nok, a melyek az érzelmességből erednek. Végre a nehézségek egy harmadik osztályának okai a különböző közegek (mediumok), a melyek közt az emberek élnek: nemzeti előítéletek, a párt, a vallás, az osztályok előítéletei stb. E különböző nehézségek száma oly nagy, hogy szerző maga is megállapodik, kérdezve önmagától, vajon „,nem megy-e igen messzire a bizonyításban", és hogy a midőn feltünteti, mily nehéz a társadalmi tudomány, nem azon gondolatot ébreszti-e sokakban, hogy az lehetetlen. Azt feleli ez ellenvetésre, hogy mindezen akadályok és a részlet tévedéseiből vont levezetés daczára, az egyetemes tények egy bizonyos osztályai végre is kibontakoznak minden véletlen köréből, és hogy az összehasonlító rendszer elég szigorú általánosságokra vezet: igen bölcs és szerintünk igen alapos válasz, melyet azonban nem bizonyít kellőleg. Szerző annyira kiterjeszkedik ezen nehézségekre, hogy nem elég egy kissé határozatlan általánosság azon kétely eloszlatására, a melyet könyve előidézni törekszik. Szabatosan meg kellett volna mutatnia, számos példával, szokása szerint: mint képes a szigorú rendszer a sociologiában kifejteni az általános törvényt a különös esetekből, és az okozatokat mint hozza az okkal kapcsolatba. Ebben összpontosúlt a kérdés veleje. Szerző majd semmit sem szól a sociologiai rendszerről, mely külön fejezet tárgya is lehetett volna. Úgy látszik, nála a módszer az analogia módszere, mert az élő testek vizsgálásából analogia útján következtet a társadalmi törvényekre; de ez nagyon hozzávető és bizonytalan módszer. Semmit sem szól a történeti módszerről, sőt a történetről igen megvetőleg beszél, pedig nehéz felfogni, mint lehetne bármely társadalmi tudományt is megalapítani a történelem nélkül: a fejlődés tanában, inkább mint másutt, szükséges eszköz a történelem. Azt sem magyarázza meg szerző kellő határozottsággal, mit ért összehasonlító módszer alatt, sem hogy mi módon kerüli el a tévedéseket e módszer; semmit sem szól több tudós kísérletéről a mennyiségtani módszert behozni a társadalmi tudományba. Itt tehát egy jelentékeny hézag van Spencer munkájában, és egy komoly szellem vitathatná, hogy miután elolvasta azt, kevesbbé van meggyőződve, mint annak előtte, a társadalmi tudomány lehetőségéről.

Am vizsgáljuk a nehézségek ama borzasztó halmazát, (szerző saját szavai), a melyeket ő felsorol és oly nagy kedvvel

fejteget munkája legnagyobb részében. Először is az általa úgynevezett tárgyilagos nehézségeket fejtegeti és megállapítja egymás után, mindig példákra támaszkodva: hogy igen nehéz a sociologiában határozott, a tanúk személyes hajlamai, hangulatai által meg nem hamisított bizonyítékokat szerezni, hogy részrehajlatlan vizsgálás esetében, magok a vizsgálat által előidézett feltételek is képesek az eredmény meghamisítására; hogy az ember mindig hajlandó ténynek állítani azt, a mi csupán egy észleletből levont következtetés; hogy az emberekben kiváló hajlam van magokat felületes látszat által elvakíttatni s a valóságos és lényeges dolgot figyelmen kívül hagyni; s hogy, még ha sikerül is biztos adatokat szerezni, ez adatok végtelen száma és terjedelme a térben, akadályoz bennünket az egész tiszta áttekintésében; míg a lassúság, a melylyel az időben jelentkeznek, lehetetlenné teszi az emberi szellemre nézve felfogni a valódi viszonyt az előzmények és a következmények között. Ezeket nevezi szerző tárgyilagos nehézségeknek. Azok közül, a melyeket alanyiaknak nevez, a legérdekesebbek, a melyek a szenvedélyek és érzelmekből erednek.1) Az egész világ tudja, mint nagyítja a rémület a dolgokat. A szerelmesek csalódásai ismeretesek, és Spencer e helyt megemlékezhetett volna Lucretius és Molière némely verséről. Politikai nézeteink legnagyobb részének forrása a szenvedély. Mindaz, a mi eszméinkkel ellenkezik, türelmetlenné tesz és ingerültséget okoz. Carlyle a nemzetgazdaságtant végzetes tudománynak nevezi, mert megzavarja társadalmi reformjait. A reactionariusok szintoly kevéssé szeretik e tudományt, mert kedvencz elméleteikkel sok pontban ellenkezik. Spencer a példák közt felhozza a franczia politikai pártok gyűlöletét egymás ellenében.

A példák közt, a melyeket azért idéz, hogy az érzelem befolyását a politikai ítéletre bizonyítsa, felhozza a többi közt a rémuralom által elkövetett gazságok iránti undort és a bámulatot, melyet Napoleon lángesze és győzelmei keltettek; kit Nagynak neveznek és a kinek az angolok is meghozzák a

1) Magára az emberi szellemre vonatkozó nehézségek közt felhozza szerző, hogy hiányzik az embernél oly összetett képesség, mely az összetett társadalmi viszonyok helyes felfogására vezetne, s hogy a különböző és változó társadalmi jelenségek mindezekhez simuló képességeket tételeznek fel. Ezekkel az emberek nem bírnak.

hódolatot, kalapot emelve sírjánál. Pedig ha mindkét részről számba veszszük a halottakat, ki fog tünni, hogy a rémuralom áldozatainak száma nem több 10.000-nél, míg Napoleon áldozatainak száma két millióra megy. A rémuralom által legyilkolt 10.000 ember világszerte jajveszéklést és szánalmat keltett, a 2 millió ember, kiket Napoleon hadjárataiban leöldöstek, nem keltett se jajveszéklést, se szánalmat. Azok számára tartjuk fen könnyeinket, a kiknek egy nagy része saját vagy elődei hibájáért lakolt, míg azon ártatlan és minden hibától ment két millió emberért egy könyet sem ejtünk. A 10.000 szenvedései szívszaggató és drámai elbeszélésekre adtak alkalmat; de semmi szívszaggató dolog nincs azon nem tudni mi okból feláldozott két millió ember szenvedéseiben, semmi drámai azon családok sorsában, a melyeknek köréből e két millió embert kiszakították. Egy lánczait rázó népnek kétségbeesése és méltatlankodása nem folynak be enyhitő körülmények gyanánt, de egy kényúr hatalomszomja és határtalan nagyravágyása: ezek már igen is enyhitő körülmények. Ezen egész részen keserű és mély ironia vonúl át és hatása megragadó.

Szerző az elnézés vagy inkább elragadó bámúlat e nemét, melyet oly rég óta nem csak Francziaországban, hanem az egész világon Napoleon hadi dicsősége az emberek képzeletében ébresztett, a hódolat ösztönszerű érzelmének, és a socialis hatalom iránt érzett vak hitnek tulajdonítja és alkalmat vesz ebből a tekintély és kormányhatalom iránt érzett előitélet megtámadására. Ez annyi mint merőben különböző tények egybezavarása, az állam tulajdonainak és képességeinek vitatása véleményem szerint nagyon roszul fér össze az érzékenység előitéletével. Bizni az állam működése hatályosságában és ügyességében, lehet hogy rosz szokás avagy balvélemény; de nem indulat, nem szenvedély. A hóditók iránt tanúsított engedékenység, ama nem egészen világos bámulat, melyet győzelmeik ébresztenek bennünk, ama természetes hajlamban találják forrásukat, a melylyel az erő irányában viseltetünk. Ha két délczeg bajnokot látunk küzdeni, akaratlanul is az erősebbel rokonszenvezünk, azzal, a ki a másikat legyőzi. Ezen kivül a háborúkban oly nagy bátorság mutatkozik, mely élénken felizgatja a képzelőtehetséget és nagy fényt kölcsönöz az eseményeknek és személyeknek. Innen a gyermekek és felnőttek vonzalma az ütközetek iránt, ez oka, hogy a legnagyobb hősök,

a legismeretesebbek, a nagy hadvezérek. S végre ha a hóditások egymást gyorsan követik, messzire kihatnak, nagy területet ölelnek fel, ha mint 15 év szakadatlan sikere tünnek elénk, melyben a vereségek, a visszavonulások, némileg csak költészetet kölcsönöznek a multnak, így annál dicsőbbnek tünik fel az egész együtt. Ez lélektani magyarázata az I. Napoleon által okozott varázsnak, mely daczára az okosabbak tiltakozásainak folyton nagyobbodott volna a következő századokban, ha az óta a képzelmet ellenkező irányba nem ragadták volna ama gyászos megaláztatások, melyek újabban e névhez fűződnek.

Egészen más természetű ama babonás bizalom, mely a kormány és állam természetfeletti erényeit akarja velünk elhitetni és a melyet szerző oly elkeseredettséggel támad meg, hogy ez által saját ügyének árthat, mert úgy látszik ez uttal maga is egy indulat uralma alá került. Az állam, a kormány, általában az administratio ellen valódi ellenszenvvel viseltetik, kifogyhatatlan a hivatalnokok ostobasága, tehetetlensége és tudatlansága felsorolásában. ,,Emberek csoportja, kik közül igen kevés ér valamit, igen sok közülök egészen közönséges, egy részök merőben ostoba.“ Ezen vádai támogatására számos példát idéz az angol administratio köréből. S mit látunk? Mennél számosabb a példa a közigazgatás hanyagságára annál inkább követelik hatalma terjesztését. Ha a hivatalnokok nem teljesítik kötelességöket nevezzünk ki felügyelőket, szokás mondani; de ki fog felügyelni a felügyelőkre. A tapasztalat mutatja, hogy a hivatalnokoknál hiányzik az okosság; és ime minden újabb reform ezen feltétre van alapítva: a hivatalnokoknak lesz eszök. Nem szünnek meg panaszkodni a bureaucratiára, és mindég több bureaucratiát követelnek.

Kétségen kivül igen csipős vádirat, a melynél azonban a szinezés kissé erős. Meg kellene hallgatni a másik pártot is. Úgy látszik szerző abba a hibába esett itt, a melyet maga gyakran említ, hogy elfelejti az emberi dolgok természetszerű tökéletlenségét. Azért, hogy az administratio nem csalhatatlan, azt kell-e mondani, hogy semmire sem alkalmas. Hogy megútáljuk a socialismust, szükség-e bennünk megvetést támasztani a közhatalom iránt? Szerző sok ellenvetése egyedül Angliára alkalmazható teljesen, s épen arról tanuskodik, hogy az administratio hátra maradt, elavult, hogy szüksége van reformokra. A törvények túlságos bonyolódottsága Angliának sajátos baja.

:

Mióta a franczia törvények codificaltattak, ezen egyszerűsítés a semmitőszék legfőbb tekintélyével karöltve, nagyon alá szállitotta a perek számát, annyira, hogy a törvényszékek egy részét el akarják törölni. Ime egy eset, hol a törvényhozás és kormányzat működése jótékony volt és hasznos eredményeket szült. A miket a nemzeti levéltárakról mond, szintén csak az angol levéltárakra illenek. Az egészből csak annyi igaz, hogy igen sok idő kell valamely közigazgatási visszaélés helyre hozására. Meglepő példánk van erre Francziaországban, melyet méltán lehet Spencer idézett példái mellé állitani. A külügyi ministerium köztudomás szerint, csak a XVII-ik század végéig engedi a levéltárak használatát; a XVIII-ik század mindeddig el volt zárva a tudományos kutatások elől, csak kivételesen, kedvezésből, többnyire idegenek előtt nyilt volt meg. Pedig nyilvánvaló, hogy igen kevés politikai vagy diplomatiai érdekkel birhat több mint száz éves okiratok zár alatt tartása. Világos, hogy az administratio tehetetlensége a fő oka e visszaélésnek: De már azon vannak, hogy e visszaélés megszünjék; bizottság küldetett ki, a mely bizonyára ki fog valamit vinni. Ha abból indultak volna ki, hogy - mint Spencer hiszi, a közigazgatás teljesen ellenkezik a haladással, nem tettek volna semmit, s a visszaélés örökre megmaradt volna; így tehát nem mindég helytelen reformokat kivánni. Az is igaz, hogy az emberi tökéletlenség következtében minden szerves dologban természetes hajlam mutatkozik idővel az elfajulásra, a miért is mondja Machiavelli, hogy időnként a testületeket eredeti tisztaságukra kell visszavinni. Épen az a buzgalom, a melyet Spencer méltán vesz észre minden új intézményben, van hivatva a gépezet újból megindítására. Spencer kétkedése minden közigazgatási működés ellenében annyira megy, hogy még azon vizsgálók ellen is kikel, a kik a tanuló ifjak megvizsgálásával vannak megbízva. Azt kérdi: ki fogja majd vizsgálni a vizsgálókat. Míg a felületes emberek csak a növendékek ostoba feleleteit látják, Spencert főleg a kérdések ostobasága lepte meg. Oly pessimismus, a melyet túlságosnak kell mondani: s ez csak egy kis részlet szerző nagy vádiratából. Különben nem az forog fen, hogy állást foglaljunk az állam működése mellett vagy azzal szemben. E vita egy azok közül, a melyet a társadalmi tudománynak kell majd eldönteni: de a két vélemény egyikének sincs joga, a másikat előitélet czímén kizárni. Így