Oldalképek
PDF

E kötelesség ellen még az is vét, a kit annyira elragad természete, hogy ok nélkül való csetepatékra kínálkozó alkalmaknak ellentállani nem tud, idő előtt pazarolván el azon erőt, a mely – ha jól gazdálkodik vele – a döntő válság pillanataiban talán a vég győzedelmet biztosíthatja azon ügy részére, a melynek védelmére síkra szállt.

Ezen legelső kötelességre vihető vissza a vezérnek minden egyes teendője: az ellenseges haderő kipuhatolása, ennek nagyságát, alkatrészeit, elosztását, menetirányait illetőleg, míg a hadmíveletek folynak; – hadállására s ennek erősebb, gyengébb pontjaira nézve – a csata előtt s ennek folyama alatt. Ugyane kötelességnek meg kell hogy feleljen a jó vezér, saját ellenmíveleteinek tervezése, hadállásának megválasztása, a netaláni támadásainak kedvező hely- s időbeli viszonyok felismerése s jókori felhasználása által. Ugyanezen kötelesség követeli az élelmezésről kellő időben és mennyiségben való

gondoskodást, – a fegyelemnek kérlelhetetlen szigoru fentartását, – az előörsi szolgálatnak folytonos ellenőrzését. De – vajon – hát mi is az előörsi szolgálat czélja?

Nemde: a hadsereg zömének biztonsága?– nemde az, hogy ez se meg ne lepethessék, se pedig idő előtt kitudhatók ne legyenek ellenséges kémek és őrjáratok által annak ereje, összeállítása s táborának vagy hadállásának gyenge oldalai? S nemde mind ennek értelme csakis az lehet, hogy ok nélkül az utolsó közkatonának egésségét, tetterejét se érje fogyatkozás? – hogy ezek teljes épségben megtartassanak azon magasztos pillanatig, mikor férfi-becsület és hazaszeretet a legnagyobb áldozatokat várja el, sőt követeli a hadsereg minden egyes tagjától?! Az előörsöknek feladata e szerint: elfogni vagy elűzni – szóval – távol tartani a hadsereg zömétől az ellenség kémlő őrjáratait, de még inkább az ő kémjeit. A kémlésre kirendelt ellenséges katona saját egyenruhájában jár s fel van, mint közönségesen, fegyverkezve, tehát azonnal megismerhető. A legimminensebb életveszélylyel járó kötelességet teljesítve, nyilt ellenség gyanánt közeledik felénk. Öltözete, fegyverzete már messziről mintegy felénk kiáltja: „Vigyázz magadra! védjed magadat! közeledem! vesztedre török!" – Azért, ha – tőrt vetve neki – elfogjuk: megelégszünk fogvatartásával; nem bántjuk életét. Ha bántanók: embertelenség volna részünkről. Nem úgy a kém. Ez öltözete, beszéde, magaviselete, járása-kelése által, szóval mindenképen azt iparkodik velünk elhitetni, hogy ő vagy a folyó háboru iránt egészen közömbös, ártatlan egyéniség, vagy épen velünk, ügyünkkel rokonszenvező. Nincs biztosítás a kém külsejében annak vészthozó szándékai ellen, hanemha netalán esetleges ügyetlenkedése. Aztán sokkal veszélyesebb is a kém, mint a kémlőben járó katona – ha t. i. czélt érnek mindketten. Ez utóbbi legfölebb előörseink elhelyeztetését kutathatja ki; holott a kém, a mint neki egyszer cselfogásaival sikerűlt magát előttünk formailag igazolni, szabadon bejárhatja egész táborunkat s részletesen megtudhatja, a mit csak kivánhat megtudni az ellenség, hogy vesztünket előkészítő intézkedéseit minél czélszerűbben megtehesse. Hozzájárúl még, hogy a kém mindig önkényt vállalkozik veszélyes foglalkozására. Nincs földi hatalom, mely arra kényszerítsen valakit, hogy kémnek menjen. Vállalkozik pedig rendesen merő kapzsiságból. Mind ezekért örök időktől fogva áll azon általános gyakorlati szabály, hogy a kémet, ha rajtakapják, legott kivégzik. Hogy neki ez, ha ügyetlenkedni talál, kikerűlhetetlen sorsa: minden kém előre tudja; tehát „volenti non fit injuria"! – Ezen keresetmódot szabadon választván, eleve megnyugszik a vele járó, néha bizony végzetes kellemetlenségekben. A megcsípett valódi kémmel szemben tehát az általános felebaráti szeretetnek csakis annyiban lehet szerepe, a mennyiben az a kémnek kivégeztetését, az általa elárulandott hadsereg megóvása érdekében minél inkább sietteti, nehogy véletlenűl megszabadulván a kém, tovább folytathassa vészthozó mesterségét; – az irgalomnak pedig szintén csak annyiban lehet helye, a mennyiben, felbőszülésünket legyőzve, minden kínzásról lemondunk. Kétségkívül szoros kötelesség, a kézre kerített és elfogulatlan, lelkiismeretes vizsgálati eljárás alapján constatált kémnek rögtön kivégeztetése; mert míg életben marad, meg is szabadulhat a kém s akkor egy rendesen elveteműlt gonosz

[merged small][ocr errors][merged small]

lesz; az vesztére tör saját hadseregének, melynek épségét mint tulajdon szemefényét úgy meg kellene őriznie. Ime tehát valódi jelentősége Dembinszki ama dicsekvésének, hogy a Putnoknál elfogott kémek közűl egyet sem végeztetett ki: valódi jelentősége – mondjuk – azon esetre, ha e szavai; „bár sulyos jelek merűltek fel ellenök" – annyit jelentenek, hogy kém voltuk ellen semmi legkisebb kétséget sem hagyott a szigorún pártatlan vizsgálat útján szerzett bizonyító körülmények, adatok összehangzása. Ha pedig puszta üres phrasis az elfogott kémek ellen fölmerűlt jelek sulyos volta: mit dicsekszik vele Dembinszki, hogy esetleg arra járó-kelő ártatlan embereket se fel nem akasztatott, se agyon nem lövetett? – Hisz jámbor emberek kivégeztetésére talán csak nem szerződtette Kossuth? Hasonló szerencsével, mint saját jószívűsége mellett emlékiratoz ő saját személyes bátorságáról is, midőn a tornalylyai csatában mutatott magatartását következőképen tudatja az olvasóval a 89. lapon: „Itt" (Putnokon, a tornallyai csata után) „találkoztam Gömörmegye főispánjával,gróf(?) Szentiványival. Ő is, mint a többi jelenlévő, felette örült a csata szerencsés kimenetelén, melynek híre még énelőttem ért oda. Kért, hogy személyemet ne tegyem ki oly nagyon a veszélynek, miután a seregben az a hír keringett, hogy én a tegnapi csata folytán a legnagyobb puskatűz között a kengyelben fölemelkedtem s a magokat a a golyózápor elől fedező zászlóaljak előtt kivont karddal vagdaltam a levegőben, mintha a golyókat keresném, miről a katonák nem győztek elég csodát beszélni. En kijelentém az uraknak, hogy ifjú, a tüzet még meg nem szokott csapatokra épen ilyen fogásokkal lehet igazán hatni." Kétségkívűl eredeti tableau: az előtérben Danzer Alphons F. úr „nagy katonája", a mint a fütyülő golyók ellen a hat vágást gyakorolja; a háttérben pedig az e csodajelenetet – valamely árokból – hasalva bámuló honvédzászlóaljak! Talán nem is messze tévedünk, megengedvén, hogy az egész tornallyai támadásnak voltaképen csakis ez eredeti kis komédia lehetett a czélja. Pedig valahányszor hadvezért személyes bátorságát fitogtatni látunk: olyan hatással van reánk, mint mikor lapszerkesztők azzal dicsekednének, hogy milyen jól tudnak – olvasni.

Nézetünk szerint a physicai bátorság (az úgynevezett személyes bátorság, vagyis a franczia „peur pour la peau" hiánya) két okból szóba sem jöhet hadvezérnél, még pedig:

1-ször mert olyan férfiunál – a kiről fölteszszük, hogy mielött elfogadná a vezérséget, a vele járó ép oly nehéz, mint magasztos kötelességek iránt tisztába jött önmagával – azt tenni fel, hogy a csatában még bőrét félteni is rá érjen: benső ellentmondás;

2-or mert szüksége sincs személyes bátorságra annak, a ki több ezernyi hadseregről rendelkezik. – Ha van annyi esze, tudománya, ügyessége, lélekjelenléte, hogy az ellenséget megverje: lesz talán még annyi is hozzá, a mivel saját személye biztosságáról gondoskodjék, a mennyire szabad és kell is. Ha pedig az ellenség eszén keresztűl járni egyáltalán képtelen; ha eszes dolgokat hadvezérül mivelni nem tud: akkor még szerencse, ha túlságos bátorsága nincsen, mely őt ok nélkül való támadásokra serkentse.

[ocr errors]

Első közleményünk kezdetén Dembinszki hadvezéri működését Magyarországban, fővonásokban jellemeztük, úgy a mint azt huszonhat év óta általánosan megitélik nálunk.

Elmondtuk róla, hogy katonai képzettségében, tapasztaltságában, régi jó hírében elejétől fogva senki sem kételkedett. S mégis azt mutatta a tapasztalás, hogy ő a háború folyama alatt a minduntalan változó hadászati helyzet phasisait soha sem ismerte fel, – hogy az ellenséget zavarba hozni egyetlenegyszer sem tudta, – hogy egyre kapkodva, az egymást követő válságos pillanatok játszó labdájává lett.

Azon hadvezéri kellékek tehát, melyeket az őt itt váró feladatok megoldására meglehetős kielégítő arányban magával hozott Dembinszki, – képzettség, tapasztaltság és bizalmat gerjesztő régi jó hírnév, – találkozva ama különösen kedvező hadászati helyzettel, melyben Schlik ellen épen az első önálló hadoperatióhoz foghatott: oly szerencsés combinátió volt, hogy merőben érthetetlen, miért kellett ez operatiónak Schlik kimenekülésével végződnie. Es mi, ennek megérthetése végett, külön, rejtett, azaz Dembinszki emlékirataiban ki nem derített okok, tényezők után másutt fürkészni kényszerűlünk.

E kényszerüségnek engedve, el kellend térnünk eddig követett rendszerünktől, mely szerint Dembinszki valótlan állításait vagy eltitkolt szándokait kizárolag csakis saját emlékirataiból czáfoltuk meg vagy hoztuk napfényre. Gondunk lesz reá azonban, hogy mások műveiből is csak olyan adatok szolgáljanak majdani következtetéseink alapjául, mely adatok igaz voltához semmiféle gyanu sem férhet. Miképen magyarázható – kérdjük tehát most – hogy Dembinszki ama neki kedvező hadászati helyzetet Schlik ellenében ki nem aknázta, melyben vala akkor, mikor Klapkával három magyar hadosztály élén Tokajnál és Löknél a Tiszán átkelve, tudtára esett, hogy az előlök nyakra-főre Kassa felé retiráló Schliket Görgey éjszakról már szorongatja, – hogy tehát Schlik azért siet annyira kikerűlni a Klapkával való összetűzést, nehogy vereséget itt is (Klapkától) ott is (Görgeytől) ugyanegy időben szenvedvén, oly válságos körülmények közé sodortassék, melyekből hadserege szétveretése nélkül kibontakoznia talán nem marad többé esély? Mikép magyarázható – ismételjük – hogy Dembinszki ily szerencsés helyzetet kiaknázni elmulasztott, midőn ahhoz, hogy Schlik ellenében teljes sikert arasson, nem kellett egyéb, mint egyszerűen beleegyezni Klapka szerencsi indítványába, melynek értelmében Schlik mind a három kéznél-levő hadosztálylyal lett volna üldözőbe veendő, s mely ajánlat czélszerűsége annyira kézzelfoghatóan világos volt, hogy azt még a laikus Szemere is legott belátta? Az ide kellő magyarázat lehetővé tétele végett nézzük, mik voltak azon maradandó benyomások, melyekben Dembinszki, Magyarországban megjelenésekor, mindenek előtt részesűlt, – a mely benyomásoknak tehát ő kétségkívül még hatásuk alatt állott, midőn (Kossuth egyenes megbizásából, a mint láttuk) Schlik ellen föllépni indult. Dembinszki Galicziából, Szepes, Gömör és Borsod megyéken keresztül sietvén Debreczenbe, Miskolczon Szemerével találkozott; tehát ezzel elébb, mint Kosuthtal. Szemere pedig, mint az akkori magyar kormánynak a felvidéki megyékben teljhatalmú képviselője, mindenek előtt e territorium biztosságát hordozá szivén, különösen pedig Miskolcz városáét. – Mily nagy volt e város iránti érdeklődése, kitűnik Klapkához Tokajba írt következő leveléből:

« ElőzőTovább »