hat éves voltam és minthogy pályám választása tőlem függött, és mivel gyermekéveimben jövőmmel alig foglalkoztam, természetes, hogy mindazon ismeretekben, melyek a szolgálathoz és a gyakorlati élethez igényeltetnek, hátramaradtam, és hogy nyíltan kimondjam, mindenben oly tudatlan voltam, a milyen egy tizenhat éves fiú csak lehet.

,E közben a magyar fölkelést szervezték és én semmiből - egyszerre főhadnagygyá lettem. Még helyesen írni sem tudtam és a törzskari tiszt szolgálatáról épenséggel nem volt fogalmam. Ez volt az első lépés az életbe! A háború befejeztével huszárrá lettem és a helyőrségben semmit sem tettem és végül mint főhadnagyot ismét áttettek dzsidásezredembe. Itt több éven át kövér és köpczös, de ép oly buta és tudatlan is maradtam, mint annak előtte, míg végre a háború Francziaország ellen újból kitört. Sorsom Schwarzenberg herczegnek környezetébe hozott. Eljutottunk Párisig; innen W. herczeggel Olaszországba mentem és végre visszatértem hazámba négy rendjellel kitüntetve egyet a szardiniai király adott, ámbár csak keresztülútaztam országán és őt alig láttam és négy héttel, mielőtt országába érkeztem, királyságának a nevét is alig hallottam.

„Ez időszakig életem teljes tudatlanságban folyt le, de aztán más időszak jött, melyben gondolkozni kezdék. A kívülem fekvő viszonyok elmém előtt világosabbakká és tisztábbakká kezdtek válni és kezdék ítélni, az embereket némileg megismerni csupán azt nem tudtam, hogy határtalan dicsvágyam hova ragad. Ezután következnek megfontolatlan, könynyelmű, sőt néha rosz csínyek. Nápolyba megyek, aztán mint katona részt veszek a hadjáratban, innen Párisba indulok és innen Angliába és ismét visszatérek a hazámba. — Újból mindennemű ízetlenségek és különczködések. Végül Olaszországba megyek és meglehetős sokáig ott maradok; unatkozom és végül valóságos kedvet kapok az olvasáshoz, ámbár már néhányszor gyönge kísérleteket tettem, hogy tudatlanságomból némileg kivergődjem. Szabadsággal nyomban Bécsben vagyok és belátom, hogy valóban csupán a benső nyugalomra van szükség nősülni akarok: nem megy; keleti útazásra határozom magamat.

„Eddig tart az ízetlenségek korszaka.

,,Végül útazom és sok idő múlva visszatérek: a világot

újból rózsaszínben látom és még egyszer megkísértem a szerencsét, de ez visszaútasít, és nehány hónap egy fél századdal öregebbé és tapasztaltabbá tesz nem vagyok többé képzelődő és elveket alkotok magamnak. Ezeket egy belső szózat szüli és azokat csalhatatlanoknak hiszem.

,,Minő szerencse, ha a szülők olyanok, hogy őket tanácsadónkká, társalkodónkká és barátunkká választanók meggyőződésből, ha nem ismertük is volna őket az előtt és ha nem kötnének is bennünket a természet kötelékei egymáshoz. Fájdalommal látom, hogy nézeteim sokban ellentétben állanak szülőim véleményeivel.

,,Miután naplómban több eseményt, mely engem ért, föl akarok jegyezni, lesz mindenütt alkalmam, nézeteimet a mellé állítani, a mit tettem, miután a csábításoknak nem állhattam mindenkor ellen és oly gyakran cselekedtem elveimmel ellenkezőn."

Báró Kemény Zsigmond, ki Széchenyiről kitűnő dolgozatot írt, abban részletesen tárgyalja azon kérdést, melyet kortársai közül többen felvetettek, hogy Széchenyi, midőn az 1825-iki országgyülésen megjelent és ott oly kitűnő szerepet kezdett játszani, e föllépése előtt nem foglalkozott komoly olvasmánynyal, készületlenül lépett a törvényhozói terembe,· és általában a tudományok iránt nem viseltetett nagy előszeretettel és nem bírt a kellő ismeretekkel? Azonban Kemény a nélkül, hogy részletesebb adatokat ismert volna Széchenyi ifjúkori életéről, végre is e következésre jut:,,A körülmények elég hangosan kiáltják, hogy tévedésnek kellett azok felfogásába csúszni, kik 1825-ben Széchenyit a nemzet bölcs és higgadt törvényhozói sorában rögtönzőnek és minden készültség nélküli kalandornak tekinték."- Íme most a fentebb említett napló kivonata nemcsak tanúsítja, hogy a háború befejezése után,,valódi kedvet kezdett kapni az olvasáshoz", de azon napló, melyet 1814-től fogva írt, mutatja a gondolkozó, nemes törekvésü és kellő tudományos képzettségre törekvő férfiút.

1819-ben kedélye nagy átalakúláson ment keresztül, minek bizonyságául ezen naplókból a következőket idézem:

,,Ritkák azon esetek, melyek bennünket egyszerre megváltoztathatnak; de mégis minden ember életében vannak

egyes pillanatok, midőn úgy szólván egészen újból vágyódik az életet kezdeni és ezt nyilván csak a jóban mert hisz' a mindenségben a jó sokkal hatalmasabb, mint a rosz.- E pillanatokat a regeneratio pillanatának nevezem. Ezeket sülyedő népeknél is lehet észlelni, melyek még fölemelkedhetnének. ... Némely embernél el van rejtve és ők magok ritkán veszik észre és nem használják fel, mások soha sem tudják és nem is gyanítják, mert újabb időben nem hull többé az égből tűz, hogy egy Pál egyszerre megtéríttessék.

,,Szintúgy a jóság és a boldogság is mélyen az ember szívében rejlik így a boldogtalanság és a bűn is — és hogy ki a legjobb, azt csak isten tudhatja, a mint mindenki egyedül és kizárólag képes boldogsága vagy boldogtalansága fölött ítélni!“ Hogy ily regeneratio pillanatait élte Széchenyi akkor és hogy már akkor egy magasabb, nemesebb határozott czél felé kezdett törekedni, ezt ugyanazon napló további sorai bizonyítják :

Vannak emberek, kik terv és határozott czél nélkül élik életöket; a körülmények és a sors majd az erény, majd a bűn felé vezetik őket. Vannak ellenben mások, kik felfogják létök czélját, vagy ha ezt nem is fogják fel, bevallják önmagoknak, hogy nem hiába születtek. Az embereknek ez utóbbi osztálya nagyon csekély ama másik ellenében, melyet imént említék, és sajnos, hogy az emberek legnagyobb része, bármely osztályhoz, bármely felekezethez tartozzék, elfecsérli életét..

,,A földgömb se anyagi, se erkölcsi tekintetben nem üres, és valamint egyes tárgyak egymáson feküsznek, összekapcsolvák és egymást érintik: úgy függ egyik esemény a másiktól. Ugyanegy helyen két élettelen anyagi tárgy ugyanegy időben nem létezhetik, és időben két ember nem juthat ugyan egy ugyanazon viszonyok közé, és a mit az egyik épen tesz, lehetetlen, hogy ugyanazt a másik is tegye, és így bizonyos útakhoz vagyunk kötve, melyektől teljesen soha sem térhetünk el, s a mint minden paránynak születésétől kezdve haláláig a viszonyok hálózatában kell élnie, úgy minden embernek pályája is praedestinálva van. Mindannyian nem haladhatnak egy úton, de mindegyik pálya mindenkit közelebb vihet a tökéletesbedéshez, és ezen pályától soha el nem tántorodni, az, mire isten az embert tulajdonképen praedestinálta.

,,De minthogy minden embernek, bár milyen helyzetben legyen is, szabad akaratától függ, jól vagy roszúl cselekedni, természetes, hogy a legkevesebben élik azt az életet, melyre teremtettek, mert teljesen szabadok cselekedeteikben, és mert életök czélját, illetőleg praedestinatióját, nem ismerik, miért soha sem gondolkoznak felette.

,,Minél magasabb körben születtünk, annál nagyobbak kényelmeink, annál nagyobbak élvezeteink; de mennyivel nagyobbak a veszélyek és a kísértések is, és mennyivel számosabbak a kötelességek!

,,A mint a király és a pór között az embereknek sok osztálya és árnyalata létezik: úgy a kötelességek is különbözők, és mindenki, ki halála után örökre elenyészni nem akar, törekedjék megtudni, hogy mi a földi rendeltetése!

,,A szellemi tehetségeket művelni bizonyára mindenkinek kötelessége; így a testi erőt és egészséget is: mert többet tudni és tehetni, mint a mennyire épenséggel szükség van, nem hiba, és minden hivatalnak tulajdonképen olyannak kellene lennie, hogy az, ki azt betölti, magasabb körben is használható legyen. Nem hiszem, hogy egy nagyon művelt, értelmes ember, kinek természeti tehetsége és elméleti tudománya mellett nagy tapasztalatai is vannak, valaha abba az esetbe jöhetne, hogy a világtól megválva, remete-életet kelljen élnie, valamint azt sem hihetem, hogy egy korlátolt, gyenge, érzékies embernek hivatása az uralkodás lehetne.

„Azok, kik tisztán látják, hogy mire képesek, és mire nem, a kik minden hiúságot, túlzott szerénységet és aggályoskodást félre birnak tenni, a legritkábbak.

,,Az önmagába merülő gondolkodás az, mi a léleknek lassankint az önállóságnak legmagasb fokát megadja. Megtanít, hogy minden cselekedetet valódi értéke szerint ítéljünk meg, és hogy saját jó és rosz tetteinket előítélet és balfogalom nélkül fogjuk fel; megtanít, hogy alávaló és talán kényszerűség szülte tetteket ne tartsunk nemes cselekedeteknek, vagy megfordítva, hogy a korszellem által előidézett szokásokat, kényelmeket és élvezeteket bűnnek tartsunk. Így vannak emberek, kik helyesnek tartják, vagy legalább nem tekintik

Budapesti Szemle. Nyolczadik kötet. 1875.

10

bűnnek, hogy a közjóért egyáltalában semmit sem tesznek, másokat rágalmaznak, gyermekeik neveléséről nem gondoskodnak, szegényeket nem gyámolítanak, stb. Megtanít végre, mások gyengéit inkább kimenteni, mint elítélni; tehát minden cselekedetünkben tanácsot nyújt vagy figyelmeztet, megtanít saját értékünk megbecsülésére, ha már cselekedtünk, és végűl tiszteletre mások irányában."

Mindez idézésekből kitűnik, hogy Széchenyi már 1819-ben nagy-czenki mulatása alkalmával nemcsak arra volt elhatározva, hogy erélylyel fog önképzésére működni, de érezte a nemesebb vágyat a tökéletesbűlés után, és hogy embertársainak és különösen hazájának javát előmozdítsa.

Benső életére, bár más irányban, átható világot vet naplójának következő része is:

„Catana, 1819. april 20-án, egy órakor éjfél után. 1819 april 19-ike nevezetes napot jelöl életemben. Miután én is, mint sok más ember, a lélekről, istenről, a halhatatlanságról, stb. sokáig elmélkedtem, és e tárgyról több munkát ifjúi tűzzel áttanúlmányoztam, végre mint több más — sok ingadozás után belsőmben azon meggyőződésre jöttem, hogy minden vallás - tudatlanságunkat tekintve - jó, hogy a szerint cselekedeteinkben és elveinkben semmi hamis illusiók és sophismák által ne hagyjuk magunkat félrevezettetni; de azon belső hangot kövessük, mely az igazságot el nem tagadja, soha sem szól hozzánk hízelkedőleg, különösen ha szívünk és elménk elhibázott nevelés és mások rosz példája által nem vadúlt el. Minden becsületes ember szívének és lelkének vallásában csak egyet akarhat; a formák különbözők, az iránt, mi módon imádja istent, miként gyakorolja a könyörületességet és menti meg lelkét a túlvilág számára.... Sokszor láttam napkeletkor a törököket a felkelő nap felé fordulni és térdre esve áhitattal a legmagasb lényt, istent imádni. Sokszor ébresztett bennem vallásos érzelmeket és örvendeztette meg szívemet a keresztyéneknek egy jó irányú imádsága.... Azt tapasztaltam, hogy a világ minden népei bírnak vallással; az emberiség érzi, hogy homályban van és a világosság után törekszik. Hogy hasonlattal éljek, nekem úgy tetszik, mintha az emberiség a katakombák mélyébe jutott volna, mindenki keresi a kijárást, a