-

V.

Az utolsó kérdés, a melylyel a milanói congressus foglalkozott, - a postai takarékpénztárak ügye volt.

Hogy épen e kérdést szemelték ki a programmban kitett kérdések közül olyannak, a melyet feltétlenül tárgyalni kivántak, annak természetes alapja az, hogy az „,új iskola" egyik előkelő tagja, Sella, a volt pénzügyminiszter, e tárgyban egy törvényjavaslatot mutatott be a parliamentnek. Már akár Sella mutatta be azért e javaslatot, hogy az,,új iskola" támogatását megnyerje politikai küzdelmeiben; akár megfordítva, az új iskola azért vette fel oly előszeretettel a kérdést okvetlenül tárgyalandói közé, mert egyik jeles tagjának parliamenti küzdelmét tőle telhetőleg meg akarta könnyíteni: csaknem egyenlő módon mutatja a congressus irányát, mely pedig a „valódi tudományos eltéréseket“ akarta első sorban körvonalozni a két közgazdasági iskola közt.

Az előadó (Luzzatti) eszmenetele ez volt: A takarékosság a mai élvezetről való lemondás a holnap javára. Okvetetlenül oly erény tehát, a melyhez az értelmi művelődés bizonyos foka kívántatik meg. E takarékossági szellem táplálására szolgálnak a takarékpénztárak, a melyek nemcsak eszközül szolgálnak a megtakarításnál, hanem egyuttal nemzetivé teszik a megtakarított tőkét, forgatván azt a takarékos hasznára.

A takarékpénztárak különböző módon alakulnak, majd magánkezdeményezésre, majd a községek által. Magában Olaszországban északon van minden nemű ily intézmény; délen azonban csak az egyetlen Banco di Napoli van fiókjaival együtt.

A kérdés az nem volna-e helyes, ha az állam gondoskodó hatását éreztetné ezen téren is, és ha igen: mily módon? A manchesteri optimisták azt mondják, hogy: nem; minden kifejlődik magától; de az új iskola nem akar addig várni, míg a takarékossági ösztön annyira fel fog ébredni a közönségben, hogy a takarékpénztárak elterjedjenek mindenfelé, hogy minden kis helységben legyen a népnek megtakaritott filléreit hová tenni.

Az angol postai takarékpénztári rendszer, melyet 1861ben hozott ott be Gladstone, általános figyelmet és érdekeltséget

keltettek fel minden népnél. Belgiumban is jó eredményeket hozott létre; s azon tanulmányok, melyeket Perazzi és Guerzoni tettek, számokkal mutatják a rendszer üdvös hatását, ha behozatnék Olaszországba is.

A kérdés, mely a postai takarékpénztárak rendszere által megoldatik, az, hogy a takarékpénztárak az által minden embernek kezeügyébe esnek. A takarékpénztárig vezető út nagyon tele van minden csábítással. Mennél rövidebb az, annál kevesebb a tékozlás ingere, s annál valószínűbb a takarékosság. Ez a postai takarékpénztárak legnagyobb előnye.

1869-ben, az akkori közmunkaügyi miniszter (ennek tárczájához tartozik Olaszországban a posta, s így ezt érdekli legközelebbről a kérdés) egy bizottságot hítt össze, melynek az előadó tagja volt. Két vélemény merült fel. Az egyik az, hogy Anglia példájára az állam kezelje itt is teljesen a postai takarékpénztárakat; a másik, melyet ő védelmezett, hogy az állam csak kölcsönözze oda a postákat a takarékpénztáraknak, vagyis az állam szedje ugyan a posták útján össze a megtakarított filléreket, de azokat ne tartsa magánál, hanem adja át a magán úton szervezett takarékpénztáraknak, ha tudniillik a betevő más óhajt nem nyilvánít.

Sella más véleményben van; s tudja, hogy sokan a congressus tagjai közül; azért e kérdést nem akarja bolygatni. Annyit azonban megjegyez, hogy az angol eljárás a postai takarékpénztári betételek kezelését illetőleg onnan ered, mert 1861-ben sok magán bank megbukott, a betevők elvesztvén betéteiket; ennek következtében tehát maga a közérzület kivánta a teljes biztosítékot nyújtó állami kezelést.

Olaszországban azonban ez ideig nagyon jól áll a magán takarékpénztárak ügye; mindössze is csak kettő bukott meg eddigelé az országban. És miért? Azért, mert nem kezelték szolidúl; legfőbb törekvése az igazgatóknak az lévén,— a szabad verseny nagyobb dicsőségére, hogy minél zsirosabb osztalékokat adjanak a betevők koczkázatára is saját részvényeseiknek.

Az állam beleavatkozását mindenütt helyesnek tartja, a hol oly általánosan hasznosnak ismert czélra törekszik, a melyet a magán tevékenység nem képes végrehajtani. Ily eset a jelenlegi is. A magán tevékenység nem képes minden faluban létesíteni takarékpénztárt. A déli részekben a Banco di Napoli

pénztáraiba évenként legfeljebb 6-7 millió lirát tesznek be. Ily esetek mutatják a magán tevékenység elégtelenségét, s így az állami beleavatkozás szükségét. Megjegyzi végül, hogy az angol tapasztalat szerint sem ellenségei a postai takarékpénztárak a magán társulatoknak; Olaszországban sem lesznek azok; sőt, ha a posták csak összeszedik e betéteket, s a kezelés a magán társulatokra bízatik: nyer a takarékpénztár a nagyobb mérvű betételek által; nyer a lakosság folyvást kezénél levő takarékpénztárakat; nyer végül az állam a lakosságnak a takarékosság által fokozódott nagyobb adóképességében. Ez az érdekek valódi összhangja.

Zárbeszédében nagyjából ugyanezeket ismételte. Utal a postai és magán takarékpénztárak közt Angliában kifejlett jótékony versenyre, a hol a magán takarékpénztárak távolról sem nyomattak el a postai takarékpénztárak által, sőt az előbbieknél a betét most is nagyobb pár millió font sterlinggel, mint az utóbbiaknál.

A hol az állam segíti a magán törekvést, ott bizonyára jobb gyümölcsöket terem az, mint magára hagyatva. 'Angliában Gladstone, Belgiumban Frère-Orban bizonynyal nem állnak ellentétben a Smith Ádám tanaival, de azt nem biblia vagy korán gyanánt tekintik, hanem egyszerűen kiindúlási pontúl.

Francziaországban épen most terjesztetett elő a javaslat a takarékpénztárak állami segélyezése iránt oly módon, hogy az egyenes adó behajtói takarékpénztári betételeket is vehetnek föl. Tehát itt is állami közeg, bár nem postai, hanem adóhivatalnok, ki bizalmat érdemel az általa letett biztosíték alapján. Malarce a Revue de deux mondesban támogatja ez alkalommal az állami beavatkozást. Igaz, hogy Francziaországban egy pillanatra egykor felfüggesztették a takarékpénztárak is fizetéseiket; de ez rendkívüli mély társadalmi rázkódások idején történt, s azok elmúltával rögtön folyóvá tették ismét. Ilyenre nem lehet számítni Olaszországban.

Különösen szükséges ez délen, hol a betételek csekély voltának egyik oka, hogy a betéti minimum 20, vagy 10 liṛára van szabva, s a takarékpénztárak nincsenek kéznél; így a szegényebb osztály takarékossága igen sok kisértetnek van kitéve. Az állam pénzügyi viszonyra hivatkozni, nem elég az ellenzésre, mert a pénzügy javúl, de meg a birói letételek úgy is

állami kezelés alatt állanak. Azon ellenvetésre nézve, hogy az állam a legroszabb kezelő, legroszabb iparos és legroszabb bankár, idézi az Edinburgh Review egy czikkét, a mely kimutatja, hogy a postai utalványok, posta-jegyek, pénznyomás, adószedés, stb. által az állam szükségképen banküzleteket folytat. Ezeket pedig mindenki állami ügynek tekinti.

A postai takarékpénztár míndig mindenütt kéznél van. Nem is lehetne különben meghatározni, hogy hol szükséges az, és hol nem. A lombardiai takarékpénztár maga 220 millió betételt forgat, s az egész velenczei provinczia csak 15 milliót. Nem lehet eldönteni, hol szükséges e rendszer, hol nem. Aztán a létező takarékpénztárak nem is félnek tőle; sőt ha a postahivatal csak gyüjtő helye lesz a betéteknek, világos lesz az előnyök belőle. Az állam felelőssége az utolsó esetben is korlátolt, mert a betevő tetszésére van hagyva a letéti pénztárt kijelölni.

Szemben a parliamenti tárgyalásokkal e kérdésre nézve szükségesnek véli a congressus határozott nyilatkozatát.

Ellena vitatni se akarja, vajon van-e joga az államnak a takarékosság ügyét elősegíteni, szerinte az nem joga, de kötelessége az államnak.

Ő csak a módokról beszél tehát. Az, hogy az állam szedje be a posták útján a pénzt, s azt adja át a magán társulatoknak, előtte felette veszélyesnek látszik. Az angol postai takarékpénztáraknak más rendeltetésök volt, igaz, mint az olaszoknak lenne. Ott a megbukott társulatok által megingatott bizalom kívánta őket, itt pedig a takarékpénztári ügy terjesztése. De azért teljes bizalom itt sem adható nekik. Dicsérettel emlékezik meg a milanói takarékpénztárról, a mely legnagyobb a világon, s kitünő módon szolid is, valamint az összes takarékpénztárakról, melyek jelenleg léteznek Olaszországban. Csakhogy e takarékpénztárak sui generis intézetek voltak.

Mintegy védelme alatt állottak mindig a megyei közönségnek (deputazioni provinciali), s a kereskedelmi törvénykönyv is minden módon pártolta őket. A kormány ellenőrzése majdnem csak névleges volt. Ez volt az oka, hogy a Luzzatti által említett két eset kivételével nem is buktak meg. Azonban rosz kezelés miatt két, tisztán kegyeletes és nem kereskedelmi czélzatú pénztár is megbukott Anconában és Casaléban.

Elismeri, hogy ezek kivételek; de e kivételek ovatosságra intik az államot. Ha az ő közegei által bevett pénzt átadja ez intézetnek, mintegy saját hitelét adja át azoknak. Az állam nincs azon helyzetben, hogy megítélhesse, vajon az egyik vagy másik intézet megérdemli-e a hitelt jövőre; s mégis nagy volna felelőssége minden oly krizis alkalmával. E mellett még sok más közigazgatási nehézség is van, a mely nagyon bajossá, csaknem lehetetlenné tenné az egész kezelést oly módon, a mint Luzzatti javasolta.

Sokan attól félnek, hogy a postai takarékpénztárak versenyezni fognak a magán pénztárakkal. Ő azt hiszi, hogy a takarékpénztár nem czél, csak eszköz; s így e félelem csak másodrendű érv lehet. Ezzel szemben Griffinire, a lombárdi takarékpénztár számvevőjére hivatkozik, ki nem félti attól intézetét, mely oly szilárd lábon áll. Különben is sok előnyök van a magán pénztáraknak a postai takarékpénztárak rendszerével szemben. Az állam nem adhat oly nagy kamatot, mint a kölcsönző bank; e mellett kissé nehézkesebb is mindig a kezelés a postai takarékpénztáraknál. Magában Angliában is így van ez, mert nagyobb ellenőrzést kell gyakorolni, s még ott is fordulnak elő gyakran sikkasztások; úgy, hogy most azon forog ott is a kérdés: előmutatóra vagy névre állítsák-e ki ez után a betéti könyvecskéket.

Minden esetre ajánlja a congressus figyelmébe azon két tény szemmel tartását, hogy először az állam nem képes megítélni, mely intézetekre bízhatja a kezei közt letett betéteket; s másodszor, hogy az olasz takarékpénztárak legnevezetesebbike készségesen elfogadja a postai takarékpénztárak eszméjét.

A takarékpénztárakat azonban kormánykezelés mellett is teljesen elkülönítve szeretné látni a közkincstártól. Oly forma módon tartaná czélszerűnek, mint a letéteknél gyakoroltatik; ámbár a két kezelést nem tartja együvé foghatónak külön természetök miatt; az egyikből hosszú lejáratú kölcsönök adathatván, a másikból pedig nem.

A biztosító intézkedések az állam belenyulása ellen lehetnek ugyanazok vagy még nagyobbak, mint a birói letéteknél. Különben megjegyzi, hogy a nagy veszély esetén nincs a betét a magán takarékpénztárban se biztosítva az állam keze ellen. A zajos félbeszakítások megnyugtatására hivatkozik Francziaország példájára, mely 1848-ban lefoglalta a betéte