
2) Ad Att., VII. 7.

kővette volt el, hogy minden pénzét Pompejusnak kölcsönözte oda. Az egyiptomi király tőre megsemmisítette mind az adósságot, mind az adóst. Mi alatt bútorainak és asztali készletének eladásából némi segélyforrásokat törekedett magának nyitni, azt a fölfedezést tette, hogy felesége, egyetértve szabadosaival, elprédálta azt is, a mi még megmaradt vagyonából; megtudta, hogy testvére és unokaöcscse, kik Caesarhoz visszapártoltak volt, az ő rovására igyekeztek magokat kitisztázni, s az ő vesztén munkálódtak, hogy magokat megmentsék; ujra meglátta szeretett leányát Tulliát, de búban és betegségben találta őt, mint a ki atyjának balsorsát és férjének hűtlenségét siratta egyszerre. E nagyon is igazi bajokhoz ugyanakkor képzelt bajok is csatlakoztak, melyek nem kevesebb fájdalmat okoztak neki; szokott határozatlansága gyötörte főleg. Alig tette be lábát Itáliába, már is megbánta, hogy oda jött. Szokása szerint nyugtalan képzelődése mindig roszabb színben láttatja vele a dolgokat, s mindenben, a mi vele történik, valódi találékonysággal tud okot keresni az elégületlenségre. Vigasztalhatatlan, mikor Antonius arra akarja kényszerítni, hogy hagyja el Itáliát; mikor pedig megengedik, hogy ott maradjon, ujra elcsügged, mert ez a kivétel, melyet az ő kedvéért tettek, árthat jó hírnevének. Ha Caesar nem ír hozzá, nyugtalankodik; ha levelet kap Caesartól, bármily jó akarattal legyen az írva, addig latolgatja annak minden szavát, míg ismét okot talál a megréműlésre; sőt a legszélesebb és legteljesb megkegyelmezés sem nyugtathatja meg egészen. „Ha ily könnyen megbocsátnak, mondja, az azért van, mert a boszút el akarják halasztani.“ 1)

Végre ezen lármás és dögleletes városban töltött majdnem egy évi időzése után megengedték Brundusiumot elhagynia. Visszatért szép mezei lakásaira, melyeket annyira szeretett, s melyekben egykor olyan boldog vala. Ott ismét föltalálta könyveit, folytatta félbehagyott tanulmányait; ujra élvezhette azon becses javakat, melyekre az ember nem is gondol, mikor birtokukban van s melyeket csak akkor kezd értékök szerint méltatni, ha egy időre elvesztette: a biztosságot és a nyugalmat. Soha semmi nem volt kedvesebb előtte, mint ez első napok varázsa, melyeket annyi zivatar után nyugton töl

1) Ad Att., XI. 20. Én itt cognitionem szót olvasok a notionem helyett, melynek véleményem szerint nincs értelme.

hetett Tusculumban, s mint a visszatérés azon csöndes szellemi élvekhez, melyekre ő mint akkor jól érzė, valójában teremtve van. „Tudd meg, írá barátja Varrónak, hogy visszatértem óta kiengesztelődtem régi barátaimmal, azaz könyveimmel. Egyébiránt nem is azért kerültem volt őket, mintha haragudtam volna rájok, hanem azért, mert nem tudtam rájok tekinteni bizonyos szégyenérzet nélkül. Ugy tetszett, hogy midőn oly izgalmas ügyekbe, oly kevéssé megbízható szövetségesekkel rohantam be, nem követtem volt eléggé híven az ő tanításaikat. De ők megbocsátnak nekem, ők visszahívnak társaságokba, s azt mondják, hogy te barátom sokkal okosabb voltál, mint én, nem hagyván oda soha őket. Most, a mikor ismét kibékültem velök, remélem, hogy sokkal könynyebb leend elviselnem a bajokat, melyek ránk nehezűlnek, vagy a melyek fenyegetnek.“ 1).

Magatartása mostantól fogva világosan ki volt jelölve. · Azon nagy pártnak, melyet szolgált és védelmezett vala, azzal tartozott, hogy magát távol tartsa az új kormánytól. Keresnie kellett tehát a bölcsészetben s egyéb tudományokban gyümölcsöző hasznosítást tevékenységének, s teremtenie magának egy tisztességes menhelyet távol a közügyektől, melyekkel többé önérzetesen nem foglalkozhatott. Jól átlátta ő ezt, midőn így szól: „Örízzük meg legalább félig szabadságunkat az által, hogy tudtunk elrejtőzni és hallgatni.“ 2) Hallgatni és elrejtőzni, valóban ez az életszabály volt legjobban megválasztva rá s mindazokra nézve, kik Pharsalus után alávetették magokat a győzőnek. Meglátjuk, hogy mennyire volt hozzá hű.

1.

Nagyon nehéz a politikáról egyszerre leszokni. A közügyek kezelése s a hatalom gyakorlása, ha nem elégítik is ki teljesen a lelket, de legalább érdekeletlenné teszik minden egyéb dolog iránt, s az élet üresnek tünik föl az olyanra nézve, ki szokva volt azokkal tölteni be napjait. Ez történt Ciceróval is. ő bizonyosan nagyon őszintén határozta el magát, mikor Brundusiumot odahagyta, hogy „egészen a tudományokba temet

1) Ad fam., IX. 1.
2) Ad Att., XVI. 31.

kezik“; de ezzel többet igért, mint a mennyit megtartani bírt. Hamar bele fáradt a nyugalomba, s a tanulmányozás gyönyöre végre is kissé csöndesnek tetszett neki; nagyobb kiváncsisággal tárt fület a kivülről jövő hírek előtt, s hogy jobban értesülhessen, elhagyta Tusculumot s visszatért Rómába. Ott észrevétlenül ráadta magát régi életszokásaira; újra bement a tanácsba; háza ismét megnyílt azok előtt, kik szerették és művelték a tudományokat, ismét fölkereste Caesar pártján álló barátait, s közvetitésök által újra az egykori viszonyba lépett Caesarral.

Könnyen kibékültek mindazon indokok daczára, melyek miatt egymásra neheztelhettek. A szellemi élvekben való gyönyörködés, mely őket egyesíté, erősebb volt nálok, mint minden politikai ellenszenv. Az első ingerültség elmultával ismét azon kedélyességgel közeledtek egymáshoz, melyet a nagyvilágias modor és jártasság szokott adni; elfeledvén, vagy legalább mutatván, mintha feledték volna mindazon meghasonlást, mely őket szétválasztotta volt. De e viszony most ,sokkal kényesebb lett Ciceróra nézve, mint előbb. Egykori tanulótársában most már nem csak pártfogóját, hanem urát is találta föl. Nem volt köztük többé, mint hajdan, bizonyos szerződés vagy összhangzás, mely kölcsönös kötelezettségeket szülhetett volna; közülök egyik győző volt, kinek a hadi jog mindent megengedett, a másik a legyőzött, ki amannak kegyelmére bízta életét. A helyzet nehézségét még inkább növelte az, hogy minél több joggal bírt a győző követelőnek mutatni magát, annál inkább parancsolta a közvélemény a legyőzöttnek, hogy tartózkodó legyen. A gall háború korában föl lehetett tenni, hogy Cicero barátságból, vagy meggyőződésből védelmezte Caesar terveit; de mióta a polgárháború alatt oly félreérthetlenül nyilatkoztatta ki gondolkozását, mióta megmutatta, hogy Caesar ügyét helyteleníti, azóta a győző iránt tanúsított minden kedveskedés nem volt egyébnek mondható, mint alacsony hizelgésnek és szégyenletes eszköznek, a bocsánat kiérdemlésére. Már Pharsalustól való rögtönös visszatérte is sok kárhoztatásra talált. „Nem tudják megbocsátni, hogy még élek“ ') mondá ő maga. Még kevésbbé bocsátották meg neki azon bizalmas viszonyt, melybe Caesar barátaival lépett. Az

1) Ad fam., IX. 5.

6

Budapesti Szemle. Nyolczadik kötet. 1875.

« ElőzőTovább »