Oldalképek
PDF

rabbi előteremtésével foglalkoztak, buján keltek ki; de a pénzügyminister valamennyivel szemben azt az elvet tartotta fönn: „Mi nem birunk fizetni egyébbel mint hitelünkkel". Julius 15-kén fölhatalmaztatott a pénzügyminister, hogy 5%-os évjáradék-jegyeket bocsásson ki a hadikárpótlás hátralévő része, a kibocsátás költségei s a mult évi hátralékok erejéig. A kormány előzetesen megtette az intézkedéseket a nyilvános aláírás sikerének biztosítása végett. Azon kivül, hogy egy banksyndicatus elvállalta a szavatosságot az összeg aláiratása iránt, felhatalmaztatott a bank, hogy jegyemissióját újból szaporíthassa 3200 millióig; a párisi pénzverde naponként 100,000, a bordeauxi 90,000 darab egy frankost vert egy időn át a végből, hogy az ezüst pénzforgalom a nép alsóbb osztályaiban emelkedjék. Az aláirás julius 28. és 29-én történt. A kibocsátási árfolyam 84.5 volt. Az állam bevett 3.499 milliót, mi a költségek levonása után 3.414 millióra szállott alá, úgy hogy tiszta bevétel kamatlába 6.6%. – 31/9 milliárd helyett aláiratott 41 milliárd tőkében, minek 2464 millió felel meg évi járadékul. Ebből esik Francziaországra 1037, a külföldre 1426 millió. A fényes siker tulszárnyalta a legvérmesebb várakozást, bár a nagy túljegyzés előre bistosítva volt Európa összes nagy pénzintézeteinek szövetkezése által. Az aláírás napjain mondhatni minden nagyobb üzlet szünetelt és a közfigyelem osztatlanul e mivelet felé irányult. Ezen meglepő nagy sikernek megvan a maga nagy ára is, melyet a franczia kincstárnak és a kisebb tőkepénzesnek kellett a nagy speculatio javára viselnie. Az aláírási feltételek nem tettek különbséget kisebb és nagyobb aláirók és készpénz, értékpapir vagy váltóban letett biztosítékok közt. A kormány arra czélzott, hogy mentül több első rendű külföldi váltót szerezhessen az emissió alkalmával és azért ilynemű devisek készpénzül fogadtattak el az aláírásnál. Ezzel azonban a kormány tág tért nyitott az európai váltónyargalásnak: bankárok és pénzintézetek kölcsönösen váltókat intéztek egymásra és az ugyanazon nevekkel ellátott devisek különböző aláírási helyeken készpénz gyanánt tétettek le. A repartitiónál ugyanazon arányban részesült a kölcsönből a bankár, ki több millióra szóló váltó útján egyszerű neve aláírásával kezeskedett az átvételért, mint a mily arányban részesíttetett a kisebb tőkepénzes, ki készpénzben tette le a biztosítékot és hajlandó volt már hazafiságból is, egész nélkülözhető tőkéjét a kölcsönre fordítani. A kisebb aláirók ennél fogva arra voltak utalva, hogy a nagy aláíróktól, a bankároktól vegyék a járadékpapirt, miután ezek annak árfolyamát időközben több százalékkal fölrugtatták. A speculatio egy másik nyeresége, melynek árát a kincstár fizette meg, onnan eredt, hogy a kormány a párisi bankároknak */s%-jutalékot adott az ő közvetitésök mellett történt aláírásokért, a külföldi házakat pedig 1/2%-ban részesítette. A párisi bankházak ennek következtében Londonba, Brüsselbe vagy Berlinbe intézték aláírásaikat a végből, hogy nagyobb jutalékot érhessenek el. Ez uton a franczia kincstár nagy mennyiségű devisekre és aránylag kedvező áron tett ugyan szert és megkönnyítette a kölcsönböl befolyó értékeknek oly fizetési eszközökké való átalakítását, melyeket a német kormány magának kikötött; de maga a kölcsönmivelet jóval megdrágult, és a kibocsátási költség aránylag kétszer oly nagyra emelkedett, mint a mekkora a háború alatt kibocsátott Morganféle 750 milliós kölcsöné volt. A kölcsön-mivelet eredménye arra ösztönözte a kormányt, hogy siettesse a hadi kárpótlás lefizetését és az occupatió megszüntetését. Uj egyezményt kötött a német kormánynyal; az utolsó részlet lefizettetett 1873 september 5-én tehát másfél évvel korábban mint az utóbbi versaillesi egyezség szerint – és szeptember 19-én az utolsó német katona is odahagyta Francziaország földjét. A hadi kárpótlásnak ekként gyorsított lerovása végett a kölcsön részleteinek lefizetését úgy szabályozta a franczia kormány, hogy a befolyt kölcsönpénzeknek 70–87 százalékával rendszerint képes volt fedezni az adóssági részleteket és csak kezdetben és a legvégén kellett még a bank hitelét is igénybe vennie. Bár ekként elégségesen biztosítva volt az összeg, mely a német kormánynak egészben fizetendő, mégis nagy nehézséggel kellett a franczia kincstárnak megküzdenie a miatt, hogy a fizetési határidőig oly értékekre kellett átváltoztatnia a franczia fizetési eszközöket a minők a békeegyezményben kikötve voltak. E végre hetekkel előbb kellett száz meg száz milliókat ez átváltásra igénybe venni és előlegezni. Ez a körülmény okozta főkép, hogy a franczia kormány kénytelen volt az utolsó négy, havonkénti 250 milliós részlet biztosítása végett a franczia banktól újabban 200 milliót kölcsön venni. Ez összeget aranyban kötötte ki magának a kormány, a mi a bank viszonyainak is leginkább megfelelt. Mert a kényszer forgalmi jegyek kibocsátásának maximuma 1870. augustus havától fogva 1.800 millióról ismételve fölemeltetett, az 1872. julius 15-ki törvény által, – mint épen érintők – 3.200 millióra; s midőn 1873. május havában az állam a bank hitelét újból igénybe venni készült, eme maximum határáig csak mint egy 400 milliónyi jegyet birt tartalékban a bank. Veszedelmes lett volna e tartalékot az üzletvilág szükségletétől elvonni; holott az aranyat, miután a készfizetés felfüggesztetett, könnyen nélkülözhette a bank, az állam pedig megmenekült a fölváltás viszontagságaitól. Az utolsó részletek fizetésénél különben is nehézségek merültek fel a miatt, hogy a kölcsönökre nem folytak be az esedékes tartozások a kellő időben, minél fogva a franczia kormány a kincstár készleteiből és lebegő adósságból pótolt egyelőre még 244 milliót. A két rendbeli kölcsönből mi sem fordíttatott tehát az állam folyó szükségleteire; ellenkezőleg az utolsó 3 milliárd hadi kárpótlás kamatjai a költségvetés rendszeres rovataiban szerepeltek és a kincstár készletei különben is igénybe vétettek, ha csak átmenetileg is, az 5 millárd lerovásánál. A fizetési miveletnek legkényesebb feladata abban állott, hogy miképen teremtse elő a franczia kormány a rendelkezésére álló értékekkel azon fizetési eszközöket, a melyeket a német kormány a föntebb említett egyezményben magának kikötött; más szóval honnan vegye az aranyat, ezüstöt, a külföldi bankjegyeket és külföldre szóló váltókat és pedig akként, hogy ezeknek árát rohamosan fel ne szöktesse s hogy mégis lehető rövid idő alatt megszerezvén ezen értékeket, mielőbb fölszabadítsa az ország megszállott részét. A vasutak fejében leszámított 325, a franczia bank jegyeiben elfogadott 125 millióról és a Paris városa részére visszajáró csekélyebb összegről szólottunk már fölebb. Marad e szerint 4.865 millió, a mi érczben és idegen értékekben fizetendő. Ebből először is 105 millió német érczpénzben és bankjegyekben fizettetett. E pénzeket maga a német hadsereg hozta magával Francziaországba, itt költötte el s a háború végével összegyüjtettek a közpénztárakba. Mert bár nagy részben a községekre vetett sarcz és requisitió táplálta az ellenséges hadakat, mindamellett az egész hadsereg és magánszükségleteikre az egyes katonák roppant összeget költöttek a magukéból. A német hadi főfelügyelőség összeszedetett egész Németországban minden található franczia pénzt és elszállíttatta a hadsereghez: a minél fogva a 20 frankos arany tetemes agiót ért el, a melyet a békekötés után rögtön elvesztett. A mennyiben pedig franczia pénzeket nem teremthetett elő, német aranyat és ezüstöt hozott a megszállt területeken forgalomba. Franczia érczpénzzel fizettetett 512 millió, nevezetesen aranyban 273, ezüstben 239 millió. - A pénzek kisebb-nagyobb zsákokban szolgáltattak át, tartalmuk megolvastatott, és a zsákok értéke is beszámíttatott, nagyságok szerint 10 centimetől s 1 fr. 65 centimeig. A 273 millió aranyhoz a franczia bank járult, mint említők 150 millióval; a 239 millió ezüstből 93 milliót a hamburgi bank tartalékából vette, a többi aranyat és ezüstöt részint úgy vásárolta össze, részint a közpénztárak készleteiből nyerte a franczia kormány; úgy hogy a francziaországi érczpénzforgalomból csak mintegy 250 millió vonatott ki. A franczia kormánynak nagy oka volt a hadi kárpótlás egy bizonyos részét érczben fizetni, kivált ha módjában állott azt oly forrásokból és úgy előteremteni, hogy a honi forgalom nagyon meg ne érezze, s az arany és bankjegy közt nevezetes árkülönbözet ne támadjon. A német birodalomban ugyanis behozatott az aranyvaluta, s 1872 folyamán a német pénzverdék nagy mennyiségű aranyat dolgoztak fel uj márkapénzekre, a melyek azonban csak később voltak forgalomba bocsátandók. 1873 ápril közepén a német pénzverdék már 847 millió franczia arany frankot olvasztottak be s vertek márkapénzzé. Ezen érczkészletet a franczia kormány szolgáltatta részint a közvetlen aranyfizetés, részint a német kormánynak átadott külföldi váltók útján, a melyekkel ez Németországban, de főkép Angliában ismét aranyat szerzett. Ha tehát a német kormány ezen indirect úton fogná tovább is szaporítani az aranyvaluta behozatalára szükséges érczmennyiséget, akkor Londonban a kamatláb okvetlenűl egyre fölemeltetik, a mi Francziaországnak kettős kárt okozna; egyszer azzal, hogy a franczia kincstárt a fizetésűl használt külföldre szóló váltók értékesítésénél esetről esetre nagyobb veszteség érheti, s másodszor azzal, hogy az összes hitel Francziaországban szintén megdrágúl. Az aranyvalutának behozatala Németországban más részről javára szolgált a franczia kormánynak. Az ezüst ugyanis váltópénzűl jelentetvén ki, melyet majdan csak 20 márka öszszegéig tartoznak egy fizetésnél elfogadni, s csekélyre lévén szabva az ezüstpénz veretése, ezen ércz ára folyton alászállott. A franczia kormánynak azonban a békeegyezmény alapján jogában állván ezüstben is fizetni, összevásárolta az olcsóbbá lett ezüstöt; 5 frankos darabokat vert és a hadi kárpótlás fizetésénél úgy értékesítette, mint az arany frankost. A 239 millió ezüst fizetés közűl 93 millió Németországban szerzett ezüst rudakból vert 5 frankosokkal történt. A hamburgi bank ugyanis az aranyvaluta s márkaegység behozatala folytán feloszlott és a nála mark banco számítással elhelyezett finom ezüstre szóló intézvények nagy részét a franczia kormány és franczia bankárok szerezték meg, úgy, hogy a kormánynak módjában állott az ezüst kisebb árából és ama bank feloszlásából eredő előnyök óvatos felhasználása mellett 93 millió frank értékű ezüst rudat magához váltani. A fizetési műveletnek túlnyomó s legszövevényesebb részét a külföldi váltók beszerzése s értékesítése képezte. 4.248 millió fizettetett a német kormánynak váltók segítségével; az egész váltóspeculatio azonban, melylyel a hadi kárpótlás ím említett részén kívül a kölcsönök szelvényei, a hamburgi ezüstvásárlás és a váltóműveleti költségek is fedeztettek, 5.863 millió forintra terjedt ki. Kezdetben, az első két milliárd fizetésénél a franczia kincstár az idegen, nem német értékre szóló váltókat a német kormánynak azzal adta át, hogy a conversio költségét Francziaország viselendi. A költségek felszámítása azonban csakhamar meggyőzte a franczia kormányt, hogy jobban megóvja saját érdekét, ha amaz átalakítást maga végzi; és csakugyan míg az első két milliárd fizetésnél a közbeeső átalakítás a franczia kincstárnak 11.360,000 frank költségébe kerűlt, addig a későbbi három milliárdnál a hasonnemű költség, annálfogva, mert a kormány minden Angliára, Belgiumra vagy Németalföldre szóló értéket önmaga alakította át Németországra intézett követelésre, csak 277,000 frankra ment.

« ElőzőTovább »