Oldalképek
PDF
ePub

A pesti nemzeti kaszinót Széchenyi alapította meg és e kezdeményezést az ország minden vidékén követték; ma már több mint fél ezerre megy hazánkban a kaszinók és olvasókörök száma; ezeknek fogom megküldeni a külön lenyomatot egy aláírási ívvel, felkérve mindazon társas-körök tagjait, hogy mindenki adjon - nem sokat, csak annyit, mennyit könnyen nélkülözhet és adhat e czélra. A gazdag pesti nemzeti kaszinó pár ezer forintja, melyet e czélra bizonyára szentelend, ép oly becses, mint a szerény kaszino néhány forintja. Gróf Széchenyi életét milliókért áldozta és igy emléke megérdemli, hogy ezereknek egyesült adománya szerezze 'meg a XIX. század leghazafiasabb magyarjának hátrahagyott kéziratait.

Ma az 1875-ik évet írjuk. Tehát épen egy fél százada, hogy bekövetkezett azon örökké emlékezetes esemény, midőn a még kevéssé ismert gróf Széchenyi István, az ifjú huszárkapitány, a pozsonyi országgyülésen tette a magyar tudományos akadémia alapítására nagylelkű ajándékát és megindította azon nagy mozgalmat, melynek folytán hazánk regenerátiója kezdetét vette.

E nevezetes korszak félszázados ünnepélyét nem ülheti meg méltóbban a magyar nemzet, mint ha nagy és kicsiny, szegény és gazdag, tehát mindnyájan egyaránt, a kik Széchenyi által megindítoti haladás áldásos következményeit élvezzük, adakozásunk által jelét adjuk az iránta való kegyelet és hála érzetének és ezzel nem sokára leleplezendő márványszobra mellé maradandó becsű szellemi emléket is emelünk, megemlékezve Arany szavaira:

„Emléket, oh hazám, mit adsz e sírra ?

Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva

Örök dicsőség fénysugárival?

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,

Ragyogja minden, távol és közel:
Áldozni még jerünk – ah oly sokáig

Nem értők Széchenyi szivéhöz el."

GRÓF Lónyay MENYHÉRT.

A LILI PARKJA.

Goethe után.

Nincs több olyan állatsereglet,
Oly tarka, mint a Lilimé !
A sok csoda-szörny egymás mellett,
Maga se tudja hol vevé.
Fut, czaptat, ugrál, vágy repkedni,
Lecsonkolt szárnynyal valamennyi,
Elbűvölt herczegúrfi mind,
Ér'z oltatlan szerelmi kint.

Hogy is hívják a tündért? - Lilinek? Örüljetek, ha nem isméritek!

Mi lárma, zaj, mi csattogás,
Ha megjelenik pitvarában,
Kezében a szemes kosár van,
Mi sápogás, mi gágogás!
Bokor, fű éled; a baromfi-nyáj
Elérohan, -

megannyi száj
Nyílik felé, még a halak,
Azok is ott a víz alatt
Eviczkélnek farkokkal, és föl-
Ütik fejök’ a medenczéből.
S oly kegygyel szórja a búza-szemet,
Hogy megkívánnák az istenek,
Hát még az oktalan állatok!

Mindegyik odafut, robog,
Egymás nyakára hág, úgy kapja,
Egymást szorítja, tolja, hajtja,
Egy kis morzsáért – úgy kap rajta!
A száraz morzsa, szép kezéből,
Nekik ambróziával ér föl ...

S tekintete! s a hangja hozzá!
Ha ennyit mond: pipi, pipi –
A Jupiter sassát lehozná,
Le még a Vénus galambpárját,
Júno kocsijából a pávát
Mind eljőnének, ha szavát:
„Pipi, pipi“, meghallanák.

Mert azzal csalt le egy nyalatlan
Goromba medvét, egy bocsot,
Mely a vad erdőben lakott,
De most kertjében zár alatt van,
És megjuhászúlt mondhatatlan,
(Bizonyos pontig !) s odavitt,
Oly bájosan, oly édesen :
Hogy vérem' ontottam voln’ szívesen,
Megöntözni virágait.

„Hogyan? mi? vérét? hát e mit gagyog?“
Jó! ki vele! e medve én vagyok.
Egy kis kötény fodrába fogva,
Lábához kötve czérnaszálon ;
De hogy' volt, mi volt a dologba':
Elmondom máskor .... Ma nagyobb
Dühöm, boszúm; magamat is utálom.

Mert hah! itt állok a sarokba',
És hallgatom a gágogást,
A nyávogást, a hápogást;
S megfordulok,
S felmordulok,
És futok, neki iramodva;

S visszatekintek:
Tán nekem intett?
S tovább futok, futok morogva,
S megint - csak visszafordulok.

S felmordúl bennem a pokol,
Nyelvem liheg, az orom szimatol,
S oda vagyok, oda!
Te nyúl, te gyáva, ostoba !
Mókus ! te is pipi-re hallgatsz:
Ha egy diócskát ropogtathatsz:
Boldog vagy! - Nem; szőrös nyakam'
Felborzolom, nem adom meg magam'.
Futok, elbújok - meg ne lássák
Haha! kaczagnak a zöld fácskák !
A nyirott fű, az is kicsúfol.
Tágulj puszpáng, félre az útból!
Át a gyepűn, túl a palánkon,
Átugrom, el! – De még se' bántom.
Ugorni, mászni nem tudok ...
Valami bűbáj úgy lefog,
Leköt, lenyom, csak úgy vergődöm
Bénán, tehetlenül a földön.
Rágom a port, sírok, s nyöszörgök,
S mikor már kimerülten hörgök:
Nyomorúlt szívem kínos jajját
Csak a porczelán nymphák hallják !

Egyszerre, hah! mi boldog érzelem
Hat át velőmön, véremen!
Ah! lugasában énekel.
Édes szavát, ah, újra hallom;
A lég illattal telik el ...
Hogy meghalljam, azért dalol-e vajon?
Futok; minden fát kitörök,
Bokor előlem elszalad,
Talpam alatt fű nyöszörög,
S lábánál fekszik, ah, a vad!

Ránéz. „Be furcsa szörnyeteg !
Medvének igen is szelíd,
Uszkárnak

meg
vad
egy

kicsit;
S be loncsos – lompos,
Milyen bozontos,
És milyen furcsán hentereg !“
Hátát lábával czirogatja végig,

Szegény, magát paradicsomban érzi –
Csiklandva mind a hét érzékit!
S maga oly egykedvűen nézi.
Czipőit csókolom, talpát nyalom,
A mint egy medvétől telik;
És tányér talpam, halkan, nyájason,
Kerek térdéhez közelít..
El is eltűri jó kedvében,
Fülem is megvakarja szépen,
Aztán, jól-jól pofon legyint
S azzal boldoggá tesz megint.
Vagy szól – s szót fogadok legott
Allons tout doux ! Eh la menotte!
Et faites Serviteur
Comme un joli Seigneur !"
Igy tölti kedvét, játszva véle-
S szegény bolond, hogy ne remélne?
De ha felbátorítja kisség:
Rögtön rövidre fogja ismét!

De van egy kis üvegcse balzsama,
Melylyel nem ér föl semmi méz,
Melyből, ha szíve lágyul, lassan a
Vad eltikkadt ajkát a piczi kéz
Kis újj-hegyével be-bekenni kész.
De azzal elfut és ott hagy magamba',
Követem őt, nyomorú bamba!
Majd borzadozva messze szaladok,
S meg újra csak utána ballagok
Boldogságomba’ és kínomba'.

Hah! néha nyitva hagyja ajtaját,
S rám sandít gúnynyal, nem szököm-e meg?

« ElőzőTovább »