ket, ámbár azok magán takarékpénztárak voltak, s a kormánynyal egyáltalán nem voltak semmi viszonyban. A,,salus reipublicae suprema lex" alkalmazása ez.

Nem látja át: miért volna roszabb kezelő az állam a részvénytársaságoknál; miért volnának roszabbak az igazgatók, ha valami moralis testület választaná, vagy a kormány nevezné ki, mint ha a részvényesek választják. Egyáltalán nem látja át, miért roszabb az állami kezelés bár hol is a nagy részvénytársaságokénál. Az ily általános phrazisokat ki kellene már küszöbölni a tudomány mezejéről. Az angol távirdák jobbak ma, mint magán kezelés alatt voltak; sőt az irlandi vasútak állami kezelését is sürgeti a közvélemény. Hiszi, hogy nem messze van az idő, midőn a vasútak állami kezelése minden országban napi renden fog lenni.

Nem állítja, hogy az állam mindig jó kezelő, hanem az ellenkező állítást se fogadja el általánosságban, s ily általános phrazisok tudományos becsét is vitatja. Ő nem a szabadság ellen beszél; senki sem akarja a magán takarékpénztárakat megszüntetni, s minden betétet a postai takarékpénztárakhoz kényszeríteni; meghagyja szabadságát mindenki azoknak. A kérdés az, hogy azon tizenöt millió olasznak adjon az állam takarékpénztárt, kik még nem ismerik azt. Erre legbiztosabb út a postai takarékpénztárak rendszere.

Ballerini kevés újat mond. Olaszországban csak 100,000 emberre esik egy takarékpénztár, míg Angliában minden 6000-re. 1873-ban mutattak be egy törvényjavaslatot a postai takarékpénztárak ügyében a parliamentnek, a melynek 5. §-a minden postahivatalt felhatalmaz takarékpénztári működésre. Ennek nagy haszna volna különösen falu helyen és délen, a hol a takarékpénztárak egészen hiányoznak; város helyeken azonban fölöslegesek, sőt a már létező magán társulati takarékpénztáraknak ártalmasak is.

A Sella javaslatát azonban nem fogadhatja el, mert az állami kezelés gyanús. Angliában más. Ott az állami kezelés biztos, a közhitel dönthetetlen, a bizalom határtalan. Olaszországban nagy a deficit, nincs bizalom, és hiányzik a közhitel. Ez nagyon lényeges különbség, mely nagyon éreztetné hatását. A takarékpénztárak szaporítását, sőt a postai takarékpénztárak rendszerét is helyesli, de csak ott, a hol még nincs takarékpénztár, s ott se az állam kezelje a betéteket.

Connestabile hasonlóképen szereti a takarékpénztárak terjesztését, azonban fél az állami kezeléstől; hasonló véleményben van Feroglio is, ki azon új eszmét pendíti meg, hogy minden kerületben állíttassék fel központi pénztár a postahivatalok útján begyűlt betétek kezelésére félig állami, félig magán kezelés mellett.

Benvenuti az véli, hogy az államnak először kötelességévé tenni, hogy a rosztól tartózkodjék, s csak azután tegyen jót, annyit tesz, mint kimondani, miként, mert roszúl tesz valamit, ne legyen joga jót is tenni. Ez az első eset e congressuson az állam direct beleavatkozására. Eddig csak védelmi kérdések voltak. Miután az állam köteles pótolni a magán tevékenység hiányait: a szükséghez képest takarékpénztárak állami segélylyel alapítandók ott, a hol nincsenek.

Az ez után következő beszédek mind a két illetőleg három oldalról nagyobbára általánosságban mozogtak; csak kettő válik ki közülök, mint két ellentétes véleményt képviselő; magáé Scarabellié és Fortié.

Scarabelli, bár a Smith Ádám társaság tagja, a milanói congressus irodalmi megtámadója és a firenzeiek egyik vezérférfia, a tudomány szabadságának nevében kér szót, a mely meg is adatik neki.

Vezér-elve az, hogy a kormány, mielőtt jót akarna tenni, először tartózkodjék a rosztól. Van elég dolga olyan, a mit roszúl tesz meg az állam; helyesebb volna, ha előbb azokban mondana le káros beavatkozásáról, sem mint új mezőt keressen itt.

A postai takarékpénztárak ügye Angliában és Belgiumban az állami pénzügyek virágzó volta által van támogatva és táplálva. Olaszország pénzügyi nyomora mellett szó sem lehet komolyan róla: ki kezeskedhetik a dolgok ily állapotában arról, hogy a postai takarékpénztárakat alapító állam nem teszi-e rá a kezét a megtakarított fillérekre? A mi Francziaországban megtörtént 1848-ban megtörténhetik majd Olaszországban is. S mi lesz, ha a szegény betevők ép a zavar legfőbb fokán fogják követelni vissza betételeiket. Valóban szép hátképe az állami beavatkozásnak.

:

Smithre és Sayra hivatkozik. Az állam a legroszabb kezelő, a legroszabb iparos, a legroszabb bankár; beleavatkozása mindenütt veszélyes oly dolgokban, a hol a magán

szabadságnak teljesnek kellene lenni. Ha a magán tevékenység nem igényli a takarékpénztárakat: jele, hogy nincs szükség rájok. Azon összegek, melyeket a postai takarékpénztárakba kellene vagy lehetne betenni, még nincsenek. Aztán a maga részéről szivesebben meghagyja a szegény zsebében annak filléreit, sem mint bizonytalan kimenetelű kisérleteket koczkáztasson vele az állam.

Kegyetlen gúnynak tartja, ha az állam takarékosságot prédikál ott, a hol a mindennapi szükségletek is alig fedezhetők; és még a mellett intézeteket is állít fel a takarékosság előmozdítására ugyanakkor, a midőn az őrlési adó által csaknem elveszi a nép kezéből a betevő falatot is.

Ezzel szemben Forti a milanói takarékpénztár nevében kijelenti, hogy azon intézet legkevésbbé sem fél a postai takarékpénztárak rendszerétől; sőt óhajtja azok létrejöttét, mert a takarékosság érzetét emelik a nép közt.

Különösen szükség van erre délen, a hol, őszintén megvallja, azért nem alakítanak takarékpénztárakat, mert száz közül kilenczven valószínűleg kiraboltatnék. (Ez ellen erősen protestált Nápoly nevében Florenzano, s egy pár, hazafias phrazissal megtöltött dictió volt szükséges mind két oldalról, míg a megsértett nápolyi önérzet ki lett engesztelve a nemzetgazdaságtan nevében; még maga Lampertico is belevegyült az elnöki padról a hazafias intermezzóba.)

Ezért elvileg óhajtja a postai takarékpénztárakat. Azonban gyakorlatilag mégis vannak megjegyzései. Egyik az, hogy az állami kezelés fölötte kényes Olaszország jelen pénzügyi viszonyai mellett; s ennélfogva közvetítő javaslata az, hogy se az állam maga ne kezelje a postai bevételeket, se magán bankoknak ne adja ki, hanem szervezzen egy független tanácsot, a mely mind az államkincstárral, mind a nagy közönséggel szemben megóvja a betevők érdekeit.

E kezelési módhoz Ellena is hozzájárúlt, ki az állami kezelés eszméjét leghathatósabban védte a congressuson.

A másik megjegyzése az, hogy mint Angliában történik, a postai takarékpénztárak ügye teljesen legyen öszpontosítva; ugyanazon eljárást kövessék mindenütt, hogy így az egyik helyen tett betétel mindenütt kivehető legyen az országban.

Harmadik megjegyzése végül általános, s nemcsak az ezután létesítendő postai, hanem a már meglevő magán társu

lati takarékpénztárakat is illeti. Ez nevezetesen az, hogy az előmutatóra szóló betéti könyvek igen sok visszaélésre adnak alkalmat. Angliában már el is hagyják e rendszert; s a takarékpénztári könyvecskék mind névre vannak kiállítva. Ezt ki kellene mondani Olaszországban is a kereskedelmi törvénykönyv megfelelő módosításával.

Ily feltételek mellett pártolja a postai takarékpénztárak eszméjét; s még pár jelentéktelen felszólalás után következő határozat fogadtatott el:

„A congressus elismeri, hogy a takarékosság lassan fejlődik, és hogy czélszerű azt a postai takarékpénztárak intézménye által támogatni; idő előttinek véli azonban eldönteni azon másik kérdést: vajon ez új takarékpénztárak közvetlenül az állam által kezeltessenek-e, vagy pedig a már létező takarékpénztárak fiókjainak tekintessenek."

Benvenutinak teljesen igaza volt. Ez volt azon egyetlen kérdés, hol az állam tevőleges beleavatkozásáról lehetett szó. A másik két kérdésnél állami védelem volt a kérdésben.

És mit határozott itt a congressus?

Nem határozott semmit. Egy vague elvet mondott ki. A postai takarékpénztárak ügye, vagyis az, hogy mindenütt legyen takarékpénztári betéti hely, a hol posta van, nem kérdés. A kérdés az, hogy ki kezelje ezeket? S épen erre marad adós a congressus határozata. Mert azon 15 millió olasz, ki Ellena szerint nem is tudja, mi a takarékosság, minden esetre jó, ha mégismeri azt. Ezt a manchesteristák sem tagadják. Hogy a mindenütt létező posta csakugyan jól felhasználható erre: az se szenved kétséget. Hanem kétséget szenved az: vajon ki kezelje?

Igaz, hogy Olaszország jelen szomorú pénzügyi viszonyai legkevésbbé sem alkalmatosak oly vállalatra, mint a minő a postai takarékpénztárak fölötte kényes kérdése. De a kérdés a parliament előtt áll; s nyilatkozni kellett volna felőle sokkal határozottabban, sem mint a congressus tette. Mert ilyen nyilatkozat kedvéért ugyan se új közgazdasági iskola, se új közgazdasági politikai párt létele nem szükséges.

VI.

Végig mentünk a congressus tárgyalásain, a mely új közgazdasági iskola teremtésére volt összehíva.

A fentebbiekben iparkodtunk kimutatni, hogy új közgazdasági iskola ezekben még nincs, s miután csak egyes gyakorlati kérdések, nem pedig általános nagy elméletek körűl forog a harcz, nem is hihető, hogy legyen. Nem új közgazdasági iskola, hanem a közgazdasági politika egy új pártja alakúlt volna e congressuson.

Az elért eredmények azt mutatják, hogy az új párt nagyon nehezen bontakozik. Külön válni megvolt bátorsága, de zászlót bontani nem. Az elfogadott határozatok nem mutatnak haladást, s inkább elméletileg hangsúlyozták a beszédekben, sem mint gyakorlatilag fogadták el határozataikban az állami beavatkozást. Egy szóval teljesen igazolt volt a Diritto birálata, mely ezt mondá, hogy a congressus vezérférfiai szerettek ugyan játszani a fegyverrel, de féltek a puskapor szagától.

E mellett a tárgyalt kérdések is meglehetősen másodrendűek. Azon nagy kérdéseket, a melyek lényegesen alterálják a közgazdasági élet egész jelen állapotát, csaknem szántszándékkal mellőzték; így nem tüzetett ki napi rendre példáúl a részvénytársulatok ügye, az ingyenes és kötelező népoktatás, a földbirtoklás és bérlő-rendszer, az egyenes és közvetett adók harcza, az állami és magán vasúti rendszer, a szegényügy, stb. kérdései. Pedig épen ezekben fekszik a kérdés magva. Itt foszlik fel elemeire a concrét politika, s nem azon, bár fontos, de lényegileg csak másodrendű kérdéseknél, a melyeket szükségesnek vélt a congressus tárgyalni. Pedig semmi sem természetesebb annál, mint hogy épen a párt alakulásakor kívántatik teljes és nyílt programm azon fökérdések határozott felállítása tekintetében, a melyek mintegy a párt dogmái. Ezt teljesen, csaknem szántszándékosan kerülték, s így őszintén ki lehet mondani, hogy a milanói congressus a tudományos elméletek előbbvitelére, új elméletek felállítására nézve, Garnier szavaiként, haszontalan; közgazdasági politikai párt alakítására pedig elért eredmények, illetőleg elfogadott határozatok után ítélve elégtelen volt.

az

Nem szándékom pillanatra sem mondani, hogy ez utóbbi tekintetben is haszontalan lett volna a congressus. Az elmél