Oldalképek
PDF

lyabb, hogysem beérné ilyen ellentételekkel, a melyekből semmit sem tanulunk. A túlságos félelem a törvényhozói hatalomtól Spencert még arra is rávitte, hogy tiltakozik a most már általánosan elismert irány, a népnevelés felkarolása ellen. Különös dolog, hogy ugyanazon ember, a ki egész könyvén át a tudatlanság gyászos eredményeit és a társadalmi tudomány szükséges voltát bizonyítgatja, egyszerre azt fedezi fel, hogy egyike a legnagyobb előitéleteknek sokat várni az oktatás fejlődésétől és magától a neveléstől is. Ám ellenezzük a tankötelezettség elvét; mérsékeljük ama túlzott várakozásokat, a melyeket a népoktatás jótéteményéhez kötnek, s tanítsuk, hogy mint bármi más, ez sem lehet egyedül minden baj gyógyszere: mind ez hasznos és bölcs lehet; de határozottan ellenkező állást foglalni a közvéleménynyel és azt mondani, a mit a legvakabb tudatlanság mondhat, hogy: „Minő viszony lehet az olvasni tudás és a kötelesség magasabb érzetére emelkedés között? az a könnyüség, a melylyel hangokat, képviselő jegyeket tudunk alkotni, miként mozdíthatja elő a jóttevés akaratát, s miként fejthetné ki a szorzótábla ismerete a rokonszenv érzetét?" – Ilyen közönséges és felületes ellenvetéseket tenni egy meglehet túlhajtott, de alapjában igen okos irány ellenében, nagyon meghasonlott és elcsüggedt elmére mutat, mely nem tudja, mit ne támadjon meg. Spencer nagy súlyt fektet lélektani ismereteire, a melyek a mint látszik azt tanítják neki, hogy az értelemnek semmi szerepe sincs az emberek cselekedeteinél ), de ez igen felületes lélektan. A nélkül, hogy azt mondanák, mint Plató és Sokrates, hogy a bűn csak tudatlanság, a tapasztalat mutatja, hogy a műveltség hiánya viszi a legnagyobb szerepet a legtöbb bűnténynél. Ha a jövő erkölcsének, mint Spencer hiszi, hasznossági erkölcsnek kellene lennie, nem kell-e gyakorolni az elmélkedést, a számító képességet, vizsgálni a cselekedeteket és azok következményeit, hogy megtanuljuk a jót a rosztól megkülönböztetni; ha pedig az erkölcstan ezután is deontologikus marad, a mint hiszszük, nem világos-e, hogy ismernünk kell előbb kötelességeinket, mielőtt teljesithetnők? Ezen világos igazságok ellenébe mint újat és alaposat, azt az ellenvetést állítani, a mely merőben köznapi, hogy „az ember magaviseletét nem az ismeret, hanem az érzelem határozza el," annyi, mint azt állítani, hogy az érzelem a nevelésben semmi szerepet sem játszik, a mi nem áll: mert ez annyi, mint azt tenni fel, hogy az észnélküli érzelem, az ész világa nélkül maga is előidézheti az erkölcsösséget; a mi ismét igen nagy tévedés. Végre a nélkül, hogy bárminő túlzott remények által megcsalattassuk magunkat és elismerve, hogy az emberi dolgok emberi dolgok maradnak örökre, azaz tökéletlenek: vaknak kellene lennie annak, a ki nem ismeri el a népnevelés hasznosságát, szükségét, parancsoló kényszerűségét. Hallgassuk meg egy munkás tanuskodását, ki az Internationale egyik alapítója volt, a melynek kihágásaitól azonban utálattal fordult el: „Számtalan iparág van, mely a gyermekeket foglalkoztatja; kegyetlen elvekben vannak nevelve. Nem érnek rá az iskolába járni, már nyolcz éves korukban, a műhelybe küldik őket, a műhelyben nőnek fel. En munkás voltam tíz éves koromban, meg voltam szokva az 1832 és 1834-iki felkelésekről, a SaintMerri-utcza torlaszairól hallani beszélni; azt mondtuk volt egymásnak: Nem megyünk-e mi is barrikádokat emelni? Elérkezett február, megjöttek a juniusi napok. A gyermekek a forradalom dicsőitése között növekedtek. Vannak gyermekek, kik nem tudják felfogni a béke. előnyeit. Ezek nem olvasnak lapokat, hanem ha valami történik az utczákon, oda rohannak. Ha egy nyilvános összejövetel alkalmával azt mondjuk nekik, hogy sorsuk meg fog változni, elhiszik; az enyém és tiéd közti különbségre kell őket tanítani.

*) Hogy bebizonyítsa Spencer, hogy az értelmességnek semmi köze a cselekedetekhez, a házi urakat hívja fel tanúkúl, „a kik azt állítják, – úgy mond – hogy a cselédek mit sem adnak a szemrehányásokra, és állhatatosan megmaradnak rosz szokásaik mellett, ha ezerszer bizonyítjuk is nekik azok képtelenségét." Ugy látszik, hogy ha valami, hát ez az, a mi bizonyítja a míveltség szükségességét, mert az önfejűség, a miről Spencer beszél, épen az okosság hiányából ered. Különben a tény merőben alaptalan, a cselédek, ha még fiatalok, ép oly fogékonyak a tökéletesebbedésre és felvilgosodására, mint akármelyik más néposztály, a nélkül, hogy „a büntetéstől való félelemre szorúlnának". S szerző maga is ellentmond önmagának a nélkül, hogy gyanítaná, mert midőn a cselédeket a feddésre érzéketlennek állítja, egyaránt képteleneknek mondja őket, hogy egy felindulás vagy egy eszme által megváltozzanak, pedig ennek ellenkezőjét akarja kimutatni; különben ezen egész rész a nevelésről mintája az álokoskodásoknak.

III.

Igy gyorsan és talán a kelleténél többet is átugorva, elérkezünk a könyv végére; de az olvasóra is kell valamit hagyni. Szerző mint már említettük a sociologiát a biologiához köti 1), a politika tanulmányozását a szerves testek tanulmányozásához kapcsolja. Nem csupán képlegesen, mint metaphorát használja a társadalmi szervezet kifejezést, valódi értelemben beszél ezen szervezet tagjairól, működéseiről. A társadalom testében nagyobb mérvben az élő test jelenségeit látja. Hiszen tudva van, hogy kezdetleges alakja az életnek az alsóbb rendű állatoknál és növényeknél a polyzoismusban nyilvánul, több egyén összesereglése egy közös törzsön. A polipok, a belférgek példák ezen összenövésekre, ez az, a mi őket a gyarmatokhoz hasonlókká teszi. Lassanként a mint az élet nagyobb kifejlést nyer, gazdagabb lesz, fejlődik; az egyes elválik, saját külön életet kezd. Itt ismét új mozgalom támad: a kezdetben kisebb-nagyobb mértékben független részek lassanként mind szorosabban szövetkeznek és mialatt mindenik sajátos és különvált functiokkal kezd bírni, mindinkább egy közös központ körűl csoportosúlnak. Ekkép az állati öszpontositás haladása arányban áll a munka-megosztás fejlődésével a különvált szervekben; oly törvény, mely közbevetőleg mondva, szerzőt kedvezőbb nézetre bírhatná a központosítás fejlődéséről a politikai testületekben, miután az állattan kimutatja, hogy ezen öszpontosítás a helyett, hogy akadályozná mindenik rész saját működéseinek eredetiségét és különségét, épen feltételezi azt. Spencer szerint a politikai testületek nem egyebek a biologiai fejlődés eredményeinél. A mely jelenségek a biologiai, avagy zoologiai rendben feltünnek, jelentkeznek a sociologiában is. Igy a munkafelosztás a nemzetgazdaságtanban nem képlegesen, hanem valósággal nem egyéb, mint a munka-felosztás a physiologiában. A különbség a socialis test feje és tagjai közt szigorúan ugyanazon a törvényeken alapúl, a mely az élő testben alárendeli a szerveket a központoknak. Szerzőnek a biologiából vett és a sociologiára alkalmazott törvényei közt egyike a legfontosabbaknak ama Darwin által fölfedezett nevezetes törvény az élet versenyéről. Ezen törvény szerint a gyöngébb, kevésbbé fölfegyverzett, kevésbbé tehetős fajnak szükségkép el kell vesznie a társadalmi harczban. Ez a törvény nem csak a fajokra és népekre áll, hanem az egyénekre nézve is, és szerző abból a legkegyetlenebb következményeket vonja le, azon társadalmi sőt egyéni rendszabályok ellen, a melyeknek czélja a gyöngébbek oltalmazása. Nem fogják túlérzékenységgel vádolni az új angol iskolát. A mily mértékben visszaélt a socialismus az érzelgö philanthropiával, ép olyan mértékben szenvelgi Spencer iskolája a szigorúságot, hogy ne mondjuk a kegyetlenséget. Alig hogy megtűri azt, a mit egyéni altruismusnak mond és kevésbe múlik, hogy aljassággal nem vádolja a jóttevés érzelmét, „a melylyel, – úgy mond, – a túlvilágon jó helyet igyekeznek magoknak biztosítani, nem törődve azzal, mibe kerül embertársaiknak," mintha a jótéteménynek soha más oka nem lett volna, mint a paradicsomba jutás vágya, mintha nem fakadna az az emberi szív legtermészetesebb érzelmeiből, „a tehetetleneket a tehetősebbek költségén táplálni, úgy mond, nagy kegyetlenség. Ha a kevésbbé érdemeseket tengődni segítjük, megmentvén a veszendőségtől, a melyre érdemeik hiánya folytán természetesen jutnának: az érdem mindinkább ritka lesz nemzedékről nemzedékre", mintha a physikai gyengeség mindig erkölcsi gyengeség jele volna, mintha a gyengék, a tehetetlenek, a képtelenek nem okoznának a társadalomnak nagyobb kellemetlenségeket, ha senki sem foglalkozik velök! Például a törekvés a vakon születettek, a süket-némák, a fiatal fegyenczek sorsán könyíteni, nem arra irányul-e, hogy őket némileg a társadalom hasznos tagjaivá tegyük a helyett, hogy annak csupán terhére legyenek, minden haszon nélkül? A beteg gyermekek kórházai, az ingyen rendelések kétségen kívül kiragadhatnak a halál karjai közül gyengéket és senkinek hasznot nem hajtó tehetetleneket is, de ugyanezen eszközök tehetnek ismét képesekké életrevaló kezeket és szíveket is a szolgálatra. Előre elitélni a gyöngeséget és tehetetlenséget, annyi volna, mint visszatérni a gyermekek kitevése spártai elméledére. Ha az ember következetes akarna lenni, nem lenne elég meghalni hagyni, el is kellene nyomni őket: mert mi jogon venné el a szegény, mindenre képtelen nyomorék az egészségesek és erősek részét? Ezen barbar következtetést egy biologiai törvény nevében hirdetni, annyi, mint egybezavarni a nemeket és fajokat, annyi, mint félreismerni azt, hogy valamely törvény alsóbb fokról felsőbb fokra menve változhatik és más törvények által pótoltathatik, p. o. az emberiség egyik törvénye, hogy az egyén értéke sokkal nagyobb, mint az állatok más nemeié: maga elég arra, hogy az emberi nem ne legyen egyedűl állati törvények által szabályozva. Az emberi élet tisztelete, még ha esetleg ilyen vagy amolyan bajt okozna is, már magában is nagy jótétemény; a hajlam egymáson segiteni, egymáson könnyíteni a társadalmi dolgok legnagyobb részének hasonlíthatatlanúl több jót okoz, mint a minők a jelzett bajok. A mi által az emberi társaság oly magasan az állatok fölé emelkedik, az épen a társas lét, a közös öszműködésnek érzete: a civilisatio egy műve sem érhető el külön álló erőlkedések által; a fegyelem és a személyes érdek nem volna elég, ha nem csatlakoznék hozzá a szeretet embertársaink irányában és a társadalmi érdek. Ez érzelem egyik alakja a szánalom a gyengék irányában: némely lélek különösen meg van áldva ez érzelemmel, de nem kell attól tartani, hogy nagy számmal volnának ilyenek. Milyen philosophiai iskola lenne az, a melyben egy Las Casas, Vincent de Paul, Eppée abbé, Wilberforce az emberiség ellenségeinek tekintetnének. A biologia és sociologia összehasonlításából Spencer azt a másik következést is vonja, hogy a politikai testületek, szintúgy, mint a szerves testek egy benső, önkéntes törvénynek

*) Ezen gondolat, mint szerző is elismeri, Comte Ágosté talajdonképen; de ő teszi feladatává kifejtését.

[ocr errors]

csupán erőszakolni és esetleg megváltoztatni: ezt ő az evolutio törvényének hívja. Hogy ezen törvényt jól megértsük, Spencer philosophiáját alaposan kellene tanulmányozni, de nem bocsátkozva tanának belső felosztásába, csak azt állítjuk, hogy az evolutio, a mint ő érti, egy neme az önkéntes vegetatiónak és hogy csak nagyon kis mértékben lehet e fejlődés módosítására befolyni. Leibnitz már Spencer előtt mondta: „A jelen a multból lesz és méhében hordja a jövőt." Ez elv igen határozott következményei, hogy nem lehet a társadalomra elvont

« ElőzőTovább »