csak ekkor mondhatjuk el magunkról mi képzettebbek, hogy megtevők iránta is kötelességünket, nem pedig bezárni előtte ajtónkat, mondván:,,nem vagy érdemes e jótéteményre!"

Hogy szerző tárgyát alaposan ismeri, hogy a mellette szóló érveket teljesen folsorolja, hogy a felhozott ellenvetéseket alaposan czáfolja és megerőtleníti, hogy a kérdést nemzetünk jólétére való tekintettel melegen adja elő, hogy könyvét a meggyőződés teljes erejével írta, arról a figyelmes olvasó könnyen meggyőződhetik.

DR. W. B.

Struggle for national Education, by John Morley, London 1874. Chapman a. Hall. 184 lap.

A nemzeti nevelés elvét jelenleg mind jobban-jobban kezdik hangoztatni az ó és új világrész legkiválóbb gondolkodói. Ez az elv a világi iskola elmaradhatatlan kisérője. Nálunk még ezután vár megvitatásra és valósításra, mert még eddig vagy phrasisként használták, vagy pedig úgy mutattak rá, mint logikai paradoxonra. Ez utóbbi eljárás kiönti a fürdővel együtt a gyermeket.

Nézetem szerint nemzeti nevelésnek azt nevezhetjük, melyet nem egy kis töredék, nem egy felekezet, nem egy kaszt tart fenn a maga specificus czéljaira, hanem az egész nemzet, annak törvényhozói testülete, mint egy ember tervez, s a társadalom, a nemzet, quasi annak végrehajtó karja, mint egy ember ölel fel és ad neki életet az iskolákban. Az ily nevelésrendszer egyetemes, áthatja a nemzetnek minden rétegét osztály különbség nélkül. Ez a nemzeti nevelésnek minden szervezett oktatásügygyel bíró államban, egységes, közös, hogy úgy mondjuk: egyetemes vonása. E mellett van annak egy másik specificus vonása, mely a nemzet geniusa szerint változik. Ez az elemi, közép, felsőbb tanintézeteknek és szakiskoláknak a nemzet természetének és jellemének megfelelő szervezete, mert hát ki tagadhatná, hogy sok tekintetben más nevelés kell a kereskedő, más a földmivelő nemzetnek. Innen van, hogy a közép és felsőbb tanintézetekben és szaktanodákban, mint bonyolultabb szerkezetekben vagy szervezetekben

inkább visszatükröződik a nemzet természete, mint a népiskolákban, s ép ezért míg emezeket pl. Schweizból Amerikába, Amerikából Magyarországra igen csekély változtatással átültetheted, addig a középiskolán, egyetemeken stb. minden igyekezeted könnyen megtörhetik. Ki merne vállalkozni, hogy egy német gymnasiumot átültessen valamelyik angol közép iskola, vagy skót „academy“ helyére? Viszont ha az angol vagy skót egyetemeket Németországra transportálnók: nem ütne-é ki a literatus emberek forradalma? Ki merné megpróbálni, hogy az amerikai egyetemet hozzánk átültesse? stb. stb. E példák eléggé mutatják, hogy az angolnak az ő Universityje, a francziának az Institutje, a németnek az Universitätje más-más bordában szőtt, más-más alapon termett intézetek, melyeket egy kalap alá fogni, egymással kicserélni lehetetlen. Senkinek sem jut eszébe, hogy a húsevő állatokat növényi kosztra fogja, és viszont állati koszt mellett a húsevők halálra válhatnak, gyomruk szerkezetének eltérő volta miatt: és a sokkal finomabb, a szellemi tápszerek megemésztésére minden nemzetnek egyenlő gyomorszerkezetet szabad fölvennünk? Ha ez így volna, mily könnyen bevettük volna Thun virágzása korában az idegen származású Organisations-Entwurf Gymnasial-Wesenjét a legutolsó betűig és pontig. Vajon nem a mi szellemünknek nem való tápszer volt-e az oka, hogy a sok vegetarianus elem miatt oktatásügyünk a hét szűk esztendőhez hasonlít? . . . . . A nevelés alaptörvényei igenis egyformák, egyek mindenütt; de azoknak az alkalmazása eltérő, a különböző országok, nemzetek természete szerint. A ruhaszabás törvényei ugyanazok, de a ruhák mégis külömböznek az egyedek szerint.

Nemzeti nevelésről beszélnünk nemcsak lehet, sőt szükséges, mert ma a laicus iskola korában, minden haladni akaró nemzet küzdve küzd érette. Ily nemzeti nevelésért való küzdelemről (struggle) szól az előttünk fekvő mű, mely múlt évben három kiadást ért.

Az egész mű sajátképen heves polemia az angol államegyház és az 1870-iki hiányos népoktatási törvény ellen. Nincs egyetlen válság az angol szabadság fejlődésében, mely alatt az angol államegyház a maradás és megakasztás harczosa ne volt volna. Kivéve az egy 1688-ki forradalmat, az államegyház minden nagy válság idején a zsarnokság szövetségese, a társa

dalmi elnyomás szerve, és az értelmi szolgaság harczosa volt. Ha régen az egyház férfiai és a nonconfirmisták közti harcz a polit. haladás és a polit. reactió erőinek egymással birkózásában állott: jelenleg is ugyanaz történik. Az 1870-ki népnevelési tvény 55-ik czikke, mely szerint az iskola-szék bármely nyilvános elemi iskolába járó szegény gyermek tandíját fizeti: sajátképen a felekezetek javadalmazására szolgál. A helyett, hogy a minister nyilvános felelősségen nyugvó népoktatási rendszert alkotott volna, a felekezeti suprematiának adta át a népoktatás vezetését. Mert az államsegély 73%-át az államegyház iskolái nyelik el. És mi az eredmény? Az, hogy ha a régi rendszer alatt az elemi iskolások 4-e csak igen kevés, vagy épen semmi eredményt sem bírt felmutatni a legelemibb ismeretekben: az új törvény életbelépte óta annyira formai és lelketlen lett a tanítás, hogy a 10-11 éves iskolából távozó gyermekek többsége a tanfelügyelők hiteles jelentései szerint, a legegyszerűbb intellectualis eszközöket sem tudja fölhasználni, pl. nem tud olvasni. Hogy a gyermek a VI-ik rovatos csoportba mehessen, tudnia kellene folyékonyan és értelmesen olvasni, rövid levelkét írni, s a hármas szabályt és törtekkel való míveleteket ismerni. De ime. az e rovatba eső 15,031 gyermek közül 1236 nem tudott jól olvasni, 3755-nek nem volt kielégítő az irása és 6212 gyenge volt a számvetésben; más szóval a két millió iskolás közül csupán 8819 illett be mindhárom tantárgyból a hatodik rovatba. Pedig hát váltig hangoztatják, hogy ennyi ezer iskola van nyitva; azokban ennyi ezer okleveles segéd- és növendék tanító működik; ennyi ezer font sterlinget fordítnak a javadalmazásukra; ennyi meg ennyi ezer gyermek jár iskolába: ezekkel az óriási számokkal kiszúrják a szemünket, s a végén a nagy hegy egeret szül.

Világért sem oly közönyös dolog, sőt nagyon is végzetes, hogyha a nép gyermekei nem részesülnek elegendő elemi nevelésben. Ilyesmi nem veszélyes Scotiában, nem az az Egyesült Államokban, nem az Németországon; de igenis veszélyes Angliában, hol az ifjú nemzedék nevelése nem elsőrendű nemzeti kötelesség, hanem a felekezetekre hagyott vásári munka. A felekezeti nevelés oka annak is, hogy az angol tanítók képzetlenek, mert hát képezdéikben a bibliára és könyörgéses könyvre fordítván legnagyobb gondot, a számvetés,

nyelvtan és földrajz parlagon maradnak, s az általok vezetendő iskola az ő míveltségök képmása lesz. És ez természetes, mert miután Angliában a felekezetek hadi lábon állanak, oly tanítót keresnek, a ki komoly', de mérsékelt egyházi érzelmű; amott, a ki ment legyen a rationalismus- és ritualismustól; emitt, a ki komoly katholikus, és a mellett tud karmester és orgonista lenni; amott a ki gyűlöli a dissentismust, romanismust és hitetlenséget s azonfölül előolvasónak és sekrestyéstyésnek (sexton) alkalmas; harmoniumhoz, énekhez és varráshoz ért. Ily körülmények közt nem csuda, ha az angol népiskola nem nemzeti érdekek képviselője, hanem a felekezetek, főként az államegyház embereinek a nádparipája. A mi iskoláink megannyi küzdterek, hol a dissentismus és a hinni nem tudó, hitetlennek lenni szintén nem bíró anglikán papság a heves socialis küzdő felek. Angliában az iskolakérdés nem egyházi, hanem politikai; nem tudományos, hanem társadalmi.

Angolországban a népiskolai törvény keletkezte előtt mindenki, még a papság is éhezte és szomjúhozta az iskola-kényszert, s mikor az azt életbe léptetni akaró törvényjavaslat kész volt: a clerus rögtön ellene állt teljes erejéből csak azért, mert az iskola vezetését még kellett volna osztani a világiakkal. Az államkormány elég gyenge volt a papságra bízni a népoktatásra felvigyázás és ellenőrzés nagyjelentőségű nemzeti functióját; arra a testületre, mely a nép zömét arra sarkalja, hogy inkább hódoljon a társadalom retrogressiv vagy egyhelyt feneklő, mint haladó elemeinek; mely a felekezeti versengésekre, s nem a nemzet részrehajlatlan energiájára fektet súlyt. Valóban, ez az eljárás, a mellett hogy a nemzetinek hívott iskolát,,az egyház bástyáivá" törpíti, egy önkormányzathoz szokott nemzet patriotismusának a meggyalázása. A nemzetet csak oly egyének közreműködése nevelheti, kiknek van hitök a míveltségben és nagy reményök a társadalmi haladásban: ám az anglikán pap egyikben sem hiszen.

A mi a lelkiismereti, tisztán hitvallási záradékot (Conscience Clause) illeti, a miért oly nagy zajt ütöttek, a kérdés így áll: ha én azt mondom a szülének:,,a te gyermekednek nem szabad katholikus hittanban, vagy anabaptista hittanban oktatást nyerni: ekkor zsarnok vagyok. De ha a szüle állana nekem elé ezzel:,,akarom, hogy tandíjt fizess gyermekemnek oly tanokra való tanítattásáért, miket te el nem fogadsz":

ekkor már ő a zsarnok. S lám ép ez történik a mi jelen oktatásrendszerünkben. Az állam oly portékát vásárol meg, melyre nemcsak hogy szüksége nincs, de a melyet egyátalán nem használhat. Ennélfogva mi tulajdonképen arra törekszünk, hogy megfoszszuk a többséget attól a jogától, melynél fogva a kisebbséget megfizetteti azért a vallástanításért, a miben mások gyermekei részesülnek. Hiszen a dissenterek teljességgel nem óhajtanak a hétköznapi iskolázás idején felekezeti tanítást, csupán biblia-olvasást. Továbbá a dissenterek mindig és (Wales kivételével) mindenütt kisebbségben vannak az angol egyházzal szemben, tehát ez mindig biztosíthatja magának saját felekezeti iskoláit. Aztán sokan lévén oly szülék, kik semminemű vallásos oktatást nem kívánnak gyermekeik számára, teljességgel el vannak zárva attól az édes elégtételtől, hogy ha már olyasmiért fizettek, a mit gyűlölnek, viszont abban az arányban fizettetnek meg ők is másokat olyasmiért, a mit azok gyűlölnek. Ime tehát a compensatió nagyszerű nyilvános csalódás. De mondják sokan, sok tekintetben régóta alkalmazza a kormánypárt, hogy erőszakot tesz a kisebbség lelkiismeretén: pl. a quakert hadviselési adóra kényszeríti; különcz emreket erővel odaszorít, hogy orvost hivassanak. Igaz, csakhogy az ország békéje és az élet biztosítása világi és nem vallásos czél, mint a káté tanítása. Sohase láttad annál szembeötlőbb arczul-verését a vallási szabadságnak, mint midőn a többség megfizettetheti az ő iskoláiért a kisebbséget; soha annál világosabb jezsuitai casuistica, mint az, hogy a míg Irlanban a majoritás hite nem számít, Angliában a kisebbség hite nem számít. Azt vetik végül ellen a meglevő rendszer ügyvédei, hogy az államsegély nem a vallás, hanem a világi (secular) tanításért van. De ha ez így volna, s ha a mint sok iskolánál történik, a tandíjfizetők szintén nem a vallás tanítására fizetnek: kérdés, ki fizet hát azért?... Az állam kötelességét e tekintetben helyesen formulázta Gladstone, midőn kimondá, hogy a közköltségen tartott iskolákat csupán világi oktatás czéljaira használhatják; de vallástanitás dolgában teljesen le kell mondani minden felelősségről. Más a világi, ismét más az egyházi oktatás. Az államnak csakúgy nem kötelessége vallás-tanításról gondoskodni, mint nem az ő dolga minden parochiát egyegy zenekarral ellátni. Ez azok dolga, a kiknek zenére és vallástanításra szukségök van. Ez tökéletesen neutralis tér.